Fekete történet fekete lapályon | Steinar Bragi: Felföld

Posted on 2015. június 10. szerda Szerző:

0


Bragi_Felföld-bor200Tóth Gergely |

Négyen – két férfi, két nő – egy terepjáróban az izlandi felföld, Európa legnagyobb sivatagja közepén. A fekete vulkáni homoktól annyira „földönkívüli” a táj, hogy a holdra szállást is ott gyakorolták. Így szoktak kezdődni a horrorfilmek (rosszabb esetben egy csapat főiskolással, de szerencsére ők ma otthon maradtak). Ennek alapján misztikus, esetleg horro­risz­tikus regényre számítottam, esetleg kri­mire – ha szerencsém van, izgalmasan meg­írva.

A terepjáró nem sokáig száguldozik, az álmos, kissé ittas sofőr valahogy letér az útról, és egy háznak ütközik a semmi közepén. Az autó totálkáros, a mobiltelefonok nem működnek, a házban élő idős párnak nincsen telefonja. A házuk hatalmas, sok zárt ajtóval, az öregember láthatóan teljesen szenilis, az öregasszony pedig igen keveset beszél, és gyakran eltűnik a kényszervendégek, a két pár, Hrafn és Vigdís, Egil és Anna szeme elől.

Miután a kölcsönkapott ősöreg terepjáró is lerobban, kénytelenek visszatérni a házba. Elhatározzák, hogy a sérülése miatt maradni kényszerülő Annát hátrahagyva megpróbálják gyalog megtalálni az országutat, és segítséget kérni egy arra járó autóstól.

Nem jutnak túl messze, a háztól néhány óra járásnyira hatalmas gátat fedeznek fel, innenső oldalán gleccserfolyóval, a folyón túl pedig egy elhagyott munkásteleppel. A barakkok és raktárak mind zárva vannak. De a központi épület nem, és benne furcsa jelekre és állati csontokra bukkannak. Anna nem tud tétlenkedni különös vendéglátóinál. Belopakodik az egyik lezártnak hitt szobába, és az ott talált régi fényképek meg folyóiratok alapján kezd el nyomozni, vajon kik lehetnek a ház lakói, és miért költöztek ennyire távol mindentől.

Homokvihar tör ki, a három segítségkérő visszakényszerül a házba, ráadásul össze is vitatkoznak. Másnap csak Egil és Anna megy ki a gáthoz, de eltűnnek egy föld alá vezető alagútban. Hrafn és Vigdís keresésükre indul, de nem találnak rájuk. Anna csak este kerül vissza, érthetetlen sebekkel, megcsonkítva. Egyre több a megmagyarázhatatlan történés, míg végül Hrafn rádöbben, hogy mindaz, amit az elmúlt napokban átélt, csupán a tudatában játszódott le az ütközés pillanatában. És még az sem úgy esett meg, ahogy emlékezni vélt rá.

Bragi jó néhány kérdést nyitva hagy a történetben. Az egyes részeket ugyanis – váltogatva – mindig csak az egyik szereplő szempontjából írja meg. Megismerjük a gyerekkoruktól kezdve a félelmeiket, vágyaikat, egymással való kapcsolatukat, s közben képet kapunk Izland közelmúltbeli történelméről, politikájáról és társadalmáról is – ezek a könyv legjobb részei. Az író sok figyelmet fordított a részletekre, a szereplők jellemzésére, lélektani változásaira. Négy nagyon különböző, plasztikusan eleven embert rajzol meg. Megértjük motivációikat, és azt is, hogy miért tesznek – külső szemlélő számára – logikátlannak tetsző dolgokat.

Az viszont sokkal fogósabb kérdés, hogy a külvilág történései miért nem állnak össze koherens egésszé. Mind a négyen kicsit eltérően látják a környezetüket, mást figyelnek meg, mást találnak. A közösen észlelt világ fokozatosan szétesik, a házigazdák hol fel-, hol meg eltűnnek, az egymástól látótávolságra lévő helyszínek mégsem látszanak, és a ház szomszédságában egy lámpaoszlop áll a semmi közepén. Az álombeli logikával felépülő környezet csak a végén válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor Hrafn nem találja meg az Anna által felfedezett titkos szobát.

Ezeket a jeleket olvasás közben félig tudatosan félresöpörtem, és elfogadtam a regény belső logikáját, éppen úgy, ahogy álmában szokta az ember. Ott jöttem rá, hogy valami nincsen rendben, hogy sosem bukkant fel semmiféle rémisztő lény. Pedig számos fajtájuk felbukkanhatott volna a farkasembertől a törvénytelen genetikai kísérletek eredményeiig, sőt tulajdonképpen hol ez, hol az vadászik a szereplőkre, vagy mutatkozik meg előttük egy pillanatra. De mindig csak egyikük, az adott fejezet szempontszereplője előtt, és végül nem derül ki, hogy mivel is van dolgunk. Az izlandi folklór egy élő elemével (több efféle népmesét és történetet elmesélnek a szereplők), genetikai kísérletek eredményével, amelyet a ház azóta szinte teljesen szenilis gazdája még ifjúként végzett vagy a vénember törvénytelen és torzszülött fiával? Esetleg a szintén sokat emlegetett, eleven szereplőként megjelenő természet valamely megtestesülésével? Ahogy a rémálmokban lenni szokott, amitől igazán fél az ember, az maga a félelem – és úgy testesül meg, ahogy éppen a fantázia diktálja. Szóval a Felföld horror is, misztikus is, Bragi pedig az olvasó gondolkodására (fantáziájára?) bízza, hogyan értelmezi magának az olvasottakat.

Utassy Ferenc fordítása lendületes és igényes, egyes esetekben (például az én esetemben helyesen) feltételezi az izlandi nyelv és történelem hézagos ismeretét, ezért lábjegyzetekben magyarázza el a politikai vonatkozásokat vagy szójátékokat.

Steinar Bragi

Steinar Bragi

Steinar Bragi: Felföld
Animus Kiadó, Budapest, 2015
304 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
ISBN 978 963 324 2469

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A ház egyszer csak ott magasodott a semmi közepén. A terepjáró nagy erővel csapódott a falának. A benne ülő kirándulók – két reykjavíki, felső­osztály­beli pár – bár szerencsésen megússzák a balesetet, egyszerre a világtól teljesen elzárva találják magukat.

Pedig a ház nem lakatlan. Két idős ember kerül elő a mélyéről, akik szállást nyújtanak ugyan a váratlan vendégeknek, de semmit nem hajlandók elárulni magukról, még azt sem, hogyan kerültek ide a kihalt, sivatagos Felföldre. A jövevények először csak a demencia tüneteinek vélik a férfi különös viselkedését, véletlennek az öregek váratlan eltűnéseit, de egyre inkább úgy látszik, egészen másról van szó.

A telefonvonal süket, térerő nincs. A kényszerű vendégek egyre több ijesztő furcsaságra lesznek figyelmesek, s hamar megérik bennük az elhatározás: El innen, el, minél hamarabb! Ám hiába minden próbálkozás – hol négyen együtt, hol párosával –, újra és újra a háznál találják magukat. Ha pedig nem, az még annál is rosszabb…