Lázár Egon: Visszapillantó (részlet)

Várkonyi és Jákob tizenkét fia

1976. február 15-én léptem be először a Vígszínház kapuján. Emlékszem, majd kiugrott a szívem a helyéről. Életem vágya volt, hogy a Vígszínház tagja lehessek.

Amikor Várkonyi felhívott, hogy jöjjek el és beszéljünk, a világ legboldogabb embere voltam. Hihetetlen jó érzés, hogy ezt én csinálhatom. Szóval beléptem – senkit nem ismertem Várkonyin kívül –, és egyszer csak a portán egy néni meglát engem: „Lázár úr!” – mondja lelkesen. Elkapta a kezemet és kezet csókolt, én azt hittem, hogy elsüllyedek. Kiderült, hogy a Faluszínházban volt mosónő, és onnan idejött a Vígbe, és megörült nekem.

Feljöttem az első emeletre, a tanácsterembe. Hosszú asztal, az asztalfőn Várkonyi, Róna, mellettük Ruttkai Éva, Benkő Gyula, Deák Sándor, Miklósy György, Tábori Nóra, Sulyok Mária, Bilicsi Tivadar, Pethes Sándor…, óriási csapat ülte körül az asztalt, és én alig kaptam levegőt.

Várkonyi ennyit mondott: „Róna el akar menni nyugdíjba, Lázár Egon lesz az új gazdasági igazgató. Ha már pénzről van szó, elmondok egy viccet…” És elmondott egy viccet, majd felállt, és azt mondta: „Nincs más hátra, mint előre!” – és ezzel befejeződött a beiktatásom. Várkonyira jellemző volt, hogy nem vacakolt semmin, egy pillanat alatt a lényegre tért és ment tovább. Ugyanúgy rendezett is. Eleinte csak munkakapcsolat kötött össze bennünket.

Egyszer azonban érdekes dolog történt.

Be akartam menni Várkonyihoz, de éppen külföldi újságíróknak adott interjút. Ekkor váratlanul kijött az irodából, és a titkárságon tartózkodóktól azt kérdezte, hogy ki tudná valahonnan elővarázsolni Jákob tizenkét fiának nevét. Mondtam, hogy én, és már soroltam is: Rúben, Lévi, Simeon, Júda, Dán és Zebulon, Isszakár, Gád, Naftali, Áser, József, Benjámin.

Várkonyi szeme kikerekedett a csodálkozástól.

– Hát ezt te honnan tudod?

– Rajeczky tanár úrtól – feleltem.

– Téged tanított a Béni, te is ciszter diák voltál?

– Igen, nyolc évig.

– És ezt miért nem mondtad eddig?

– Nem akartam ilyen módon bevágódni – válaszoltam.

– És te tudtad, hogy soha senkitől annyit nem kaptam az életben, mint ettől az iskolától?

Megfeledkezve a rá várakozó újságírókról, szenvedélyes lelkesedéssel kezdte sorolni ciszter-diák emlékeit, az alma materhez való kötődését.

Ekkor éreztem, hogy munkatársából – iskolatársává léphettem elő.

***

Kedves Bópeer

1976 őszén kezdtük el próbálni Déry Tibor „Kedves Bópeer” című regényének színpadi adaptációját a Pesti Színházban. A címszerepét Major Tamás játszotta, aki a Nemzeti Színház igazgatása mellett, saját színházában játszott szerepein kívül nem vállalt más színházban feladatot. Major Tamást a Pesti Színházban üdvözölni revelatív színházi esemény volt, és ehhez Várkonyi Zoltán tekintélye, argumentálása és a kettejük közötti szoros barátság kellett. Anyagilag az ügyet nem lehetett megtámogatni, mert az akkori színházi szabályzat szerint a Kossuth-díjas, kiváló művész fellépti díja 780 forint lehetett, egy fillérrel sem több.

A próbák mentek a maguk rendje szerint, jó hangulatban. Többek között Bulla Elma, Bánfalvi Ági, Balázsovits Lajos voltak Major partnerei. Kapás Dezső volt a rendező. Az egyik közönség nélküli főpróbára átjött Várkonyi is. A főpróba után értékelés. Amit Major Várkonyitól kapott, azt nem tűzte volna a kalapja mellé. Többek között Várkonyi felemelte jobb keze mutatóujját, utánozva ezzel Major egyik modoros gesztusát, és kerek perec arra utasította a színész Majort, hogy ezt a „nemzetis” mozdulatot felejtse el itt a Vígben. Én teljesen megrémültem, hogy milyen botrány lesz ebből, de persze ebben is tévedtem, mert Major fegyelmezett színészként elfogadta a főrendezői instrukciót. A premieren megjelent a szerző, Déry Tibor és a felesége is. Olyan szerencsém volt, hogy pont mellettük ülhettem. Déryék el voltak ragadtatva az előadástól, és Major egyik kulcsjelenetében Déry odaszólt a feleségének: tapsoljuk meg. És a forró hangulatú, feszes előadásba belecsattant a szerző és felesége elismerő tapsa, amit persze a telt házas nézőtér örömmel, azonnal átvett.

Emlékezetes, nagyon jó hangulatú, igazi színházi este volt. Utána, a banketten sokan nem értették, hogy Várkonyi és Major miért billegetik egymásra mosolyogva fenyegetően felemelt mutatóujjukat.

Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek
Corvina Kiadó, Budapest, 2014