Denise Kiernan: Az atomváros lányai (részlet)

Posted on 2015. június 1. hétfő Szerző:

0


Kiernan_Az-atomváros-lányai-bor1801. fejezet | Minden el lesz intézve |
Vonat a semmibe, 1943. augusztus

A délre tartó vonatok kilyuggatták a mindent beborító kora reggeli párát. Az ébredező tájat a fejlődés vasa és acélja szabdalta.

Celia ült a fekhelyén, új ruhája finom ráncai a térdére hullottak. Kibámult a vonat ablakán. Dél felé tartott. Ennyit tudott, és hogy hálókocsiba került, mert eltart egy ideig, amíg eléri úti célját. Városok és állomások hullámzottak el mellette. Minden az augusztusi hőségtől fortyogott. Épületek és farmok bugyogtak el a horizont felett, amint a vonat tovasuhant. A csíkos üvegen át elébe táruló látkép azonban nem adott választ a fejében motoszkáló legégetőbb kérdésre: Hova vezet ez az út?

Már amúgy is több órája utazott, de a várakozást még kínzóbbá tette számára, hogy a végállomás homályban maradt előtte. Nem tudta, mekkora távolság áll mögötte, sem azt, hogy mennyi van még hátra az utazásból. Maradt a kitárulkozó táj és a kis csapat nő társasága, akiket korábban nem ismert ugyan, de akikkel most osztozott ezen a titokkal átitatott kalandon. Celia szívesen vállalkozott az útra, holott nem állt rendelkezésére semmilyen valódi, kézzelfogható információ. Így hát most ült, és várta az ismeretlent.

A huszonnégy éves Celia imádta a kalandokat, és nem is először kelt útra. Hullámos haja mélybarna árnyalatú volt, de azért annyira mégsem sötét, mint az a szénpor, amely a pennsylvaniai Shenandoahban, szülővárosában mindenre rátelepedett. Nem csoda, hogy már másodjára próbált onnan megszökni. Shenandoah mintegy 150 kilométerre és körülbelül ugyanennyi fényévnyire feküdt Philadelphiától. Az író George Ross Leighton Celia „egykor virágzó” szülővárosát, a „burjánzó ipar emlékművét” bizonyos értelemben tipikus válságban lévő amerikai településként ábrázolta: túl a csúcson, harcban a túlélésért, ahonnan menekül a tőke, amelynek a város a fénykorát köszönheti (s amely távolról elkerülte a várost saját verítékével felépítő egyszerű embereket). Ez már 1939-ben is hanyatló térségnek számított. A bányaváros azonban a Celiáéhoz hasonló lengyel – valamint cseh, orosz és szlovák – családoknak munkát biztosított. Hol sok volt a munka, hol kevés, mindenesetre esélyt kínált a tisztességes megélhetéshez.

Az antracit hazája! Celia szülővárosa a megtévesztésig hasonlított a keleti part bármelyik másik bányavárosára: éltető eleme a környező hegyek és völgyek mélyén eltemetett értékes kő, az ásványi szén magas szén-dioxid-tartalmú, alacsony szennyezettségű, fényesebb megtestesülése volt, amelynek kötéseiben energia szunnyadt. Álmodozó kék lángot lehetett belőle csiholni, s aki ezt az erőt felszabadította, jutalmul mesés hatalomra tett szert. Hamarosan azonban a szén által teremtett fény és varázs helyébe piszok és elhanyagoltság lépett; a Shenandoah Tröszt áldozatul esett a nagy gazdasági világválságnak, dísz-tárgyalótermébe diszkont gyógyszertár és gyorsétkezde költözött. A korábban virágzó városka most fuldoklott. A szennyezett égbe rozsdás kémények meredtek, a vörös téglaépületeket belepte a korom, minden a hajdan dübörgő, most alig bicegő gazdaságra emlékeztetett.

Ekkorra már mindez elmaradt Celia mögött. Minden múló pillanattal távolabb került ettől a hamu borította színtértől, amely legjobb esetben is a bányászfeleség létre predesztinálta őt. Ettől a jövőtől mindig berzenkedett, de csak az utóbbi időben kezdte elhinni, hogy más út is állhat előtte. Ami az új munkahelyét és leendő otthonát illeti, a kulcsszó a „titkosság” volt. Mindenre ez volt a felelet, és a jelek szerint a legártalmatlanabb kérdés is merész kíváncsiságnak minősült. Amikor Celia, tökéletesen érhető módon azt firtatta, hol fog dolgozni, és mi lesz a feladata, azt a választ kapta, hogy nem tudhat többet annál, mint amit már úgyis elmondtak neki. Csak annyi információt adtak, ami feltétlenül szükséges volt, hogy eljusson a küldetési helyére.

A kérdezősködést rossz szemmel nézték.

A rövid idő alatt, amit New Yorkban titkárnőként töltött a Projektben, Celia már kapott némi ízelítőt a „ne kérdezősködj!” világából. A titok nem véletlenül titok. Muszáj volt elhinni, hogy ez a helyzet. Ha értesülnie kell valami kritikus ügyről, úgyis megtudja, amikor elérkezik az ideje. Bármi legyen is az „Az”, nyilván valami nagyon fontos dolog lehet. Mi tagadás, meglehetősen fura egyetlen bőrönddel vonatra pattanni. Vajon rájön, hol kell leszállnia? Vajon a táj egyszerre megváltozik, valamely részlete megelevenedik, és figyelmezteti, „Ébresztő, Celia Szapka! Megérkeztél!”? Jaj, és még soha nem járt a Délen, erre na tessék, most meg oda költözik! Ennyit tudott.

Minden el lesz intézve…

Celia úgy döntött, bízik a főnökében, és eddig az a kevés dolog, amit a fickó mondott neki, valóban igazolódott is. Előző reggel érte jött a limuzin a nővére patersoni háza elé. Egyedül ült az autóban, és a vezető többé meg sem állt: az autó dél felé tartva áthaladt a Garden State ipari központján, s végül a newarki vasútállomás előtt állt meg. Ott Celia felszállt a vonatra, a számára előre lefoglalt helyen elrendezte kevés cókmókját, és várta a vonat indulását. Az állomáson más fiatal nők is csatlakoztak hozzá. A legtöbb vele egykorúnak látszott, és egyikük sem tetszett tájékozottabbnak nála. Celia kissé megkönnyebbült attól, hogy nem ő az egyetlen, aki sötétben tapogatózik. Ő és a többi fiatal (feltételezése szerint egyedülálló) nő egyazon úti cél felé tartott. Mindannyian egy csónakban eveztek.

Sem Celia, sem a vonaton ülő többi lány nem méltatlankodott a titoktartás miatt. 1943-ban nem volt divat panaszkodni: mindenki pontosan tudta, hogy egyesek – tőlük több ezer kilométerre, a többségük által sosem látott óceánok túlsó partján – micsoda áldozatokat vállalnak. Mennyi haláleset és családi gyász! Hogy is jönne ahhoz ő vagy bárki más, akit ilyen jó és biztonságos állás vár, hogy elégedetlenkedjen?! A háború áthatotta a létezés minden momentumát: a cukor-, gáz- és húsfejadagoktól a fémhulladékgyűjtésen át a kötelező sorozásig. A vállalkozások országszerte felhagytak a szokásos áruk – például a konyhai berendezések és nejlontermékek – gyártásával, és helyette csak úgy ontották magukból a gumiabroncsot, tankot, lőszert és repülőgépet.

A harctéri jelentések a csatákról és a csapatmozgásokról vajmi kevéssé enyhítették a két, külföldről érkező levél között eltelt gyötrelmes várakozás kínját, a barátok elvesztése felett érzett szomorúságot, vagy a bűntudattal teli megkönnyebbülést, amikor a halál nem az ember családjában ütötte fel a fejét. Azoknak a családoknak otthonát, ahol valamelyik családtag a fronton harcolt, az emlékezés kis zászlói díszítették, amelyeken minden távollévőt egy-egy csillag jelölt. Menynyi ablakban ragyogott a csillag, aggódó anyák, nővérek és szerelmek keze munkája! Bárhol sétált az ember, biztos, hogy lépten-nyomon kékcsillagos zászlók integettek felé a házak nappalijából, némán intve a járókelőt, hogy mormoljon el egy imát az illető fivér, apa vagy férj biztonságos visszatéréséért. És minden kékcsillagos anya rettegve várta, mikor érkezik a távirat vagy a kopogtatás az ajtón, hogy egy napon aranyra vált a csillag színe, és ami addig a támogatás és a törődés jelképe volt, ezentúl a gyászé lesz.

Mindenkinek a türelmét és az idegeit próbára tette a várakozás, ez alól Celia sem volt kivétel. Természetesen a Szapka családnak is sok nehézséggel kellett megbirkóznia – pénzszűkében voltak, Célia apja folyton túlórázott a szénbányában, és otthon is szüntelenül dolgoznia kellett –, de mindennek ellenére mégis kitartottak. A panaszkodás nem segített biztonságban hazahozni bátyjait, Alt és Clemet, nem javította apja munkakörülményeit, nem gyógyította ki az öreget a makacs köhögésből, amely minden nehézkes lélegzetvétellel egyre hevesebben szakadt fel a tüdejéből.

A bányák nyáron nem biztosítottak munkát az ő Papácskájának. A büszke lengyel, aki nem az a fajta volt, hogy bárkitől alamizsnát fogadott volna el, bármilyen pocsékul mentek is a dolgok, nem volt hajlandó munkanélküli segélyért folyamodni. Ilyenkor, mivel a pénzből nem futotta ennyi éhes száj betömésére, Celiát, három fivérét és két nővérét összecsomagolták, és elvitték a nagymama házába, New Jersey-be. Az ott töltött nyaralások nem az ugróiskoláról, úszásról vagy süteménysütésről szóltak; Celiát általában munkára fogták: takarított, a padlót sikálta. A nagyszülei vigyáztak rá és testvéreire, egy kicsit megkönnyítve ezzel a szülei életét, amíg a bányák újra megnyitottak, és eljött az ideje, hogy a gyerekek visszatérjenek az iskolába. Celia fivéreiből nem lett bányász. A szülők nem ezt a sorsot szánták a fiúknak. Mostanra mind kirepült a feszekből: Al a Fülöp-szigeteken, Clem pedig Olaszországban harcolt. És Ed, a drága Ed, a legidősebb és egyben kedvenc bátyja, a texasi kisvárosban, Vernonban lakik, az egyetlen helyen, ahol sikerült saját katolikus plébániát kapnia.

Celia számára egykettőre kiderült, hogy a vonaton minden nőnek ugyanazt mondták: új munkahelyük egyetlen célja, hogy gyors és győztes véget vessenek a háborúnak. Ennél Celiának többet nem is kellett tudnia.

***

Hosszú évekbe tellett, amíg Celiának sikerült elszakadnia Shenandoahtól és az anyjától. Amikor elvégezte a középiskolát, anyja a New Jersey-i Patersonbe küldte – mondván, „ott vannak a munkahelyek” –, ahol összeköltözött a nővérével. Ennél messzebbre azonban a mama nem akarta elengedni őt. Celia titkárnőként helyezkedett el, heti három dollárért, és minden percét gyűlölte az állásának. Nagyon szeretett volna egyetemre járni, de nem volt rá pénze. A szülei úgy gondolták, hogy húga, Kathy inkább rászorul a segítségre, mint Celia. Heti háromdolláros fizetésével azonban esélye sem volt, hogy a közeljövőben bármennyit is félretegyen az egyetemre. A kilátások így Patersonban sem voltak ígéretesebbek, mint egykor Shenandoah-ban.

Ezután egy új lehetőség kínálkozott. Az unokafivére mesélt neki a közszolgálati vizsgáról. Tőle tudta meg, hogy előbb egy kurzuson kell részt venni, amit egy vizsga követ. A fiú szerint bárhol akadhat állás. Előfordul, hogy az állam tengerentúli helyekre küldi az embert, például Európába. Európába! Celiának több sem kellett, hogy beiratkozzon az osztályba. Különben is, gondolta, mit veszíthet azzal, ha nekifut a vizsgának?

Három héten belül meg is kapta az első ajánlatot egy épület-felújításokat finanszírozó társaságtól. Celia nem tudta pontosan, mi fán is terem ez a fajta munka, de ez nem számított: Anya megtiltotta.

Nem mész sehova! Túl fiatal vagy még. Itt van szükségünk rád… Édesanyja egész litániát adott elő, hogy Celiának miért nem szabad megragadnia a legjobb lehetőséget, amely valaha is kínálkozott számára. Celia nővére férjhez ment. Húga egyetemre fog járni. Celia középen rekedt, a satu könyörtelen, fullasztó szorításában. Anyja unszolására végül visszautasította az ajánlatot. Aztán kapott egy másik állásajánlatot, ezúttal a Külügyminisztériumban, Washingtonban.

Amikor Celia megkapta a Külügyminisztérium levelét, frissen felkent fivére éppen hazalátogatott Texasból. Jaj, mennyire hiányzott neki a fiú! Ed, aki hét évvel volt idősebb nála, akkor költözött el otthonról, amikor ő még általános iskolába járt. Napokig sírt utána. Lehet, hogy nem szép, ha az ember különbséget tesz a testvérei között, de Celia ezzel mit sem törődött. Ed az övé volt. A Mama mindig azt hajtogatta, hogy őket, kettejüket ugyanabból a fából faragták. Ednek nem kerülte el a figyelmét, hogy húgocskája felragyogott, amikor megkapta a Külügyminisztérium levelét, és hogy mennyire leforrázta, amikor a Mama tiltakozni kezdett, hogy Washington túl messzire van. Celia túltette magát azon, hogy nem mehetett egyetemre, hogy nemet kellett mondani az utolsó állásajánlatra – anyjuk azt hitte, idővel majd ezt is kiheveri.

Ed atya azonban ezt nem hagyhatta szó nélkül. Márpedig a kemény, de jószívű Mary Szapka nem vehette fel a harcot egy mindenre elszánt pappal. A vita heves volt, de rövid. Eldőlt: Celia Washingtonba megy, és ringbe száll az állásért. Ed felajánlotta, hogy elviszi őt.

Washington kivételes élmény volt, és gyökeresen megváltoztatta Celia elképzelését a jövőjéről. Imádott az E utcai panzióban vele egykorú szobatársakkal lakni, a Külügyminisztériumban dolgozni. És a fizetés! Mire hátrahagyta Washingtont, évi 1440 dollárt keresett! Soha nem hitte volna, hogy egy fizetési bizonylaton a neve alatt ekkora összeget láthat, ráadásul huszonhárom évesen! A panzióban, ahol lakott, öt másik lánnyal osztozott egy hálószobán, és munkába menet mindennap végiglejtett az ország fővárosának széles járdáin. A titkársági iroda kis erkélye a Fehér Ház Rózsakertjére nézett. Celia a szünetekben kiállt ide, és olykor neki és a többi fiatal nőnek abban a kivételes szerencsében volt része, hogy lopva megfigyelhette, amint alant Roosevelt sétára indul az ápolt kertben. A lányok izgatottan integettek. Az elnök egyszer még vissza is intett nekik. Az Egyesült Államok elnöke! El lehet képzelni!

Azokban a Washingtonban töltött években meglazult a kapcsolata az otthonával… de az anyja nem eresztette egykönnyen. Amikor főnöke, Joseph Grew nagykövet azt akarta, hogy Celia költözzön Ausztráliába – ami arról tanúskodott, hogy maximálisan elégedett Celia teljesítményével –, az anyai ellenállás minden korábbinál magasabb fokozatba kapcsolt. Csakhogy Celia többé nem térhetett haza. Ehhez túl sokat látott, túl sok minden történt vele, és túl sokat keresett. Shenandoah-ban a jövő lehangolónak látszott, és minden kihívást nélkülözött. Kell legyen módja annak, hogy megnyugtassa az édesanyját, és közben ne kelljen feladnia mindent, amit addig felépített magának! Olyan állást kellene találnia, amely közelebb esik az otthonához, de azért nincs túlságosan közel. New York. Amikor Celiát átirányították, csupán annyit tudott az új munkájáról, hogy a háborúval kapcsolatos, nem Shenandoah-ban van, és az anyját megnyugtatja, hogy mégsem Ausztráliába költözik. Megint New Jersey-ben lakott, de ó, mennyire megváltozott minden! Igazi dolgozó nő lett: maga is azon számtalan jersey-i lakos közé tartozott, akik mindennap vonatra szállnak, átszelik a Hudson folyót, és befutnak a Penn pályaudvarra.

Celia imádta Manhattant – a zajt, a piszkot, a ragyogást és a tömeget. A pályaudvarról az irodába vezető útja üzlet- és emberáradaton, állandó morajláson vezetett keresztül. Néha munka után végigsétált az Ötödik sugárúton, vagy átvágott a Times Square-en. Shenandoah ismét távoli emlékké halványodott.

Első pillantásra nem volt semmi különösen figyelemre méltó az Arthur Levitt State Irodaépületen a New York-i Broadway 270. szám alatt. Az épület a City Hall parkkal átellenes oldalon helyezkedett el: roppant irodaház a roppant irodaházak tengerében, amelyek Manhattan déli részének kanyargós utcáit szegélyezték. Pedig abban az időben, amikor 1943 augusztusában Celia felszállt a déli irányba tartó vonatra, a Broadway 270. 18. emelete már több mint egy éve a Hadsereg Műszaki Hadteste Észak-atlanti Részlegének és a Manhattan-terv első központjának adott otthont.

Nem a 270-es számú épület volt azonban az egyetlen hely Manhattanben, ahol a Manhattan-terv munkálatai zajlottak. Egész New York város területén lázasan folyt a munka. Az Ötödik sugárút 261. alatt található Madison Square Area Műszaki Hivatal (Celia is itt dolgozott) feladata volt az anyagellátás biztosítása. A kutatás a Columbia Egyetem Pupin termében folyt. A Baker and Williams raktárak ideiglenes tárolási helyül szolgáltak annak a többtonnányi, az Eldorado Mining and Refining Limited nevű kanadai cégtől érkező feldolgozott anyagnak, amelynek kulcsszerep jutott a Manhattan-terv szempontjából. Manhattan legdélebbi részén pedig ott volt a Broadway 25. szám alatti Cunard Building, amely Edgar Sengier, egy jómódú és kiváló üzleti érzékkel megáldott belga férfi, az Union Minière du Haut Katanga nevű bányavállalat első embere tulajdonában állt. Sengier belga kongói bányái ércben rendkívül gazdagok voltak. Egészen másfajta ércről van szó, mint amilyen Pennsylvaniának abban a sarkában volt fellelhető, ahonnan Celia származott. A Manhattan-terv résztvevői közül sokan tuballoynak hívták ezt az ércet: a valódi nevét nem lehetett többé hangosan kimondani vagy leírni. Az egész Projekt sikere a tuballoyon nyugodott: óriási mennyiségeket tároltak belőle a New York-i kikötő egész területén és a közeli Staten Islanden, az Archer Daniels Midland raktárakban.

Celia a tuballoynak köszönhette az állását, miközben ő maga jóformán azt sem tudta, mi fán terem ez az anyag. Mindeközben azonban névtelen New York-i épületekben és irodákban megannyi ember munkálkodott csendesen azon, hogy megtalálja, előállítsa és kiszűrje a Szerkentyűhöz szükséges tuballoyt.

Celia a titkárnői állásában hamar hozzászokott a titoktartáshoz. Sok dokumentumot írt alá, ujjlenyomatot adott, és türelmesen végighallgatta a számtalan előadást arról, hogy tilos egy szót is ejtenie arról, amit a munkahelyén hall. Fülében még mindig ott csengett anyja figyelmeztetése a szerződések veszélyeiről.

– Mindig, mindent olvass el, mielőtt aláírod! – mondogatta.

Celia a szokásos módon reagált: – Ugyan már, anya…! – De azért csak elolvasott mindent aláírás előtt. Valahogy az egész természetesnek tűnt fel előtte, mintha a hallgatási fogadalom jelentőségteljesebbé tenné a munkáját.

Erre a legújabb, rejtélyes átirányításra röviddel azután került sor, hogy Celia átköltözött a Manhattan-terv New York-i irodájába. Mindössze négy hónap telt el, amikor a főnöke, Charles Vanden Bulck alezredes hívatta Celiát az irodájába, és megkérdezte tőle, mit szólna, ha újra átirányítanák. Az iroda költözik, magyarázta, és tudnia kell, a lány hajlandó-e velük menni.

– Hová mennek? – kérdezte Celia.

– Azt nem mondhatom meg. Celia nem volt egészen biztos benne, mire vélje a hallottakat, és legalább annyit szeretett volna megtudni, hogy mégis, nagyjából merrefelé lenne az új munkahelye. Ha túl messze, anyja nem fog repesni az örömtől.

– Attól függ, milyen messzire kell menni – próbálta magyarázni.

Vanden Bulck azonban nem volt hajlandó többet mondani. Csak annyit árult el, hogy fontos feladatról van szó, és a végállomás szigorúan titkos.

– Na de mégis, mi volna a feladatom? – érdeklődött Celia. Ismét semmi érdemi válasz. Még mindig nem adta fel. Valamit azért mondjanak már neki! Nem igaz?

– Mennyi időről lenne szó? – rukkolt elő az újabb kérdéssel. Ha megint elmegy, édesanyja legalább annyit szeretne tudni, mennyi ideig lesz távol. Ennyit azért csak elárulhatnak.

– Valószínűleg hat, talán kilenc hónap – hangzott a válasz.

Megkapta hát a hivatalos ajánlatot: valami új munka, valami ismeretlen helyen, és valószínűleg körülbelül hat, talán kilenc hónap. Tökéletes. Anyukája repesni fog.

– Hogy jutok oda?

– Érted megyünk, és vonatra rakunk. Minden el lesz intézve. Celia beleegyezett.

Anyukájának majd elmagyarázza, hogy a háború érdekében, Clemért és Alért teszi. Erre Mama sem mondhat nemet.

 Denise Kiernan

Denise Kiernan

Istenem, micsoda állás! És milyen kitűnő fizetés! Egy kis titoktartási kötelezettségnél érheti nagyobb tragédia is az embert, gondolta. Másutt, más nők rekordszámban lépnek be a munkaerőpiacra, és nemigen van lehetőségük válogatni. A Saturday Evening Post kora szeptemberi számának címlapja egy amerikai nemzeti színekbe öltözött nőt ábrázolt, aki elszántan menetel előre, és tejet, írógépet, iránytűt, locsolókannát, telefont és állítható csavarkulcsot szállít. A munkaerőpiacon exponenciálisan növekedett a nők szerepe. Celia, akinek nem egy, hanem két fivére harcolt a tengerentúlon, maga is valami olyasmit érzett, ami minden aggályánál erősebb volt: elhivatottságot és elkötelezettséget. Ha azzal hozzájárulhat a háború sikeréhez, hogy elhagyja az otthonát, és valamilyen ismeretlen, isten háta mögötti helyre költözik, akkor ez az, amit tennie el.

Fordította: Pető Márk

Denise Kiernan: Az atomváros lányai
Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2014