Az emlékezés terhe | Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja

Posted on 2015. június 8. hétfő Szerző:

0


Hevesi_Halatlanok bucsuja-bor200L. D. |

Erőteljes képekkel megnyilvánuló, sokszor nyersnek ható, borongós hangú, mégis figyelemreméltó első kötettel rukkolt elő Hevesi Judit. »Elsőre talán idegenül hathatnak ránk ezek a versek – hívja fel a figyelmünket a fülszövegben a költőtárs Tóth Krisztina –, készüljünk fel rá.«

A felkészülés, azt hiszem, kevés ide. Mindenképpen szükséges viszont nyitottság, és hogy fel tudjuk adni a versek és költészet iránti igényeink egy részét. Ez a kötet ugyanis nagyon sok mindent ad, de a hagyományos dolgok tekintetében igen szűkmarkú. Hevesi Judit legtöbb verse nem ritmusos, tagolatlan, írásjelek alig találhatók bennük. Nyilvánvalóan nem a formai elemekre koncentrál. Nem azért íródtak, hogy kellemes perceket szerezzenek bárkinek, s a fülszöveg fel is hívja a figyelmünket erre: „Ezek a versek egyáltalán nem akarnak tetszeni.” Igaz. Másféle élményt nyújt, nem esztétikait. Megfoghatatlanabbat. Valamit megérint, megpiszkál bennünk.

A mondandója rejti a lényeget. Erőteljes képeket és elemeket használ, melyek több vers visszatérői vendégei – a madár, a nagymama, a halál, fák, isten(ek), angyal, ház. Rendkívül személyes hangvételűek ezek az írások, és az olvasónak olyan érzése támadhat, hogy ezt nem neki írták. Hanem mert Hevesi Juditnak meg kellett írnia. Mintha muszáj lett volna kiírnia magából, hogy emlékeztessen, figyelmeztessen, és hogy rámutasson valamire, ami mellett nem szabad szótlanul elmenni.

Az egész kötet csupán 43 verset tartalmaz, de ezek olyan elképesztő súllyal nehezednek az emberre, hogy időnként meg kell állni, pihenni. Az emlékezés terhe nehezedik ránk. A gyász, a búcsú, a kimondatlan szavak, az emlékek, a fájdalom, a hiány. Hevesi Judit így beszélt a Prae-nek adott interjúban a kötet születéséről:

„A holokauszt női túlélőinek memoárjait, visszaemlékezéseit kutattam, olvastam, többek között a Yad Vashemben is. Emberi terhekről, traumákról szerettem volna beszélni, amit én nem tudnék játékosan, könnyedén kezelni (…) Az foglalkoztat, hogyan emlékezünk, sőt még inkább az, hogyan felejtünk mikro- és makroszinteken. (…) nem független tőlem a holokauszt emléke, mégis, valamilyen módon távoli. Időben például épp annyira van távol, hogy az emlékezés és felejtés kérdései a legaktuálisabbá váltak, például azért, mert nagyon kevés túlélő van már közöttünk. Azt a mélységet, ami az ő történeteiknek sajátja, nem lehet megérteni, de megérezni, ha csak felszínesen is, igen. (…) Azt hiszem, ehhez empátiára és a hallgatásra való képességre van szükség.”

Csak lassan olvashatók Hevesi Judit szövegei, és utána úgy érezzük, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal. Az élettel. Mintha a puszta létezés is értelmetlenné vált volna, és nehézséget okozna. Szembeszökően groteszk például a »lakoma« képe.

lakoma

nem ő a ti megváltásotok
de keressetek és soha semmit ne találjatok
ha mégis hát romboljatok tovább
mondta mama azon az estén
amelyiken fölfalta tatát
mindannyian jót falatoztunk belőle
nem szóltunk semmit
szeretjük a csendet
nincs is igazán mit mondanunk
nem vagyunk zarándokok
ez nem égi utazás

A Hálátlanok búcsújának hangvétele igen sajátos, gyász és keserűség uralkodik benne, de ez egy percig se riasszon vissza senkit az olvasástól. Hevesi Judit mindenképpen figyelmet érdemel. Még hasonlóval sem igazán találkozhatunk a kortársak között. Az említett interjúban a témaválasztását is megindokolta: „szerintem szubjektív választás, ki, miről ír. Kívülről erőltetni semmit nem lehet, nem érdemes.” Arról pedig, hogy az emlékezés mennyire része a jelenünknek, Rilke Duinói elégiáiból idézett (az eredetiben németül): »Mienk marad tán / valamely fa a dombon, hogy naponta / viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca, / egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát, / megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.«

Hevesi Judit

Hevesi Judit

Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja
Magvető Kiadó, Budapest, 2015
60 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 963 143 2459

 * * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Jó, ha az olvasó felkészül, hogy Hevesi Judit költészete elsőre idegenül fog hatni rá.

Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ha előzményeket kellene keresnem, Paul Celan hangját emlegetném, a kortárs magyar költészetben pedig talán Schein Gábor vagy G. István László költészete szolgálhatna kapcsolódási pontként.

A sorok mögött szinte felszívódó személyiség nem elsősorban megmutatkozni, hanem megérteni próbál. Feldolgozni a nemzedékeken át cipelt gyászt, szavakat találni a megnevezhetetlen veszteségre. emlékeznem kell / de nem tudom kire olvassuk az egyik vers felütésében.

Nincs ebben a kötetben szójáték, se szemkápráztató formatechnika, csak a tisztánlátás kényszere. Ezek a versek mindig ugyanazt kérdezik monoton makacssággal: vajon mennyit hozunk magunkkal a múlt örökségéből, és mennyit viszünk tovább. Nem próbálnak ironizálni, nem félnek a pátosztól, és bár sokszor légiesen anyagtalanok, soha nem könnyedek.

Ezek a versek egyáltalán nem kívánnak tetszeni. Annál többet akarnak. – Tóth Krisztina