Orosz István: Sakkparti a szigeten (részlet)

Itt ülünk már jó ideje a sakktábla mintázatú capri teraszon, a szemünk előtt zajlik egy sakk­parti, amelyet a tőlünk elvárható legnagyobb odaadással próbálunk követni, illetve részletező pon­tossággal és minden körülményre kiterjedő figye­lemmel igyekszünk leírni, ám egyre bizony­talanabbak vagyunk benne, hogy ez a játszma létezik-e egyáltalán. És vajon ha nem létezik, kinek az agyában született meg mégis? És vajon mikor? Akkor, 1908 tavaszán, vagy éppen most, egy évszázaddal ké­sőbb? Lehet, hogy pont most születik meg, amikor ezt a mondatot a laptopunkba gépeljük, és általa válunk részévé akaratlanul valaminek, egy körmönfont tervnek, amelytől inkább menekülnünk kéne?

Lehetséges persze, hogy az összes sakkjátszma, amelyet valaha játszottak, része egy nagy, egyetemes partinak, a partik összességének, egy végtelen játszma­komp­le­xumnak, egy galakticseszkaja igrának. Minden játszma kapcsolatban áll az előzőleg játszottakkal, azok folyományává, kifejtésévé, vagy cáfolatává, visszhangjává, vagy magyarázatává, de legalábbis lábjegyzetévé változik az idők során. Így aztán a mi partink sem más, következmény és előzmény egyszerre, komponens egy szerkezetben, fogaskerék egy nagy játszmában, amelynek talán a létezéséről sem tudunk.

A tapasztalás primátusát kikezdő Bogdanovnak persze tetszhetnek az ilyen mondatok – hiszen akár én is írhattam volna, jut eszébe, különösen akkor, ha nem tudatosul benne, hogy már egy ideje az ő bőrére megy a játék –, Lenin meg, akiről már tudjuk, hogy éppen az empiriokriticisták megleckéztetését célzó könyvén dolgozik, joggal dühöng. Miféle idealista hókuszpókuszba csöppent bele akaratán kívül? Nem kellett volna vállalnia a capri utazást, most már biztos benne, nem kellett volna ide jönnie mégse. Úgy érzi, nemcsak a teraszon ejtőző emigránsok ellenségesek, de az elbeszélő sem képviseli mindenáron az elvárható semlegességet. Meggyőződéssel állítjuk, hogy nincs igaza, bár kétségtelenül úgy tűnhet, mintha mi halogatnánk a folytatást. Ha halogatjuk is, talán csak azért, hogy esélyt adjunk neki, lehetőséget, hogy megússza valahogy, hogy kilépjen a partiból, vagy esetleg váratlanul véget érjen az elbeszélés, mielőtt nagyobb baj történik.

Persze tudjuk, hogy reménytelen dolog. Egy könyvet befejezni legalább olyan nehéz, mint elkezdeni. Sőt, kezdjük belátni, nehezebb. Akkor legalább lépjen mást Bogdanov, veszítse el a partit. Az lenne a legszerencsésebb. Igazán nem olyan nagy ügy.

Bogdanov kétségkívül az egyik legokosabb kom­mu­nista, sőt űrutazásos sci-fije révén azt is tudjuk róla, hogy a jövőbe látó képességnek sincs híján, az azonban aligha feltételezhető, hogy az Aljechin-védelem mostani megjátszásának későbbi politikai következményeivel tisztában lenne, vagy akár a legcsekélyebb mértékben sejtené azokat. Pedig ha most nem nyerne, talán nem forszírozná annyira Lenin a politikai revánsot, ha nem zárnák ki a pártból, talán egy ideálisabb forradalom mentén alakulhatna a történelem. Akárhogy is: van némi tétje a dolognak. Vagy lehetne. Vagy lehetett volna.

Mivel az imént, talán elhamarkodottan, leírtuk a folytatást, bemutattuk, mi jön majd, hogyan követik egymást a lépések a táblán, voltaképp nincs is más dolgunk, a történet önjelölt alakítójából visszasüllyedhetünk azzá, akik valójában vagyunk, vagy lennünk kellene: egyszerű szemlélővé. Krónikássá. Kibiccé.

De visszasüllyedhetünk-e tényleg? Nem váltunk-e már magunk is részévé egy megátalkodott tervnek, egy nagyszabású fondorlatnak, ráadásul nem rántottuk-e bele ebbe magát a nyájas olvasót is? Az olvasó gyanakszik, kétkedik, a sakkjátszmában agyafúrt politikát, a politikában rafinált sakklépéseket feltételez, és kezd végre megérezni valamit a krónikás vállára nehezedő felelősségből is. Felmerül benne is, sőt talán már meggyőződésévé is vált, hogy éppen az elbeszélő az, aki minduntalan elodázza Bogdanov lépését, aki folyton más irányokba gombolyítja a történet fonalát, és amikor sakkozónk már nyúlna azért a fránya figuráért, hirtelen másról kezd beszélni.

Ő persze, mármint a krónikás, azt hiszi, hogy a dolgát végzi csupán, és azt is a dolgai közé számítja, hogy megpróbáljon a szereplői fejével gondolkodni. Olykor Bogdanovéval, olykor meg Leninével. Márpedig Leninnek még mindig azon jár az esze, honnan a csudából volt annyira ismerős az a huszárugrabugrálós játszmakezdés, amelyet az elbeszélő talán kissé könnyelműen Aljechin-védelemnek nevezett el.

*

…és hogy még mi minden történik a teraszon, arra csak abból következtethetünk, hogy Gorkij másnap kimenekíti Iljicset a szigetről, bár az is lehet, hogy inkább a többi emigránst menti meg tőle amikor, hirtelen ötlettel fölajánlja, nézzék meg Pompejit. És a Vezúvot, toldja meg a tűzhányóban végre méltó társat remélő Lenin. A hórihorgas, lobogó hajú író (szandálban, napszemüveggel) és a mokány kis ember, szókratészi homlokát (Gorkij szava) zsebkendővel törülgetve tényleg fölkapaszkodnak egészen a kráter széléig. A két évvel ezelőtti kitörés tönkretette a nevezetes siklóvasutat, a funicolárét, így aztán a fiákeresek végállomásától valóban kapaszkodniuk kell.

Úgy megy minden, ahogy Goethe idején (háromszor is meghágta a hegyet), nyalka, kékre beretvált arcú nápolyi parasztok várják a kirándulókat, a derekukon vastag bőröv hosszú fogantyús szíjjal, abba kell megkapaszkodni, és indulhat az izomlift. „Funiculì, Funiculà” – dalolják a hegyi emberek. Olyanok, akár a burlákok a koukkalai Repin képén. Az utasok összenéznek: elkel a segítség.

Az író két évvel öregebb, épp negyven, súlyos tüdőbaja van, legalábbis így sajnáltatja magát az ínségesnek éppen nem nevezhető itáliai számkivetettség idején, Lenin betegségével meg már megismerkedhettünk. A tébécével dicsekedni illik, a szifiliszt titkolni kell. A tüdőbajhoz intellektuális és romantikus tartalmakat társítottak, az érzékenység, a szenvedélyesség és a kifinomultság betegségének tartották. A tuberkulózisra jellemző beesett, sápadt arcok és sovány, göthös alakok divatossá váltak a XIX. század végi képzőművészetben.

A gyógymód javallatok pedig – mediterrán utazás és gyakori, izzasztó szerelmi aktusok – kifejezetten kívánatossá tették ezt a betegséget. Keats, Poe, Chopin, magyarázza, panyókára vetve kabátját Gorkij, s egy percre megpihen a lávaömleny kaptatóján. Hogy átélhetőbb legyen a tanítás, nagyokat harákol, hosszúkat köp vagy csak beleköhög az inge ujjába: Csehov, Kalinyikov, Petrov. Az örökletes tüdőbaj mellett még egy tüdőlövéssel is eldicsekedhetne, bár a dolog hősi pátoszát némiképp csökkentené, hogy nem csatában, nem is párbajban szerezte, hanem csak egy ügyetlen öngyilkossági kísérlet eredményeként kötött ki tüdejében az ólomgolyó.

Azt persze hiába reméli, hogy Lenin majd meghatódik és kitárulkozik. Hogy feltárja ő is a betegségét. Az ő baja közönséges és megalázó. A testi szenvedés szentsége, emelkedett teologikuma nála szóba sem jöhet. A közhiedelem a betegségek okát az emberi morálban kereste. A korabeli elméletek szerint a betegség úgy van az ember jellemébe írva, ahogy az ítélet a bűnözőkre szabva, és a szifilisz bizony jócskán elmarad a tébécé romantikus eleganciájától. Arról nem is beszélve, hogy a tüdőbeteg könnyű, eszményi, átszellemült halálra számíthat, a szifiliszes viszont… Hej, pedig micsoda neveket sorolhatna ő is: Rettegett Iván, VIII. Henrik, Bonaparte Napóleon! Milyen bőséges penitencia-készlet áll a Teremtő rendelkezésére! Turkálhat benne, válogathat kénye-kedve szerint.

A kráter peremén már az alvilág gőzeit kell lélegezni. Az ő bajukra ugyan nem javallt, de köszvényre vagy kötőhártyalobra állítólag hasznos lehet. Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba, és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író vetette fel, Gorkij meg úgy emlékezett, az Öreg proponálta: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás épp úgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túl lenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy.

Lenin az alacsonyabb, vagyis közelebbről szemrevételezheti az író szerszámát. Hosszú, kajla muzsikfütykös. Az a fajta, amelynek mérete nem sokat változik az erekció során. A langaléta Gorkijnak jócskán előre kellene dőlnie, hogy ő is lásson valamit a lényegesen kisebb lenini szervből. A kráter peremén persze nem túl biztonságos dülöngélni, ne is hagyjuk neki. Tudjuk így is, mire kíváncsi. Két szóbeszédet kéne ellenőrizni: tényleg szifiliszes-e Iljics, ha már az imént nem vallott színt, és vajon tényleg zsidó-e? Alighanem, ha a látószög megfelelne, akkor sem kapna kielégítő feleletet, mi meg akár a gorkiji nézőpont felvétele nélkül is megkockáztathatjuk a válaszokat. Tudjuk, hogy a betegség jelen stádiumában, abban az évekig húzódó látens állapotban, amelyben több mint tíz éve él Lenin, már nincsenek szemmel látható jelei a szifilisznek. A kór persze javában dolgozik, de már rég nem a pénisz van a támadás centrumában; nincsen mit nézni rajta. Nem érdemes vizslatni a körülmetélést sem.

Ha számon tartja is Lenin az anyai dédnagypapát, a zsitomiri Mozesz Blankot, koránt sem büsz­kélkedik vele. Pravoszláv szokásoknak meg­fele­lően keresztelték és iskoláztatása is a korabeli orosz hagyományok szerint zajlott. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy szorosabb kapcsolatba kerül­hetne Marxszal, vagy a bolsevik vezérkar zömével, ha kigöngyölné a teljes családfát; pon­tosabban nem jutna eszébe, ha nem épp mostanság emlékeztetné rá a cári titkosrendőrség agyafúrt módszere. Ekkortájt, az 1905-ös for­radalmat követően kezdik el ugyanis terjeszteni a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. Az Ohrana műhelyében készített pamflet egy világméretű zsidó összeesküvéssel próbálja kapcsolatba hozni a forradalom ille­ga­litásba került irányítóit, s bár a célközönségnek csak töredékét érik el (nincsenek oly sokan orosz földön az olvasni tudók), érthető módon konspirációs követelmény lesz a származás titokban tartása.

Orosz István: Sakkparti a szigeten
Borda antikvárium, Zebegény, 2015