Szörnyeteg vagy a muzsikus másik énje? | Norman Lebrecht: Maestro!

Bedő J. István |

A karmestermítoszt írja le, elemzi és leplezi le Norman Lebrecht vaskos könyvében. Lehet mítosznak nevezni, hiszen a 19. század teremtette meg a kar­mestert, mint önálló tevékenységű szemé­lyi­sé­get, aki azóta az egyenlők (zenészek) között elsőből hőssé, mitikus személyiséggé vált, háttal a közönségnek, szemközt az általa irányított, parancsnokolt zené­szekkel.

Lebrecht elemzése legendás nevekkel indul, akikről kora­beli zenekritikusok, életrajzírók, anekdotagyűjtők ír­nak – és örömünkre szolgálhat, hogy ebben a törté­nelemben már feltűnik a budapesti Operaház dirigenseinek neve is a korai nagy egyéniségek között.

Ahogy időben közeledünk, a nyomtatott kommunikáció és a hangrögzítés fejlődése mind több olyan hírt és hangzást őriz és mutat fel, amelyek akár ma is meghallgathatók. Szerencsémnek mondhatom, hogy kamasz koromban a rádió számos klasszikus zenei felvételét hallgatva nőttem a komolyzene kedvelőjévé – vagyis nem idegen, amiről Lebrecht ír. Természetesen mit sem tudtam – de a szakmán kívül a világ jó része sem –, hogy a nagyra becsült lemezfelvételek mögött milyen kulisszaharcok folytak. Mert folytak, hajjaj! Hát most minden lepel lehull.

Lebrecht kérlelhetetlen bíráló („napjaink legolvasottabb és legvitriolosabb tollú zenekritikusa”), de nem döntnök. A „diktátor” karmester ugyanúgy képes csodát művelni a zenekarral, mint az „erőtlen megalkuvó” vagy a „jó barát típusú”, ha hűvös, ha izzó, ha hisztis és ha terrorizálja a zenészeket. De valamennyinek a végeredménye a pontos hangzás. (Illetve… szóval ez a cél.) Fischer Ádám (borítóra is kitett) megfogalmazása szerint „Az előadás nem kottaolvasás, hanem értelmezés.” Lebrecht nem is egy nagynak ismert nevet (zenekar, dirigens: egyre megy) minősít szemléletes, de/és nagyon lebecslő jelzővel (szivacsos hangzású – és ez még csak a szelídebbek közül való). A könyve negyedszázada íródott, 2001-ben egy fejezettel kibővítve jelent meg magyarul is. De megállapításai – melyekért egy évtizeddel korábban a szerző fejét vették volna – változatlanul érvényesek, és a komolyzene világa beletörődött a lepellerángatásba.

• Olvass bele!

Ugyanis akárhol rángatjuk meg ezt a leplet, az felfeslik, és az üzlet, a pénz szaga érződik alóla, és a csillogás is a pénzé. A klasszikus zene voltaképpen szabad préda. Mindig születnek új generációk, és ezek, ha egyáltalán érdeklődnek, nem érik be – mondjuk – az ötvenes-hatvanas évek felülmúlhatatlannak mondott felvételeivel. Esetleg újraértelmezik Vivaldit, Bachot, Beethovent, mindenkit. (A zenekedvelők gondoljanak csak a szólisták közül Glenn Gouldra, Nigel Kennedyre.) De ha nagy a piac, minden eladható, a karmester is – ez pedig eltorzítja az értékítéletet. Tehát: világpiac és világkereskedelem. Ennek része a zenekar is, a karmester is, a hírnév is.

A másfél évtizednyi szünet, ami az újrakiadást indokolja, természetesen kiegészíthető a mai olvasó és zenerajongó tapasztalatával. A karmesterek változatlanul járják a világot, miközben van stabil munkahelyük, a saját, nagy hírre juttatott zenekarukkal (amelyet csak hébe-hóba dirigálnak) – közben pedig a lemezeladások (beleértve a cd-t is) száma változatlanul csökken. A nagyszabású klasszikus és/vagy komolyzenei koncertek továbbra is ráfizetésesek, de a nagy nevek, a híres (vagy olykor hírükből élő) zenekarok képesek megtölteni „gépi akusztikájú” óriás nézőtereket. (Sikert más hoz: a jóképű/sármos szólisták – egyben zenekarvezetők – világjárásai, a giccs határát súroló egyvelegekkel. Ez azonban kívül esik a Maestro! témakörén, csupán alkalom a búsongásra.) Miközben a 20-21. századi zene is lassan klasszikussá válik, a népszerűsítését változatlanul a szendvicshangversenyek (két klasszikus között egy kortárs) végezhetik.

Elszakadva némiképp a dirigens- és orkesztratörténettől: meglehet, a koncerttermeket meg az operaházakat nehezebb megtölteni, a komolyzenei piac is hervadozik, de azért akadnak hazai karmesterek, akik hazai zenekar(oka)t növesztenek világhírnévre – és ez szívmelengető. Neveket nem említek, de az értőknek ennyi is elég.

Lebrecht színes egyéniség (a közelmúltban tartotta szakmai kurzusát Budapesten), és szépírói színességgel ír. Borbás Mária fordítása maradéktalanul visszaadja azt a gazdag szókincsű fogalmazást, melyben a tudós kritikusi alaposság párosul a zeneértő és -élvező, igényes polgár azon igyekezetével, hogy a szakszerű elemzés meg­ala­pozott, és az olvasónak is élmény legyen.

Norman Lebrecht: Maestro! A karmestermítosz
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014
624 oldal, teljes bolti ár: 3990 Ft
ISBN 978 963 079 5814

Cikk a Könyvjelző magazinból (2015/04):
A szent szörnyetegek ideje lejárt

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Maestro! a komolyzenéről szóló könyvek között világviszonylatban kimagasló példányszámban fogyott. Kezdetben különösen Nagy-Britanniában rosszul fogadták [Ez talán a legundorítóbb könyv, amit valaha olvastam. – Michael Tanner], mert szentségtörésnek tartották, hogy bemutatom a múlt és jelen karmestereinek gyarlóságait.

Idővel azonban olyannyira elfogadták a könyv igazságait, hogy azok szinte közhelyesültek. A vád, amellyel elsőként én illettem őket, hogy a hatalom és a pénz érdekében elárulták a hivatásukat, mára bizonyított ténnyé lett.

Könyvem célja megvizsgálni a karmesterek hatalmának eredetét [Aki semmit sem tud a hatalomról, sorra minden ismertetőjegyét felfedezheti, ha jól megfigyeli a karmestert. – Elias Canetti] és természetét, valamint hatását hivatásuk jelenlegi hanyatlására.

Hogy mi kell a felemelkedéshez? Nem sztárolás és sztárok, hanem a mű, a szerző szándékainak és a közönségnek a tisztelete. Jó kritika, amely hiteles értékmérője tud lenni rangnak és teljesítménynek. És az államnak polgárai lelki egészségének védelmében legalább úgy kellene támogatnia a komolyzenét, mint azt a nagy nemzetközi cégek térnyerése előtt, a hatvanas évek elején tette. – Norman Lebrecht