Thomas Meyer: Zuhé úr csodálatos utazása… (részlet)

Posted on 2015. július 9. csütörtök Szerző:

0


Meyer_Zuhé-INDUgye ritkán van zsidó vevője,
aki borotvát vásárol?

Egy nap múlva elhozhattam az új szemüvegemet.
– Zuhé úr! – örvendezett az optikus, mikor belép­tem a kramjába, az üzletébe. Előhozta a dobozt, amin a nevem állt, benne a Holnap délben modell. Ünnepélyesen szétnyitotta a két szárát, a szemüve­get az orromra ültette, amely még mindig fájt egy kicsit, hátradőlt, gyorsan megnézett jobbról, balról, megigazította a szárat a jobb fülemen, megigazította a nyerget az orromon, majd a bal fülemnél is igazított egyet.

– Tökéletes – jelentette ki, és ismét odahúzta az asztalon álló tükröt. Belenéztem, és megint elcso­dálkoztam képem idegenségén. Az optikus szerint jól néztem ki, megkérdezte, adhat-e egy személyes tanácsot.

Tanács egy gojtól! Na, erre kíváncsi vagyok. Talán túl soványnak talál?

Úgy gondolja, cool lenne, ha a szakállamat egy kicsit trimmelném, mondta az optikus. Az jobban illene az új szemüveghez.
Cool? Trimmelni? Nem értettem.
Cool azt jelenti, menő, klassz, magyarázta. Trim­melni meg azt, hogy lerövidíteni, levágni. A szakállam szerinte egy kicsit… vad.

Megint belepillantottam a spiglbe, elképzeltem, hogyan néznék ki trimmelt szakállal. Az menő lenne?

– Akkor vennem kellene egy borotvakészüléket – mondtam –, mert otthon nincs borotvánk. – Apám még soha nem vágta le a szakállát, nekem meg elég volt néhány hetente egyszer kézbe venni az ollót.

Az optikus nevetett, és közölte, hogy a szomszédban van egy műszaki üzlet. Aztán megkérdezte, én miért nem hordok… – és a füle mellett egy dugóhúzóra utaló mozdulatot csinált.

– Pajeszra gondol?
– Hogy mondta?
– Pajesz, halántéktincs.
– Ez az. Miért nincs magának olyan?
– Mert én, bár vallásos vagyok, de nem annyira – mondtam.
– Aha – felelte az optikus.
Kis szünet után megkérdeztem, azt hiszi-e, hogy minden zsidó egyformán vallásos.
– Igen, valahogy úgy – válaszolta.
– Hát, ez nem így van – mondtam –, vannak lénye­ges különbségek. – Arra gondoltam, mi a különbség a liberális Ezüstágné és a nem annyira liberális Zuhéné között.

– Ez az oka, hogy ön nem kalapot, hanem egy… – kezé­vel körözött a feje felett –, egy sapkát… na, hogy is hívják…
– Kipa – feleltem. – Igen, ez.
– Aha – mondta az optikus.
– Igen – mondtam én.
A két kultúra között levő mély szakadék felett egy­másra néztünk.
– Na, akkor… – így az optikus, és felállt.
– Na, akkor – visszhangoztam, és én is felálltam, kifizettem az új szemüvegemet, a régit otthagytam, menjen a szemétbe, barátságosan elbúcsúztam, és alig valamivel később beléptem a műszaki üzlet, a kram ajtaján. Az eladó, egy csontos öregúr, zsíros, fehér haj­jal, mely alatt komor arc ült, felnevetett, amikor látta, hogy mit vásárolok.

– Ugye ritkán van zsidó vevője, aki borotvát vásá­rol? – kérdeztem vidáman, míg ő bepötyögte a vétel­árat és az orrát ráncolta. Különösen nézett rám, de nem válaszolt. Az árat, negyvenkilenc kilencvenet is inkább morogta, mint mondta.

Egy ötvenest tettem a pultra, az ember rápillantott, kivett egy tízrappenes érmét, a bankjegyet kicserélte a nyugtára és a tízrappenesre. A garanciát kitöltötte, lepecsételte. Ezzel részéről az ügy el volt intézve; elfor­dult és folytatta eddigi tevékenységét, ami egy kataló­gus tanulmányozásából és hasvakarásból állt.
– Viszontlátásra – mondtam a széles hátnak.
A hát hallgatott. Kiléptem az üzletből.

Otthon nem várt senki. Elkapott a tettvágy, ami úgy tűnt, egy szebb jövő felé hívogat engem, a fürdőszo­bában kicsomagoltam az új borotvát, beállítottam az ötből az első fokozatra. Aztán egy utolsó pillantást vetettem a tükörben arra az emberre, aki már eddig is jó egynapi járóföldre távolodott a korábbi Mordechaj Zuhétól, és aki a most következő borotválással még messzebb fog jutni.

Állítólag cool és városias leszek.

Alig egy pár perc, és a ritkás jiddis bokor az arcomon rendezett szőnyeggé változott. Alig hittem a kezemnek, amikor végigsimítottam a majdnem csupasz államat. Kellemes volt. Sportos.

A mosdóban, a lefolyó körül pedig ott hevert a leve­tett hagyomány.

MIT TETTÉL! – ordított Mame hangja a fejemben, megsokszorozva sok ezer zsidó sok ezer év messzeségé­ből szóló hangjával: A ZSIDÓSÁG GYILKOSA VAGY! GYILKOS!

Néhány pillanat múlva azonban megállapítottam, az új Motti sokkal csinosabb, mint a régi. A levágott szakállszőrzetet összesepertem és gyengéden, de hatá­rozottan a szemétbe dobtam. Máris urbánusabbnak éreztem magam. Aztán írtam egy SMS-t Michélének, hogy meghívhatom-e egy csésze teára. Igent mondott, és meg is beszéltük: találkozunk az Olajfa Kertben, az egyik kóser étteremben.

Korábban értem oda, és amikor Michéle bejött, elment az asztalom mellett.
– Michéle! – szóltam utána.
Megfordult és rám bámult. Először úgy, mintha meglepte volna, hogy ott talál. Aztán úgy, mintha tanúja lenne, amint a karomat épp levágja a fűnyíró.

– Motti? – a szája némán mozgott, úgy próbáltam leolvasni, mit mond.

– Motti! – erősítettem meg jókedvűen, és székkel kínáltam. Állva maradt, kezével kisimított egy ráncot a homlokán, szavakat keresve arra, amit látott. Végül megtalálta és mosolygott:

– Jól áll neked.

Michéle még nem vallotta be az anyjának, hogy mi nem leszünk egy pár. Szabadidejében így azzal volt elfoglalva, hogy elviselhető határok között tartsa az állandó fecsegést a vendégek listájáról, az étlapról, az ülésrendről, a ruhákról, a virágokról, a meghívókról, az unokáknak adandó nevekről. Vajon én megmondtam-e már?
– Nem – feleltem.
– És mit jelentsen ez az új szemüveg?
– Baleset – mutattam az orromon levő kék foltra.
A szomszéd asztalnál ülő jidek kíváncsian néztek bennünket.
– Látod, azok ketten össze fognak házasodni! – mondta a nő férjének, és meg sem próbált halkan beszélni.

– De hogyhogy ilyen szemüveg és ilyen szakáll? – kérdezte Michéle.
– Mert nem akarok többé úgy kinézni, mint az összes többi zürichi jid.
Meg kell jegyeznem, ezt nem gondoltam ki előre, egyszerűen csak kibukott belőlem.

Michéle homlokán megint megjelent a kis ránc.
– Mi van veled?
– Ah – mondtam, és egy ideig céltalanul kavargat­tam a teát.
Michéle kicsit közelebb hajolt:
– Valami nő van az ügyben?
Rajtakapva gyorsan felpillantottam, majd vissza a csészére, s még erősebben kezdtem kavargatni.

Michéle egy pillanatig hallgatott, majd elször­nyedve kérdezte:
– Csak nem egy siksze?!
Felpillantottam, majd ismét le. Nyilvánvalóan egy mindentudóval, még Ezüstágnénál is hatalmasabbal volt dolgom.
– Igen, egy siksze – nyögtem ki, és még vadabbul kavargattam a teát.
– Motti! – sóhajtott Michéle.
Nem voltam biztos benne, mi zavarja: a gojete, a nem-zsidó nő, vagy az, ahogy a teát keverem, így ránéztem, hogy megtudjam. Egyértelműen a gojete volt a baja. Lopva jobbra –balra nézett. Az a pillantás volt, mint amellyel valaki bevásárláskor nem kósert tesz a kosarába.

Hallgattam. Michéle szintén. Aztán azt kérdezte:
– És most mi van?
Nincs semmi, mondtam én, még csak nem is beszéltem a gojetével.
– Nem ez a kérdés – mondta Michéle.
– Hát mi?
– Hát az, hogy ez alapvetően nem működik.
Visszakérdeztem, hogy ő vajon az eddigi keretek között akar-e élni, amelyeket én először ekkor nevez­tem szűknek.

Thomas Meyer

Thomas Meyer

Erre Michélén volt a hallgatás és a teakavargatás sora.

El akarja-e viselni a csomó képtelen házassági ajánlatot, nem akarja-e ehelyett a saját szemét és szívét megnyitni és maga keresni a szerelmet, ami őhozzá illik és nem a mamája elképzeléséhez?, folytattam remegő hangon.

Michéle némán nézett rám, a blúza gallérját mace­rálta. Aztán ivott egy kortyot a teából, majd még egyet, és azt mondta, ahhoz képest, hogy még egy szót sem váltottam a gojetével, de máris meglehetősen nagy fel­fordulást okozott. Ebben igaza volt.

Aztán egy csomó bajt jövendölt nekem. Én is neki, ha csupán egyet is.

Fordította: Tarján Mihály

Thomas Meyer: Zuhé úr csodálatos utazása egy siksze karjaiba
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2015