Sára Júlia: Grafit Márta és a kaktuszok (részlet)

Posted on 2015. június 27. szombat Szerző:

0


| 3 | Dénes háta és a kínai szerencsesütiSáraJ_Grafit Márta-bor200

Grafit Márta pedig aznap éjjel furcsa dolgokat álmodott. Színeseket. Nagyon színeseket. A kifolyt körömlakk mélyvöröse úgy kavargott a végtelen hómezőn, mint a vér.

Ahogy kinyitotta a szemét, a sötétben egy darabig csak a jól ismert feketeséget látta. A hálószoba ablakán át, a leeresztett fehér reluxák mögött, még épp csak derengeni kezdett a hajnali fény. Csend volt. Még nem lódult neki a reggel odakint.

Grafit Márta egy pillanatra elmerült a reménykedésben, mint amikor megkeverik a sorsjegyeket a tombolán, aztán az oldalára fordult, és halkan felsóhajtott. Ezúttal is más vitte el a főnyereményt.

Szürke volt a hajnal, szürke a tapéta, piszkosszürkék az árnyékok a falon, az ébresztőóra számlapja szürkén világított az éjjeliszekrényen, és Dénes háta is szürke volt mellette az ágyban, vigasztalanul színtelen.

– Mint egy halott. – Ez jutott eszébe hirtelen, ahogy a mozdulatlan test körvonalaira pillantott.

Csak egy test a sötétben, egy nagydarab hústömeg pár centiméterre tőle a lepedőn, mégis elérhetetlenül messze, ki tudja, merre és kivel.

Régóta fogalma sem volt róla, miről álmodhat Dénes, milyen csatornára vált, miután végre kikapcsolja a televíziót, beáll a csend, és csak az órák ketyegése marad a mélyülő sötétben, csak az a végtelen kopogás és a saját lélegzetvételük, mely hosszú évek óta nem keveredett már párás, meleg zihálásba az agyonmosott, szürke párnák között. Elkülönültek rég.

Mindenki szigorúan a saját térfelére húzódva hajtotta álomra a fejét, s úgy tűnt el az úton éjről éjre, szótlanul, magányosan nekivágva az utazásnak, hogy azt se tudta, hová sóvárog a másik, mi lehet az utolsó gondolata lefekvés előtt. Egyáltalán gondol-e még valamire.

Dénes jól aludt, békésen, mint egy gyerek, egyenletesen lélegzett, a tarkóján meggyűrődött a bőr, ahogy a párnába fúrta a fejét. A feje búbján összetapadt a haj.

Ha látná magát ilyenkor, belebetegedne. Pedig nem volt hiú, az öltözködésére se fordított extra energiát és időt, de a frizurájára nagyon kényes volt. Kisebbségi komplexusa volt, amiért kopaszodott. Ritkás ősz haját ide-oda fésülgette, néha még az éjszaka közepén is igazított rajta, amikor kiment a mosdóba. Ilyenkor Grafit Márta mindig úgy tett, mintha aludna. Pedig sokat volt ébren.

Azon az éjszakán is csak feküdt a félhomályban, és azon kezdett el töprengeni, hogy most már mindig így lesz?

Halála napjának hajnalán is ezt a hátat fogja látni?

Persze feltehetően nem fogja tudni, hogy az a halála napja lesz, de a lényegen ez mit sem változtat. Vagy esetleg fordítva, Dénes halála napján, mikor kinyitja a szemét, és persze bizonyára ő sem fogja tudni, hogy az a halála napja lesz, de mégis, valami furcsa, leheletfinom sejtéstől vezérelve nem fog-e még utoljára arra gondolni, hogy talán jó lenne megfordulni az ágyban, szembefordulni azzal a nővel ott a háta mögött a sötétben, és magához ölelni?

Grafit Márta egy centit közelebb húzódott Déneshez a lepedőn, aztán még egy centit, araszolt, mint valami bogár, az arca már csak egy hajszálnyira volt a nyakától, érezte a bőrének az illatát.

Megsimogathatná. Megtehetné. Át is ölelhetné akár.

De nem tette meg.

Felállt, kiment a fürdőszobába, és megeresztette a vizet.

Aztán fogmosás közben mégis arra gondolt, mi van, ha üt az óra, elérkezik az a fránya idő, felrikolt az aranykakas, és a befizetetlen csekkek, soha be nem váltott kuponok és a kimondatlan szavak mellett maga mögött hagyja a félbe maradt öleléseket is?

Mi van, ha kifut a tej, nyitva marad a hűtő ajtaja, vagy a kádból kifolyik a víz, miközben ő ott fekszik a hideg kövön, soha be nem fejezve élete utolsó mozdulatát?

Kivette a szájából a fogkefét, és csak bámulta rajta a nyálas habot, kék színe volt a fogkrémnek, még azelőtt. Mára csak szürke. Óvatosan berakta a fogmosópohárba, a helyére, hogy legalább ne egy ragacsos fogkefével a kezében érje utol a végzet, ha véletlenül. Koccant a porcelán, felnézett, és hirtelen visszahőkölt.

Teljesen váratlanul érte az a nyúzott, fakószürke arc, ami a tükörből nézett vissza rá, idegen volt, szomorú és minden pórusában kétségbeesett. – Mi van, ha ezek a sötét karikák a szeme alól már soha sem múlnak el? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha tényleg ennyi volt, nincs aduász, nincs semmi már, és ölelés nélkül halok meg? – gondolta Grafit Márta, és lekuporodott a vécé tetejére.

Tényleg ennyi lenne? Együtt állunk a mozgólépcsőn, együtt ülünk a színházi előadásokon, még az ágyba is egymás mellé fekszünk, de nem öleljük meg egymást? Nagy néha szeretkezünk, talán mert úgy szokás, aztán persze már azt se. Aztán már csak egymás mellett állunk a barátaink temetésén, meg a telefontársaság ügyfélszolgálatán, ha reklamálni kell. És persze a karácsonyfánál szenteste. Tisztességből. De soha, már soha többé nem öleljük át egymást úgy, ahogy egykoron.

Erősen gondolkoznia kellett, mikor ölelték meg egymást Dénessel utoljára. Úgy igazán.

Talán pár éve karácsonykor, amikor az a nagy hó volt. Nem jártak a buszok. Álltak az ablakban, nézték, ahogy esik a hó, és minden olyan szokatlanul csöndes volt. Vattaszerűen csöndes. Mintha lelassult vagy egyenesen lefagyott volna az idő. Csak álltak ott abban a szűnni nem akaró havazásban, és hallgattak. Nem siettek sehova és nem vártak semmire. A tévé sem szólt, elfelejtették bekapcsolni. Aznap este nem követték a híreket, nem voltak naprakészek semmiből, nem akartak tudni a világról, nem akartak akarni se, minden annyira egyszerű volt, Grafit Márta forralt bort melegített, a lakást betöltötte a narancshéj és a szegfűszeg illata.

Akkor ott, talán a forralt bor, talán a szűnni nem akaró havazás miatt, összeölelkeztek, összefonódtak, és úgy maradtak, egymás lélegzetvételében, legalább egy percig, vagy még tovább, ki tudná ilyenkor megsaccolni reálisan az időt.

Aztán az a nagy hó meglepően gyorsan elolvadt, mintha csak egy álom lett volna, egy reggel arra ébredtek, hogy már csak a kapualjakban és a villamosmegállókban maradt utána valami fekete-szürke latyak, olyan, ami ronda, sóval kivarrott foltot hagy a bőrcipők orrán és a puha, női csizmák oldalán.

Azóta eltelt pár karácsony és születésnap, amikor sebtében megpuszilták egymást, ugyanazokat a szavakat mondva, ugyanolyan hangsúllyal, ugyanolyan hosszan mosolyogva koccintás után, és Grafit Márta arra gondolt, pár év, és már ez sem lesz? A nyugdíjjal együtt beköszönt majd az örökös mellénézések, a cinikus grimaszok és a magányos sóhajtozások kora. Mit fognak akkor kezdeni a rájuk szakadó közös idővel? Ebbe még belegondolni is ijesztő volt.

A hétvégék már most is nehezek voltak. Olyankor nem volt szabadulás, reggeltől estig mászkáltak egymás mellett, konyhából be, nappaliból ki. Mint a csapdába esett állatok, tűrtek szótlanul, és csak várták, hogy teljenek a percek, legyen végre hétfő, és elmehessenek otthonról, mindenki a maga dolgára.

Esetleg találhatna magának valami hobbit, gondolta Grafit Márta, eljárhatna valami klubba, makramé-tanfolyamra, virágkötészetre vagy valamilyen irodalmi körbe, ahol verseket szavalnak a boldog nyugdíjasok. Talán még táncolnak is. Születésnapokon bizonyosan. Valaha nagyon szeretett táncolni. Talán ez volna a megoldás. Tegnap persze nem táncoltak, hiába volt születésnapja.

Ahogy az este hazaért az immáron fekete-fehér lakásukba, a kulcs zörgésének hangjára az ugyancsak minden ízében szürke Dénes előjött a nappaliból, és felvonta a szemöldökét. Öltönyben volt, és papucsban. Abban a kitaposott, agyonhordott, barna bőrpapucsban, amit Grafit Márta annyira utált. Az öltöny egyébként eredendően is szürke volt.

– Késtél. Nyolcra foglaltam asztalt a kínaiban.

Grafit Márta önkéntelenül is a nagy, kakukkos faliórára pillantott, a fogasra akasztotta a táskáját, és arra gondolt, itt az idő, hogy megmondja Dénesnek, ki kellene dobni ezt a papucsot, és ő valójában utálja a kínait.

Az olasz konyhát szereti, a paradicsomos szószokat és a kapribogyót, a kabócák zenéjét az alkonyatban, a tenger hullámait, és azt a semmihez sem fogható nehéz, sós illatot a levegőben, amit a kikötők felől fúj a szél.

– Elaludtam a villamoson. – Végül csak ennyit mondott, és lerúgta a szandálját. Azt a bizonyos pántosat.

– Akkor most lemondjam a foglalást? – kérdezte Dénes, és lopva a televízióra sandított.

Még a szokásos bulvárműsor is jobban néz ki fekete-fehérben, állapította meg magában Grafit Márta, és ezen egy picit elmosolyodott. Körbenézett a szobában, és az jutott az eszébe, hogy minden pont olyanná vált körülötte, mintha egy olasz neorealista film egyik jelentébe csöppent volna. Szerette a régi fekete-fehér filmeket.

Még a lépcsőfordulóban, sőt még közvetlenül a lakásajtó előtt is azt gondolta, azonnal mindent elmond Dénesnek, beavatja őt a színek nélküli világ rejtélyébe, talán még a nagy orvosi lexikonban is utánanéznek a furcsa kórismének, és lemennek együtt az ügyeletre, ahol hosszan ülnek majd a rosszul megvilágított folyosón, egymás keze helyett a tébékártyát szorongatva, így tervezte el. Akkor ott az előszobában állva, mégis édes, örömteli érzés volt bírni egy titokkal, amit senki se sejt. Birtokolni valami különöset, ami csak az övé. Izgató volt, egészen izgató. Ezt Dénes nem is értette volna meg.

Dénes pragmatikus ember volt, olyan, aki vonalzóval méri ki mindennek a helyét. Grafit Márta még sohasem látta kétségbeesni, sőt úgy istenigazából még dühöngeni sem, házasságuk hosszú évtizedei alatt végig megőrizte higgadtságát, mely egy másik nézőpontból szemlélve talán már közönynek is volt mondható. Néha nagyon keskeny a határvonal az érzések között, és Grafit Márta úgy gondolta, jobb, ha nem tudja meg az igazat. Vannak dolgok, amit egy idő után már jobb nem forszírozni.

Ezért aztán úgy döntött, amíg nem szükségszerű, Dénesnek nem kell elmondania, hogy valami megváltozott.

Az ügyelet meg a tébékártya igazán várhat másnapig. Végül is, nem szédült, nem ugráltak cikcakkok a szeme előtt, sem fényes karikák, nem zsibbadt semmije, még csak nem is émelygett. A pulzusa is teljesen normális volt. Pánikra semmi ok.

Tulajdonképpen egészen jól érezte magát.

Így aztán gyorsan felvette a már jó előre kikészített, ünneplésre szánt blúzát, aminek reggel még olívazöld színe volt, de a tükörbe pillantva megállapította, hogy szürkén is egészen csinosan fest, és csak elmentek a kínaiba, ahol Grafit Márta még egy szerencsesütit is kapott a vacsora után ajándékba a főpincértől.

Nem bontotta ki. Egyszerűen csak zsebre vágta, halmozni akarta a titkokat. Jólesett, úgy érezte végre történik vele valami. Aznap este majdhogynem boldogan aludt el.

Sára Júlia: Grafit Márta és a kaktuszok
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2015