Steinar Bragi: Felföld (részlet)

Posted on 2015. június 10. szerda Szerző:

0


Bragi_Felföld-bor200HRAFN || 1. fejezet Izland flórája

Dermedt csend ülte meg a természetet. Ahogy sötétedett, a látóhatár árnyai lassan belevesztek a sötétségbe. Összeolvadtak, ahogy leszállt az éj.

Mind a négyen hallgattak, a kocsiban csak a rádió halk duruzsolása hallatszott. A hátsó ülésen ülő Vigdís egy könyvet olvasott, mellette Anna bóbiskolásából felébredve azonnal kinyitott egy újabb doboz sört. Kettőjük között Anna kutyája ült, egy izlandi pásztor. Csak néhány hónapja volt az övé.

– Játsszunk valamit! – törte meg a csendet Anna. – Gondolok valamire, ami itt van a kocsiban, vagy kint az úton, vagy a homokban.

– Ja, teljesen el is felejtettem! – vágott közbe Egill [ejtsd: Ejitl; férfinév], tudomást sem véve a többiekről. Az elfogyasztott három üveg sör és a tizedik korty tömény gyerekes izgalmat kölcsönzött a hangjának.

– Játszhatunk – mondta Hrafn [ejtsd: Hrapn, férfinév, jelentése Holló], eleresztve a füle mellett Egill megszólalását. Annát nézte a visszapillantó tükörben, a nő sötét fürtjeit, szeme tompa csillogását. – Mire lehet gondolni? Ha mondjuk a férjed lelkiismeretére gondolok, vagy a vérére, az ér?

– Az beteges – felelte Anna enyhe undorral. Egill kinézett az ablakon. Hrafnnak úgy tűnt, mintha a mögötte ülő Vigdíst bámulná az oldalsó tükörben.

– Csak semmi vért – folytatta Anna. – Ami nem látszik, arra nem lehet gondolni.

– Ti miről beszéltek? – Vigdís becsukta az Izland flóráját, amelyet eddig elmélyülten olvasott. Anna elmagyarázta neki a játék lényegét, és sietett hozzátenni, hogy ő fog kezdeni.

– Do it! – biztatta Egill. A játék elkezdődött. Hrafn nem vette le a tekintetét a sötétedéssel egyre kivehetetlenebbé váló útról. Elmúltak már a fehér éjszakák, éjjelenként néhány órára leereszkedett a sötétség. A közelgő tél befészkelte magát a gondolataiba. Úgy emelkedett fölé, mint a láthatár szélén tornyosuló hullámok, s az elmúlt napokban egyre gyakrabban fogta el szorongás. Gyorsabban akart hajtani, egyre gyorsabban; már a déli órák óta benne volt a görcsös igyekezet, hogy minél előbb visszaérjenek a városba.

– A sofőr szeme? – kérdezte Vigdís, miközben a terepjáró a foszforeszkáló útszéli jelzőkarók között suhant. Hrafn megnyomta az ablaknyitó gombot, és kidugta a fejét. Sűrű felhők borították az eget. Valószerűtlenül alacsonyan lebegtek körülöttük, ami nem csoda, hiszen a Felföldön jártak. – Azt hiszed, a felhőkben megtalálod? – kérdezte mögötte Anna, és felnevetett.

– Fiúk, segítsetek! – kérte Vigdís. – Nekem már semmi nem jut eszembe.

– Útjelző – mondta Hrafn, és felhajtotta az ablakot.

Nem, mondta Anna. Nem útjelző. Sarkköri tél, gondolta erre Hrafn. Tárgynak minősül-e vajon a sarkköri tél? Hiszen az előjelei láthatók, itt vannak körülöttük, felismerhetők: fagyrepedések, a zöld eltűnése, a többi szín eltűnése, a flóra eltűnése. Nem maradt más, csak a homok és a kő a maga fekete-szürke árnyalataival.

A felhők kisvártatva elérték és beborították a talajt. A terepjáró ködbe burkolva haladt tovább, fényszórói fehér csíkokat vágtak a homályba a homok két oldalról derengő feketesége között. Legfeljebb tíz-húsz méter lehetett a látótávolság. Hrafnnak már fájt a szeme az összpontosítástól, nem lett volna ellenére egy rövid pihenő, de Egill túl részeg volt ahhoz, hogy átvegye a vezetést, a lányokra pedig még a városban sem bízta volna rá a kocsiját, nemhogy itt kinn, a homoktenger közepén.

Megállt, hogy vizeljen, és felfrissüljön egy kicsit a levegőn. Nézte az egyre sűrűsödő, hidegen és nyirkosan az arcába permetező ködöt. Egyikük sem volt tapasztalt hegyi autós, fogalmuk sem volt, mi a teendő, ha például lefullad a motor a homokban. Amikor még csak tervezték az utat, Vigdís szóvá is tette ezt, de Egill meg ő megnyugtatták valami üres ígérettel, amit aztán persze nem tartottak be. Igaz, beüzemeltek egy GPS-t, de az már az Askja [Vulkáni gócpont az izlandi Felföld közepén] mellett felmondta a szolgálatot – talán rendbe hozhatták volna, de egyikük sem értett hozzá.

Hrafn elgondolkodott, vajon mennyi ideig maradhat életben az ember egyedül a homoktengeren. Nyáron, ha van elég víz és szélárnyék, talán ki lehet húzni néhány napig, de télen csak órák maradnak, sőt talán csak percek. A félelem, hogy eltévedhet, elveszhet az ember, az arcba kergeti a vért. A bőr kipirul, a test meg közben lehűl, jön a pánik, a reszketés, végül a szervezet lassan felmondja a szolgálatot.

Visszaült az autóba, és indított. Az útjelzők úgy villantak elő a ködből, mint a mélytengeri halak szeme a nap nem járta vízben. Mellette Egill cigarettára gyújtott, újra meghúzta a laposüveget és halkan nevetgélt. A kocsiban még mindig tartott a játék, és Hrafnba belehasított, milyen abszurd is ez az egész, suhannak négyen a Vatnajökull gleccser északi oldalán a homoktengeren, sötétségben és ködben, és milyen természetesnek tűnik mégis, hogy közben mexikói sört vedelnek, hogy csak egy kapcsolót kell elfordítani, és máris meleg veszi körül őket, könnyű öltözékben, kényelmesen ülnek, mégis haladnak előre, a fejhallgatóban szól a zene, nem is hallják, ahogy a kavics csikorog a kerekek alatt, semmire nincs gondjuk, legalábbis ami az utazást illeti, közben meg mindenki foglalkozhat a maga bajával, hogy ki kinek mit mondott az előbb, tegnap vagy épp húsz évvel ezelőtt, járhat az eszük a bankszámlájuk egyenlegén, miközben egy karnyújtásnyira, szemük láttára és mégis észrevétlenül elsuhan mellettük a természet.

Összeszedte magát, próbált az útra összpontosítani, de azonnal érezte, hogy valami megváltozott. Várt még néhány percet, aztán óvatosan elfordította a kormányt először az egyik, majd a másik irányba. Lassított, végül teljesen megállt.

– Mi van? – mordult fel Egill.

– Láttok valamerre útjelző karókat? – Hrafn hiába próbálta felidézni, mikor látta az utolsó póznát. Ahogy a köd sűrűsödött, egyre ritkábban villantak elő.

– A francba… – Egill kiegyenesedett az ülésében, és kibámult a szélvédőn. A két első ülés között Anna hajolt előre. Eltévedtek?

– Nekem nincs ellenemre – tette hozzá. – Köddé válunk, mint a nagy kalandok hősei.

– Mióta nem láttunk útjelzőt? – Hrafn Vigdísre pillantott a visszapillantó tükörben.

A nő felvonta az egyik szemöldökét.

– Fogalmam sincs. A játékra figyeltem.

Hrafn a fényszóró csóvájába meredt a fehér ködfoszlányok között, azután a gázra lépett, és lassan indított.

– Hogy a fenébe tudtál letévedni az útról? – morgott Egill.

Anna előrefurakodott a két első ülés közé.

– Megoldjuk – jelentette ki. Leheletéből tömény alkoholszag áradt. Nem lehetnek még messze a ponttól, ahol letértek az útról, gondolta Hrafn. Emlékezett rá, mintha lett volna egy hely, ahol talán túlságosan is balra tartott, az útnak tehát valahol jobb kéz felé kell lennie.

Finoman jobbra kormányozott, próbálva tartani az irányt. Vigdís megkérdezte, mégis mit csinál, majd miután elmagyarázta, a nő Anna sopánkodásától kísérve csak annyit mondott:

– Reméljük, az út meg nem kanyarodott el közben jobbra.

Hrafn addig követte az ívet, amíg úgy nem gondolta, most már kereszteznie kellett az utat. Lehet, hogy már egy teljes kört is leírtak, amilyen erősen jobbra tartotta a kormányt. Talán több kört is. A többiek érzékelésére nem hagyatkozhatott, túl sokat ittak, és különben sem tanúsítottak nagy érdeklődést.

Ismét leállította a motort, kikapcsolta a rádiót, próbált összpontosítani a csendben, aztán a kesztyűtartóba nyúlt az iránytűért.

– Szóval így állunk – morogta Egill panaszosan. – Nincs kegyelem.

Hrafn kibontotta az iránytűt, és a műszerfalra fektette, aztán lassan kelet felé fordította a kocsit.

– Ez meg mire jó? – kérdezte Anna.

– Hogy ne csak körben tekeregjünk – felelte, miközben felváltva nézte az iránytűt és a kocsi előtt felsejlő homokmezőt.

– Jó irányba megyünk egyáltalán? – szólalt meg Vigdís is.

– A csapás, ahol eddig jöttünk, észak–dél irányú volt – felelte Hrafn. – Kelet felé nem tértünk le róla, abban biztos vagyok. Nyugatra kell lennünk tőle. Ha Kelet felé tartunk, vissza kell találnunk az útra. Szerinted nem?

Vigdís ismét a szemöldökét ráncolta. Bosszúsnak tűnt.

– Mindenesetre logikusan hangzik – mondta végül. – Hacsak nem kereszteztük közben visszafelé az utat két jelzőkaró között anélkül, hogy észrevettük volna.

– Akkor mostantól odafigyelünk, rendben? Aki jobb oldalon ül, jobbra figyel, a többiek balra. Hrafn leengedte az ablakot. Újra jelentkezett régi ismerőse, a klausztrofóbia. A köd egyre fojtogatóbban nehezedett rájuk, bent az utastérben pedig az alkoholszag lett egyre fullasztóbb.

– Hogy a francba veszíthetted el azt a kibaszott utat? – nyüszített fel mellette Egill, és Hrafnnak hirtelen elege lett abból, hogy mindent eleresszen a füle mellett.

– És te? Te talán nem ülsz itt mellettem, és nem látod ugyanazt a kibaszott utat?

– Csakhogy nem én vezetek, vagy talán igen?

– Fiúk, fúk – avatkozott közbe Vigdís, és Hrafn vállára tette a kezét. – Ne izgassátok fel magatokat! Lazítás, mély levegő, tudjátok. Minden rendbe jön, még előbb is, mint gondolnánk.

Elhallgattak. A kutya felült, halkan nyüszített. A nyitott ablakon át hallatszott a homok ropogása a kerekek alatt. Hrafn ismét kihajolt, de a sötétben semmit nem látott. Már tíz perce haladtak kelet felé, és fogalma sem volt, mivel próbálkozhatna még. Megkísérelte felidézni a pillanatot, amikor rájött, hogy letértek az útról, hátha mégsem távolodtak el annyira nyugat felé, mint először gondolta. Az iránytűre meredt, győzködte magát, hogy jó irányba tartanak. Nemsokára visszajutnak a földútra. Mindjárt visszajutnak.– Van erre valahol sziklaszoros vagy hasadék? – szólalt meg Anna. – Igazán beköthetnéd magad, Egill.

– Vagy homoklapály? – vetette fel Vigdís.

– Juj, amiben elsüllyedhetünk, olyanra gondolsz?

– Olyanra, mint az iszapfürdő. Ástak már ki errefelé lovakat, amelyek még a középkorban süllyedtek el, és a trutymó konzerválta őket. És találtak embereket is.

– Micsoda lelet lenne egy egész terepjáró, négy utassal, kutyával, SMS-ekkel teli mobilokkal és fogtömésekkel. Ízelítő a XXI. századból a jövő régészeinek!

A lányok nevettek.

Kint nem látszott sem útjelző karó, sem keréknyom. Hrafn nem akart visszafordulni, nem akart magyarázkodni. Inkább megy tovább kelet felé. Persze szerencsésebb lenne megállni. Kivárni, amíg néhány óra múlva pirkadni kezd, vagy felszáll a köd. Csakhogy milyen banális lenne, ha kiderülne, hogy az út végig itt volt közvetlenül mellettük, talán csak néhány méternyire…

Steinar Bragi

Steinar Bragi

Továbbhajtott, nem akarta túl gyorsan feladni. Talán csak az időérzékét veszítette el. Belefeledkezett a gondolataiba, talán már mindegy is volt neki; talán már mindannyiuknak mindegy volt. Némán bámultak előre a ködbe. Mellettük mindkét oldalon szürkeség, eléjük a fényszóró rajzolt fehér foltokat. Mintha alagútban haladnának, egyre mélyebben, és csak a keskeny, vakítóan fehér kijáratot néznék maguk előtt.

A ködből hirtelen tompa, sárgás fény bukkant elő. Hrafn megmarkolta a kormányt, és ösztönösen félrerántotta. A sötétség táncba kezdett körülöttük. Hrafn mormolt valamit magában, a pupillái kitágultak a váratlan fénytől, aztán előbukkant valami hatalmas tömeg a ködből, és egyenesen az autónak csapódott.

Fordította: Utassy Ferenc

Steinar Bragi: Felföld
Animus Kiadó, Budapest, 2015