Homo ludens | Lázár Egon: Visszapillantó

Tóth Zsuzsanna |

Az önéletrajz egy hiteles, érvényes élet leirata – lehet-e kételkedni benne, netán hiányosságokat fedezni fel benne? Egyáltalán, írásműként miképpen elemezhetjük? Úgy kell olvasnunk, mint egy sajátos emberi realityt? S vajon mennyit szépít rajta a szelektív emlékezet? S azok, akik megemlítődnek benne, egyetértenek minden szavával? Ilyen kétségek között kezdtem olvasni Lázár Egon Visszapillantó című könyvét.

A visszaemlékezés azonban – mint minden valamirevaló önéletrajzi írás – túlmutat a személyességen. Nem csupán egy ember cseppet sem érdektelen egyéni sorsát rajzolja meg, de történetesen a magyar színházi élet elmúlt évtizedeinek egy szeletéről, azon belül a Vígszínház csaknem negyven évéről mesél.

Lázár Egon nem mindennapi életútja nem mindennapi élethosszal párosul, szerzőnk 1921-ben született – a könyv megjelenésekor 93 éves! (Isten éltesse erőben-egészségben még sokáig!) Színházi berkekben eddig is ismert és elismert személy, a Vígszínház nyugalmazott gazdasági vezetője, jelenleg is tanácsadója, kuratóriumok elnöke – több kitüntetés büszke tulajdonosa, Budapest díszpolgára –, a színház szerelmese, utóbb íróként mutatkozott be. Igaz, korábban is sokkal több volt, mint gazdasági szakember, hiszen egész életét végigkísérte a színház iránt érzett érdeklődés, valójában lobogó rajongás.

• Olvass bele!

Minden sorából és anekdotájából érződik, hogy mennyi mindent tud a színházról – és hogy mennyi mindent tanult az életről a színház segítségével. Talán azt is, hogy a játék öröme mennyire fontos. (Nem véletlenül vallja, hogy született homo ludens.) Nagyon emberi könyv a Visszapillantó: megélt történetek mesélhetővé fésült csokra. A Vígszínház örökös Egonja (ha Eszenyi Enikő megbocsátja, hogy őt idézem) hosszú pályája során nem egyszer került történelmi viharok sodrába, élete színpadán sokszor pergett torokszorító jelenet – mi ebből alig érzünk valamit. Lázár Egon kellemes stílusban, olvasmányosan és humorral mesél, kellő öniróniával, mégis alig titkolt büszkeséggel életéről, s azokról a (főként) színházi emberekről, akiket szerencséje volt megismerni.

Az olvasó bepillanthat a színház mint termelő üzem működésébe. Számomra legszórakoztatóbbak talán a rendszerváltás előtti idők támogatásszerző sztorijai (és stiklijei) voltak – és nem is nagyon lepett meg hasonlóságuk napjaink pénzszerzési akcióival. Persze olvashatunk a magánélet kezdeti viszontagságairól, hadifogságról és túlélési leleményességről, majd harmonikus családról, de még munkahelyi konfliktusokról is. No, nem a Vígszínházban. Merthogy nagyrészt mégiscsak erről szól a könyv; a szeretett Vígszínházról. Lenyűgöző, ahogyan Lázár Egon önmagát is szereti ebben a színházban – talán ez lehet hosszú és boldog életének titka.

Élvezet olvasni az önéletíráshoz kiegészítést nyújtó, a könyv mellékletét alkotó interjúkat is, Kővári Orsolya, Bóta Gábor, Sirató Ildikó, Sényi Fanni és Hullan Zsuzsa tollából. Így válik még kerekebbé ennek a korántsem egyszerű életútnak története, amelyet tetszetős, meglehetősen gazdag képanyag egészít ki. A könyvhöz Almási Miklós írt bevezetőt, aki nem kevesebbet állít, mint hogy Lázár Egon „Színházi ember – író ember lett.” Egyet kell értenünk vele.

* * *  * * *

Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek
Corvina Kiadó, Budapest, 2014
208 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft
ISBN 978 963 136 2398

A könyv kiadói fülszövege

A Visszapillantó több szempontból is rendhagyó színházi memoár, valódi unikum. Írója nagy tekintélyű színházi szakember, a nagyközönség mégsem ismeri. Már 93 éves, de csak most jelenik meg páratlan memóriával megírt első könyve. Elismert háttérembere a színházak gazdasági és pénzügyi világának, és mégis szinte ugyanannyit tud a kulisszák előtt zajló vonzó világ eseményeiről, közismert szereplőiről is, mint a számok és szabályok szigorú törvényszerűségeiről.

Lázár Egon remek stílusban, elegáns humorral és sokszor öniróniával megírt könyvének minden sorából árad a színház komplex ismerete, izgalmas tényekkel, történetekkel, anekdotákkal, a nagyközönség számára élvezetes kulisszatitkokkal.

Érdekességük, hogy – hol a háttérben, hol az előtérben – jól felismerhető bennük elmúlt évtizedeink vérzivataros történelme is, de úgy, hogy az írások középpontjában mégis mindig a színház áll a maga sokszínű, varázslatos és konkrét valóságával. Szóljanak ezek az emlékek az elképesztő körülmények között megszülető hadifogoly-előadásokról, az ötvenes évek heroikus és néha félelmetes epizódjairól, a Városi Színházból Erkel Színházra átkeresztelt épület első előadásairól, az Opera aranykoráról, a Vidám Színpad fénykoráról, de legfőképp a Vígszínház nagy korszakairól és még nagyobb személyiségeiről. Lázár Egonról valóban elmondható, ahogy Almási Miklós írja bevezetőjében: Mindent tud a színházról.