Dési János: Melyik a jobbik? (részlet)

Posted on 2015. június 6. szombat Szerző:

0


Dési_Melyik a jobbik-bor200Szellem a palackból

A két világháború közti magyar politika egyik nagy kérdése, a maihoz hasonlóan szintén az volt, mit lehet kezdeni a mind inkább erősödő szélsőjobbal. A fősodorban lévő politikai irányzatok egyre több dolgot vettek át a szélsőségesektől, azt gondolván, hogy így majd megbékíti őket, vagy megszerzik híveiket – de ezzel nemhogy sikerült volna a vitorlájukból kifogni a szelet, inkább maguk járultak hozzá egyre erőteljesebb társadalmi elfogadottságuk kialakulásához. Tudjuk persze, a történelem nem ismétli önmagát. De azt is, hogy ami egyszer megtörténhetett, az miért nem történhetne meg újból, még ha egy adott pillanatban ez lehetetlennek tűnik is.

Igaz, a világ ma nagyon más. Magyarország az Európai Unió tagja akkor is, ha jobbikos képviselők európai uniós zászlókat égetnek és dobálnak ki az Országház ablakán. De azt is látnunk kell, hogy a hétköznapi rasszizmus egyre inkább része a mindennapjainknak, a közbeszédben elharapódzott, természetessé vált. Ma már számtalan olyan megnyilvánulásra nem kapjuk fel a fejünket, amelyik korábban kiverte volna a biztosítékot. Az persze merész állítás lenne, hogy például a Jobbik támogatására alakult szélsőjobboldali sajtó effektíve gyilkos – de az sajnos már tény, hogy a hat ember halálát okozó ún. cigánygyilkosság-sorozat elkövetőit éppen az uszító cikkek inspirálták, amikor meghúzták a ravaszt. (Sőt, ma már tudjuk, hogy a gyilkosságsorozat első fokú elítéltjei, Kiss Árpád, Kiss István és Pető Zsolt 2007 augusztusában a budai várban megnézték a Magyar Gárda avatását, mert rokonszenveztek eszméikkel. Ám a csapatot nevetségesen gyengének tartották, és ezért, Debrecenbe hazafelé határozták el, hogy akkor kézbe veszik a „cigánybűnözés” ügyét, olyan módon, hogy fegyveres támadásokat hajtanak végre romák ellen.)

A néhány éve még csak a szélsőséges sajtóban megjelenő erőteljesen kirekesztő cikkek, tudósítások, hírek egyre inkább helyet kapnak a magát mainstreamnek tartó sajtó egy tekintélyes részében is. Ami pár esztendeje még kínos és vállalhatatlan volt – az a mára a mindennapok elfogadott részévé vált.

Az önbíráskodás, az útszéli hangnem megszokott lett. A miniszterelnöki megbízott Kerényi Imre egy-egy kirohanásáról nehéz lenne megmondani, hogy ez még a mérsékelt középjobb vagy már a szélsőség hangja. Széles Gábor a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmével ékesített lapjában rendre nyomdafestéket kapnak olyan irományok, amelyekről még nem is olyan régen azt gondoltuk, csak a legszélsőségesebb, eldugott internetes lapokban juthatnak közönséghez, valahol az állatpornó tőszomszédságában.

A viszonylag állandó pártstruktúrában a Jobbik sokak számára meglepően gyorsan tört eddig előre. Egy marginális, politikailag alig-alig érdekes ifjúsági csoportocskából relatíve pillanatok alatt vált számottevő politikai erővé. De nagy hiba lenne, ha azt hinnénk, hogy a semmiből pattant elénk. A szélsőjobb a rendszerváltás kezdeteitől részese volt a magyar politikának – lépésről lépésre verekedte be magát a jelentős szereplők közé. Talán, mert igény volt rá. Hosszú a sora azoknak, akik előkészítették ehhez a talajt, a jurtás Romhányi Lászlótól kezdve Györkös Józsefen és a szkinhedeket felkaroló kisgazdákon át. És persze ne feledkezzünk meg Csurka Istvánról sem, a legújabb kori magyar szélsőjobb fontos szálláscsinálójáról. A Jobbiknak tehát sokan segítettek, akarva-akaratlanul, hogy szélsőjobb pártként elfoglalhassa helyét a magyar közéletben. Ez az a párt amelyik, amikor csak ez lehetséges, jogi úton kikéri magának a „neonáci” vagy a „parlamenti szélsőjobb” jelzőket, például ez ügyben perbe keveredett az ATV-vel. Már csak ezért is óvatosan a jelzőkkel. Ezzel a kötettel a célunk a legkevésbé sem ilyen vagy olyan címkék ragasztgatása a Jobbik feliratú dobozra, ennél jóval több.

Ezért csak azt jegyezzük meg, viszonylag mégiscsak kedvező jel, hogy a Jobbik is szégyelli a „neonáci” és a „parlamenti szélsőjobb” minősítéseket, mert ennél csak az lenne rosszabb, ha büszke lenne rájuk.

Már csak azért is, mert a demokrata baloldal 2014 után végképp meggyengült, társadalmi támogatottságának jelentős részét elveszítette. Kevés jel utal arra, hogy belátható időn belül úgy megerősödik, hogy eredménnyel vehesse fel a harcot a fokozódóan szélsőséges jobboldallal. És ezen egyelőre még az egyre lelkesebb, egyre láthatóbbá váló civil mozgalmak sem segítenek.

Miközben a Jobbik egyre több követelése teljesül, maga a párt ellenzékben van. Sokan azt állítják, az egyetlen esélyes versenytársa a Fidesznek. E közlés értékéből kétségkívül valamennyit levon, hogy fideszes politikusok hivatkoznak előszeretettel arra, ha nekik menniük kellene, akkor a Jobbik jönne. Úgyhogy – kedves Nyugat! – tessék inkább minket, a Fideszt támogatni.

Mindenesetre, ha a Fidesznek tartania kell szavazói egy részének elvándorlásától, akkor a Jobbiktól kell leginkább féltenie őket. (És ez még akkor is igaz, ha a 2015. februári időközi veszprémi választáson a Jobbik jelöltje tizennégy százalékot tudott csak szerezni.)

„A Jobbik ellenzékisége a faltörő kos szerepét fogja betölteni a kormányzati elképzelések kivitelezésének-elfogadtatásának tekintetében: egy-két gondolattal mindig előbbre kell lennie annál, mint amit a kormányzat képvisel, s akkor nemcsak ellenzéki státuszát képes a maga számára biztosítani és a nyilvánosság előtt hathatósan igazolni, hanem a Fidesznek is meghagyja az ártatlanság álarcának viselését, amely szerint a Jobbik radikalizmusával szemben egyedül csak ő képes megóvni az országot. Nem véletlen, hogy már az országgyűlési választásokat megelőzően is ilyen és ehhez hasonló vélemények fogalmazódtak meg a részükről, mondván, csak egy erős néppárt – mármint a Fidesz – képes ellensúlyozni a Jobbik előretörését.

Valóban lenne rá lehetősége, csakhogy esze ágában sincs. Ennél kényelmesebb kormányzati pozíciót el sem lehetne képzelni. Ha valamiben bízni lehet, akkor inkább csak az, hogy a Jobbik aligha fog a végtelenségig megelégedni a jelenlegi helyzetével. Hogy csak a relatív hatalomgyakorlásban, azaz ellenzéki szerepkörében egzisztáljon az idők végezetéig.” – foglalta össze a helyzetet Giczy György, a KDNP egykori vezetője.

Szokás a Jobbikot lebecsülni, vagy afféle kézlegyintéssel elintézni, hogy szélsőjobb mindenütt van, miért éppen nálunk ne lenne. Orbán Viktor egykoron úgy gondolta, hogy ha nagyon elszemtelenednek, akkor „két pofonnal” el lehet őket zavarni. A korábbi szocialista kormány sem lépett fel olyan erővel ellene, amely talán indokolt lett volna.

Orbán Viktor 2003-ban egy Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorának adott interjújában így fogalmazott a Jobbikkal kapcsolatban: „…bátorító szeretettel […] nézem azt, amit ők csinálnak. […] nagyon sok mindenben nem értünk egyet, […] amit én látok, becsületes, rendes, nemzeti érdekek iránt elkötelezett, az élet mélyebb értelmét kereső fiatalokról van szó. Én nagyon kívánom nekik, hogy legyenek sikeresek az életben, és itt a közéleti próbálkozásaikat is siker koronázza. Hogy éppen pártot kellett-e nekik alapítaniuk? Hát nekem más tanácsom lett volna. De én sem hallgattam akkortájt más tanácsára, tehát az idő lehet, hogy őket fogja igazolni.”

Úgyhogy a szellem már kiszabadult a palackból. Sok szempontból a Jobbik Magyarország második legerősebb pártjává vált. Talán ezért is, mert a Fideszt fenyegetettnek érzi magát a Jobbik által, akadnak kritikus hangok: Lázár János egy interjúban nyilas pártnak nevezte őket, Kövér László szerint pedig egy ilyen pártnak egyetlen szavazatot sem szabadna kapnia. De eközben nagy az óvatoskodás, hiszen a Fidesz körül sertepertélő spin doctorok úgy vélik, sok fideszes szavazónak rokonszenves a Jobbik, a nehéz egzisztenciális helyzetben lévő „keményen dolgozó kisemberek” közül egyre többen gondolják hasznosnak például a Jobbik cigányellenes politikáját. Ezért is a nagy elővigyázatosság.

És persze hébe-hóba elhangzik, hogy a Fidesz majd lecsap a Jobbikra, ha tényleg túlzottan veszélyezteti a hatalmát. S talán azzal támadja meg, hogy nyilván Oroszországból pénzelik. Lehet, hogy valóban ez lenne az „atombomba”? De láttuk, hogy a 2014-es választások előtt előhúzott hasonló ütőkártya – hogy Kovács Béla EU-képviselő orosz ügynök lenne – nem nagyon izgatta a szavazókat.

Dési János

Dési János

Közben a Jobbik valóban készül arra, hogy kormányra kerülhessen. Komolyan foglalkozik azzal, milyen kormányzati struktúrát alakítana ki hatalomra kerülése esetén, listát készít az elvégzendő feladatokról. S ami még ennél is fontosabb, egyre több, valódi szakértőt tud maga mellé állítani. Már nem a verőemberek, az akcióhuszárok és a botrányhősök jellemzik a pártot, hanem például olyan figyelemreméltó és jó arcú emberek, mint a veszprémi időközi választáson elinduló Varga-Damm Andrea ügyvéd.

Dési János: Melyik a jobbik?
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2015