Borúra derűs irodalom | Sajdik világa az Örkény könyvesboltban

Kernács Gabriella |
kiállításmegnyitója*

Kinek nem hozott már enyhülést élete nehéz pillanataiban egy jó könyv? Ki nem áldotta már az írót, a költőt, akinek mondatai a valóság fölé emelik? Vagy csak egy másik valóságba, menekülési útvonalként abból a valóságból, ami éppen meggyötör bennünket? És ki ne áldotta volna már a festőt, a rajzolót, akinek képein megtörténik a csoda: kinyílik a keret, eltűnik a papírlap és beléphetünk egy másik világba?

Sajdik Ferenc a közöttünk élő varázslók egyike, meg tudja cselekedni a csodát. Nem csak azért, mert kiváló képzőművész, de azért is, mert tiszta, jó ember. Egyébként csoda az is, hogy ezért még nem vette el méltó büntetését. Bátor ember is, mert mer emberszerető rajzokat csinálni, egy régi-régi, ma nem túl felkapott szerző, Pál apostol szellemében: „Ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok.” A Sajdik-rajzok egyedi fűszere az, hogy hiányzik belőlük a durva, a mellbevágó, a sokkoló. Eszébe sem jut rajzaival egy balhorgot bevinni a gyanútlan nézőnek, közelebb áll hozzá a szelíd fricska. Vidáman hömpölygő, bukfencező, senkiéhez nem hasonlítható rajzi világának lényege valamiféle derűs, megbocsátó életszeretet. Gyermeki tisztasága mögött persze ott van a művész élesen, hibátlanul látó szeme, mégis, rajzain a világ nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyen lehetne. Holott ő pontosan tudja, hogy olyan, amilyen.

Nézzük például azt a rajzot, ami ennek a kiállításnak az emblémája is lehetne. Íróember vagy tán rajzolóember ül az íróasztalnál vagy a rajzasztalnál? A felirat első sora idézi dédapáink ábécéskönyveit, amikben ilyen rövid mondatokkal tanulták a zsinórírást: Úr ír. (Atlantiszban még volt becsülete a szép kézírásnak.) A folytatás viszont így hangzik:

Író úr is ír
Író úr pénzért ír
Író úr kis pénzért ír
Író kis pénzért rí
Író úr már nem úr

És tán a rajzoló sem az. Nem egy karikaturistánál megfigyelhető, hogy a figurák többé vagy kevésbé a mester arcvonásait, karakterét viselik. Nincs ez máshogy Sajdik Ferenccel sem. Ő maga meséli:

„Egyszer bementem a Kossuth Kiadóhoz, és a liftben azt mondja valaki, ugye én vagyok a Sajdik? Beismertem. Mire ő: abból gondolta, merthogy olyan vagyok, mint a Gombóc Artúr.”

Ezen a kiállításon az irodalom óriásaival találkozunk, kezdjük talán Shakespeare mesterrel. Tér Veronában, reneszánsz dámák, kardos lovagok jönnek-mennek, a tér közepén három kisfiú, nézik az előttük ellejtő kislányt, miniatűr hölgyet. És szól az egyik kicsi lovag: Kis pisis! Mire a kis hölgy: Dagadt bunkó! A rajz felirata: Rómeó 6 éves volt, Júlia még kevesebb. Még semmit sem gyanítottak!

Utazzunk Magyarországra, egy évszázaddal korábbra. Palotaoszlopok között Janus Pannonius, a magyar irodalom még latinul verselő humanista klasszikusa, némiképp kaján arccal, szemben vele meglehetősen bosszús hölgy. A vers a költő epigrammái közül való, szépen lejtő antik versmértékben:

Azt mondod, gyereked van tőlem, s jársz a nyakamra.
Szilvia, furcsa e vád s jogtalan is, kicsikém,
Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e:
Vérzik a lábam, s jaj, épp ez a tüske hibás?
(Berczeli Anzelm Károly fordítása)

Ha tovább lépünk az időben, máris Arany János előtt állunk. Csodaszép, színes lap, zöldek, barnák tünékeny foltjai erdőbe bújó domboldalon, tornyocskás villák sokasága: Karlsbad, anno 1869. Vidám fürdővendégek gomolyognak, cilinderben, virágos kalapban, kövérkés ivókúrázók szopókás gyógyvizes pohárral a kezükben, közöttük egyetlen szomorkás figura, zsinóros magyar ruhában, csurgóra álló bajusszal: Arany János. És kacskaringós, XIX. századi kézírással (Sajdik ezt is tudja) a vers:

Isten veled, Karlsbad szép tája,
Örökké az ember nem állja,
Rothad neki tüdeje-mája,
Így végződik a földi pálya,
Alászolgája!

És még mindig Arany János a Három pipa utca című rajzon. A háttérben a Három pipa utca házacskái dülöngélnek, az előtérben jóízű figurák sorakoznak, úgy állnak velünk szemben, mintha a régi fotográfusok instrukcióját követnék: az úr a gépbe néz. A sor szélén ősz bajuszú gazda tekintélyes méretű pipával, mellette pohos kereskedő-féle kurta pipával, esernyőre támaszkodó, kikent-kifent gigerli, parasztgazda vasvillával kissé pityókásan, hetyke huszár kék mentében és a többiek, mindegyik pipával, az egyetlen közös bennük, hogy egyikük pipája se ég, füst nem kanyarog belőlük. Mert, Arany János verse szerint:

Kisfaludy egy pipáról
Monda elmés pipadalt,
Illő, hogy e három pipa
Nyújtson erre diadalt.
Éljen hát az ő utcája,
A magyarnak „nagy pipája”,
Mint a régi példa jár,
Legyen egyszer töltve már!

A célzás egy régi kuruc nótára vonatkozik, amelyben két kárvallott kuruc vitéz így kesereg:

Jaj már minékünk
Magyar nemzetnek
Zákány István, Szuhay Mátyás kopasz fejeknek,
Nagy pipájú, kevés dohányú
Magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk rebelliseknek.
(Szabolcsi Bence közli A magyar zene évszázadai című könyvében)

Folytatás >>>>

Sajdik Ferenc – Kossuth-díjas, Prima Primissima díjas és Hazám-díjas – grafikus, karikaturista kiállítás, a Borúra derűs irodalom a Cultiris Galériában látható szeptember 5-éig.

Örkény István Könyvesbolt (1037 Budapest, Szent István krt. 26.)

* Köszönjük a Kossuth Kiadónak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a szöveget