A republikánus | Beszélgetés Göncz Árpáddal*

Posted on 2015. október 6. kedd Szerző:

2


Göncz ÁrpádLászló Ágnes |

A tegnapi este fájdalmas híre, hogy elhunyt Göncz Árpád, a harmadik köztársaság legelső elnöke. Megismételhetetlen jelenség volt, bölcs államférfi. Klasszikus példája volt annak az embertípusnak, akit a rómaiak tudtak legtöbbre becsülni: nem vágyott a hatalomra, ezért örvendhetett közszeretetnek. Utódainak példája lehetett volna, hogyan kell viselni az államfői jogkört. Az alábbi interjú csaknem húsz éve készült vele, akkor még aktív államfőként válaszolt a kérdésekre. A beszélgetést a szerző szívességéből tesszük közzé, tisztelegve a köztársaság egykori elnöke előtt.

Magyarország első köztársasági elnöke Károlyi Mihály gróf volt, igen rövid ideig, 1919. január 11-től március 21-ig. Nem jószántából távozott posztjáról, a Tanácsköztársaság kikiáltásakor mozdították el. A másodikat, Tildy Zoltánt – a református lelkészből lett kisgazdapárti politikust – negyven évvel ezelőtt, 1946. február 1-jén iktatták be tisztébe. Két évvel később, ő sem szabad akaratából állt fel az elnöki székből. A harmadik, az 1990. augusztus 3-án megválasztott és 1995-ben újraválasztott Göncz Árpád mandátuma 2000-ben jár le. Jól ismeri a legkülönbözőbb rétegek gondját, baját. Nem éri váratlanul, ha a politikusok ütközőpontjává válik. Ha szükségét érzi, bármikor elmondja azt, ami a szívét nyomja. A legszélesebb nyilvánosság előtt. De okkal, csakis okkal.

Emlékszik-e 1946. február 1-re, amikor elődjét, Tildy Zoltánt közfel­kiál­tással köztársasági elnökké választották?
Huszonhárom évesen, 1945-ben lettem Kovács Bélának, a Független Kisgazdapárt főtitkárának titkára. Napi feladataim voltak, a döntéshozatalban nem vettem részt. Megvallom: ma már nem tudom felidézni azt a napot, a nap hangulatát. Csak az elnökválasztás politikai körülményeit, a kérdés körül dúló harcokat.

Mit vártak az emberek 1946-ban a köztársasági elnöktől? Talált-e bár­milyen azonosságot, hasonlóságot kettejük feladata, helyzete között?
Tildy Zoltán elnökségét a Független Kisgazdapárt és a koalíció akkori erőviszonyai diktálták. Más, a mainál hasonlíthatatlanul nehezebb körülmények között kellett a tisztét ellátnia a személyére és az országra nehezedő vitális fenyegetések terhe alatt. A demokráciához vezető út átláthatatlan volt, s nemcsak a politikai küzdelem stratégiáját, de a taktikáját is egyik napról a másikra próbáltuk meghatározni. Mert a tőlünk független jövő fordulatait csak feltételezni lehetett, áttekinteni nem. Tildy elnöksége börtönben ért véget, pedig ő igazán óvatos, a kedvezőtlen fordulatokra is számító politikus volt. 1956 után pedig egyazon börtön egyazon emeletén töltöttük fogságunkat. Tanúskodott a tárgyalásomon. Szívemből remélem, hogy én nem fogok csíkosban tanúskodni valamelyik utódom zárt tárgyalásán.

Jogásznak tanult, mégsem használja soha a doktori címet. Miért?
A politikában helyemet nem a jogvégzettségem határozta meg, hanem az, hogy kamaszfejjel tagja voltam a Teleki Pál Munkaközösségnek – ennek a piarista öregdiákokból, holdudvarukból, parasztfiúkból lett értelmiségiekből képződött baráti körnek majd politikai mozgalomnak –, amely az első szabad választás után számos képviselőt adott a kisgazdapártnak, az úgynevezett centrumot alkotó „aprószenteket”. Éveken át komoly önképzést folytattunk. Tanulmányoztuk a földkérdést, a parasztság, az ipari munkásság helyzetét, az ország gazdasági adottságait, a politikai demokrácia követelményeit és feltételeit. Abban az időben ismertük meg Bajcsy-Zsilinszkyt, Kovács Bélát, Varga Bélát, Nagy Ferencet, Kiss Sándort, a Győrffy-kollégisták, a Márciusi Front nemzedékét és munkáikat. Magunkba szívtuk gondolataikat. Így történhetett, hogy a munkaközösség idősebb nemzedékének jóvoltából Kovács Béla mellé kerültem. Nem ő tehetett róla, hogy nem éreztem jól magam a rám osztott munkakörben… Fura világ volt akkor Budapesten. Mikor megkaptam Debrecenből a kormány fényképes igazolványát, mely tanúsította, hogy a Függetlenségi Front tagja vagyok, az első orosz, aki igazoltatott, összetépte, eldobta és még köpött is egyet utána. Nem mondott neki semmit. Életem leghatásosabb papírja egy zsebnoteszből kitépett kockás lap volt, amelyre egy orosz hadnagy ceruzával, cirill betűkkel odaírta: „Ezt az embert ne bántsátok, ez a nép barátja”. Talán ennek a pecsét nélküli cédulának köszönhetem, hogy átvészeltem azokat az időket. Mégis: abban az időben egyszerre voltunk optimisták, átérezve a megálmodott jövő mámorát, és éreztük ugyanakkor egy nagyhatalom szörnyű politikai nyomását. Az idő tájt még nem vált nyilvánvalóvá, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem szovjet tagjainak nincs beleszólásuk az ország sorsának alakulásába. Majd egyre inkább kialakult a választóvonal azok között, akik hosszú megszállásra számítottak – ezért nem kívántak a szovjet nyomásnak ellenszegülni –, és azok között, akik abban bíztak, hogy a békekötés után kivonják az országból a szovjet csapatokat. A Független Kisgazdapárt választási győzelmének, a koalíció létrejöttének dacára az erőszakszervezetek – szovjet nyomásra – mindvégig a kommunista párt kezében maradtak. Ez a függetlenségi törekvések, a demokrácia vesztét jelentette. Mikor Kovács Bélát a megszálló hatóságok letartóztatták, számomra értelemszerűen megszűnt a politikai munka lehetősége. Ahogyan az értelmiségi munkáé, sőt jó időre bármiféle munkáé.

A köztársaság eszméje

Nemrég egy ünnepségen ön Varga Béla 1945-ben elhangzott mondataival fejezte be a beszédét: „Legyen egyszer vége ebben az országban az erőszaknak, a gyűlöletnek. Tanulja meg mindenki, hogy a népet embertelen eszközökkel nem lehet boldogítani. Kizárja magát a magyarság a népek együttműködéséből, ha a nemzetek társaságába a gyűlölet piszkos és sáros tógájában lép.” Nagyra értékelte őt?
Igen. Elsősorban megvesztegethetetlen becsületességéért, emberségéért, bátor­ságáért. És főleg mindazért, amit mondott vagy tett. Született legitimista létére, neki sikerült elfogadtatnia a kisgazdapárttal és az ország népével a köztársaság eszméjét. Úgy hiszem, általa és akkor váltam meggyőződéses republikánussá. Ma sem tudok elképzelni más államformát Magyarországon. Nem mintha egy jó király ne lehetne éppolyan jó, mint egy jó köztársasági elnök. Egy-egy király karizmáját a kora középkorban s attól fogva az Istentől elrendeltség, a felkentség tudata alapozta meg. Egy köztársasági elnöknek nincs – nem lehet – felkentség tudata. A hatalmát a néptől kapja. A népből jött, oda tér vissza. És a népnek tartozik felelősséggel tetteiért. Még ha a társadalom bizonyos fokig elvárja is, hogy afféle „szent király” legyen, aki kézrátétellel gyógyít. Ha történetesen képes rá, az a személyiségéből következik. Mert voltaképpen csak kérni tud vagy meggyőzni. Kérni az igaza elfogadását, vagy az igazáról meggyőzni valakit.

1990-ben komoly vita folyt arról, hogy az új államszerkezetben mennyire tágítsák vagy szűkítsék a köztársasági elnök jogkörét. Ami megszületett, elfogadható volt az ön számára?
Ebben a térségben, ahol élünk, negyvenévi kegyetlen, kemény majd lassan felpuhuló önkényuralom után aligha lehetett másra számítani. A jövő érdekében minden felelős politikai tényező igyekezett biztonságosan körülbástyázni a népszabadságot. A hatásköröm könnyen körülhatárolható: néhány többé-kevésbé pontosan meghatározott jogosítványra szorítkozik. Ezekkel, ha szükségét érzem, élek, de nem gondolom egyiket sem fitogtatni valónak vagy magáért valónak.

Ötödik éve vezeti a politikusok népszerűségi listáját, tehát a néptől megkapta azt, amit remélt. Ugyanakkor a politikai porondon gyakran vált ütközőponttá. Számított rá?
Az emberekben nem csalódtam. Magam is „mezítláb” jártam végig a magyar társadalmat. Jól ismerem a legkülönbözőbb rétegek gondját-baját, s valószínűleg ugyanazt érzem, ugyanaz dühít, ugyanattól hatódom meg, mint ők. Remélem, nem okoztam nekik túl sok csalódást. Hangsúlyozom: nekik, az ország népének. Az, hogy a politikusok körében olykor ütközőpont voltam, vagyok s hihetőleg leszek, nem ért váratlanul. Az elnökségem politikai fogantatású döntésből ered. Antall József vetette fel. Köztudomású, hogy a SZDSZ alapító tagja voltam, az első választáskor a budapesti lista vezetője, az SZDSZ elnökjelöltjeként. Az MDF választási győzelme után az elnökségem valószínűsége gyakorlatilag megszűnt. Antall József viszont – a kormányzat szilárdsága érdekében – csökkenteni szerette volna a kétharmados törvények számát s hogy elgondolását valóra tudja váltani, az SZDSZ hozzájárulásáért cserében felajánlotta a szabad demokratáknak a köztársasági elnök tisztet. Személyemben a két párt egyetértett.

Közjogi felelősség

Elég hamar, az 1990-es taxisblokád után kiderült, hogy számos stratégiai kérdésben más volt a véleménye, mint a kormányfőnek. Nem lelkesedett a kárpótlásért, nem értett egyet a visszamenőleges politikai perek prog­ramjával, és amikor szükségét látta, élni tudott közjogi lehetőségeivel. Összeütközésbe is került az Antall- és a Boross-kormánnyal, például a rádió- és tévévezetők leváltási, kinevezési procedúrájakor. Mi volt az igazi siker, a legnehezebb feladat?
Nem jó szántamból és nem az ellenzék nyomására fordultam az Alkotmánybírósághoz, és nem azért, mert bárkivel ütközni kívántam volna. Hanem meggyőződésből, hogy a közélet demokratizmusa ne csorbulhasson. Komoly veszélyét láttam ennek, de talán sikerült elejét vennem. A legnehezebb – korábban is, most is –, hogy időben kitapintsam azokat az ütközőpontokat, ahol a felmerülő ellentétek elég súlyosak ahhoz, hogy az országot letérítsék a demokrácia ösvényeiről. Az ellensúlyként rendelkezésemre álló jogi, politikai eszközökkel, személyes magatartásommal talán képes vagyok ezt megelőzni.

Közismert, hogy javíthatatlan optimista, és a különféle szélsőségekkel, fanatizmusokkal harcba száll. Lát ma ilyen veszélyt?
Bár a viták hangja most élesebb, mégis kevésbé veszélyesek, mint két évvel ezelőtt.

Mi az első reakciója, amikor megsértik, elfogultsággal, részlehajlással vádolják, vagy olyan kényelmetlen helyzetbe hozzák, mint például a visegrádi négyek találkozóján Visegrádon – ahová először meg sem akarták hívni –, ahol nem tettek széket önnek az elnökségi asztalhoz. Vagy amikor 1992. október 23-án a Kossuth téri ünnepségen kifütyülték?
Ember vagyok, tehát gondolhatja, hogy mit érzek ilyenkor. De hát a tisztemmel vele jár. Mesterségbeli ártalom. S miután még nem alkották meg azt a törvényt, amely az elnök becsületét az Alkotmánnyal összhangban jogilag védené, egyet tehetek: nem válaszolok.

1992 – A Tégy az erőszak ellen menetben a Lánchídon (Szalay Zoltán felvétele)

1992 – A Tégy az erőszak ellen menetben a Lánchídon (Szalay Zoltán felvétele)

Az sem bántja, hogy mostani, újévi beszéde miatt ismét kikezdték? Ellenzéki politikusok súlyos hibának minősítették, hogy megdicsérte a Horn-kormány munkáját és ezzel megszegte pártatlanságát.
A pártatlanság talán annyit jelent, hogy az elnök köteles szidni a kormányt? Akkor is, ha azt teszi, amit az ország helyzete követel? S ráadásul sikerrel? Ha a mai ellenzék látott volna hozzá annak idején gazdaságunk rendberakásához, amikor kormányon volt, akkor őket dicsértem volna.

1994 augusztusában azt nyilatkozta, hogy benyomásai szerint jól és fesztelenül fog működni a Göncz–Horn kapcsolat. Így lett?
Így. Az ország nemzetközi helyzetét, társadalmi folyamatait, a fejlődés valószínű irányát hasonlóan ítéljük meg. A legsürgősebb tennivalókat is. Hasonlóan, de nem azonosan. Mert a dolgunk nem ugyanaz. A lehetőségeink sem azonosak. De mert ugyanazt az országot szolgáljuk, könnyen értünk szót egymással.

És milyen ma köztársasági elnöknek lenni?
Rettenetesen nehéz. Mert még az elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen döntések ára is súlyos. Mert ennek okait, a gazdaság működését, társadalmi kihatásait sokan nem értik. És a negyvenéves beidegződések következtében menthetetlenül félre­magya­rázzák. Sőt vannak, akik szándékosan magyarázzák félre.

A médiaháború

Pedig úgy látom, jobb a hangulata, kiegyensúlyozottabb, mint néhány hónappal ezelőtt. Bár lehettek álmatlan éjszakái a médiatörvény aláírása előtt.
Voltak. A média miatt korábban is. Amikor annak idején Hankiss Elemér erőszakos eltávolítására került sor, úgy éreztem, lehetőségeim a média szabadságának védelmében kimerültek, s már képtelen vagyok egy szemmel láthatólag eltökélt politikai öngyilkosságot megakadályozni. Ami bekövetkezett, az ártott az országnak, ártott a kormánynak és végső soron – hosszú távon – csak az akkori ellenzéknek használt. Sajnos, ezt láttam előre, és nem csak én. De engedje meg, hogy ne beszéljek róla, mekkora és miféle nyomás nehezedett rám. Lehet, hogy valamikor majd megírom. Még nem jött el az ideje.

Nem zavarta, hogy a parlament és ön is rengeteg időt, energiát fordított médiaügyekre, pedig sokkal fontosabb gazdasági, társadalmi kérdéseket kellett volna megoldani, csupa olyasmit, ami az emberek bőrére megy?
Nagyon zavart. De csak annyit tehettem, amennyi alkotmányjogi lehetőségeimtől telt. Sajnos, a médiát afféle Isten kardjának tekintették, amiért érdemes életre-halálra menő hadat viselni. Aztán kiderült, hogy ez a kard nem is olyan éles, mint hiszik, vagy legalábbis kétélű. Sőt azt is megkockáztatom, hogy bumeráng inkább, mint kard. Bárki kezében.

Az utóbbi időben ön kevesebbet szerepelt a nyilvánosság előtt. Szándé­kosan?
Ésszerűen. A döntően fontos folyamatok ma nem színfalak előtt zajlanak. Az ország sorsára kiható veszélyes frontvonal tavaly a kormánykoalíció pártjai között húzódott. Nem az ellenzék és a kormánykoalíció között. Ott csak a csatazaj volt fülsiketítő. Ma a gazdaság a fontos. Higgye el, egy-egy csöndes beszélgetésnek ebben a kis szobában, ahol most ülünk, olykor sokkal nagyobb a szerepe, hatása, mint a legszebb szónoklatnak vagy a legindulatosabb napirend előtti felszólalásnak, a leglátványosabb vitának. Ha szükségét érzem, bármikor szerét tudom ejteni – és szerét is fogom ejteni –, hogy elmondjam, ami a szívemet – hitem szerint mindannyiunk szívét – nyomja. A legszélesebb nyilvánosság előtt. De okkal, csakis okkal. Nem azért, hogy a hangzavart én is fokozzam.

*Az interjú eredeti megjelenési helye: 168 óra, 1996. január 30.

* * *

Az egyik legkedvesebb közös fotónkkal búcsúzom. 1997-ben készült a Szentháromság téren. Interjút készítettem Göncz Árpáddal és Ő egy tanácskozásról távozva azt javasolta, üljünk le szoborhoz és ott nézzük át a kéziratot. Kérdeztem: nem lesz ebből baj?

Göncz Árpád és László Ágnes

Göncz Árpád és László Ágnes

Ő csak nevetett, és határozott léptekkel a szoborhoz vezetett. A hivatalos kísérői tisztelettudóan kellő távolságban megálltak és magunkra hagytak. Élveztük a napsütést, a nyugalmat, percek alatt végeztünk a munkával, de nem volt kedvünk felállni, így még maradtunk és beszélgettünk. Az arra járók egyre többen álltak meg és nem akartak hinni a szemüknek. Egy köztársasági elnök, egy hölgy társaságában, csak úgy, mint bárki más? Igen, ő ilyen EMBER volt.

Posted in: HÍREK