Minden karakter álomszerep | Ágoston Katalin Mirandáról és a pályáról

Posted on 2015. május 11. hétfő Szerző:

0


A lepkegyűjtő Mirandája

A lepkegyűjtő Mirandája

Kolbe Gábor |

Április elején mutatta be a Centrál Színház John Fowles A lepkegyűjtő című thril­lerét, Horgas Ádám rendezésében. Az idei szezonra már minden jegy elkelt, az első előadások után beszélgettünk a Miranda szerepét alakító Ágoston Katalinnal.

Lehet egy fiatal színművész életében szerep­álom egy Miranda nevű áldozat meg­formálása?
Nekem igazából nem szerepálmaim vannak, hanem egyelőre szeretném minél többször, minél változatosabb szerepekben kipróbálni magam. Tehát ebben az esetben sem Miranda megformálása volt az álom, hanem hogy egy ilyen drámában, illetve színházban ritkán látható pszichothrillerben játszhassak. Nem csak a műfaj különleges, de ritka az olyan darab, ahol mindössze ketten vagyunk a színpadon. Tartottam is kicsit attól, hogy hogyan tudjuk lekötni a nézők figyelmét. Azért természetesen inkább a kíváncsiság volt a motiváció, mint a félelem és sokat segített, hogy a rendező, Horgas Ádám nagy figyelmet fordított arra, hogy helyenként akár humorral is megtörje a darabot uraló feszültséget.

Mikor olvasta először Fowles kultregényét?
Korábban hallottam róla, tudtam a létezéséről, de igazából csak most, a darab kapcsán olvastam végig. Előbb a filmet néztem meg, utána jött a regény. Úgy éreztem, nagyon jó lehetőségek vannak Miranda alakjában, nagyszerűen alakítható a saját egyéniségemhez. Az idén dolgoztam együtt először Horgas Ádámmal – igaz, rögtön két produkcióban – és kiderült, hogy kiválóan ért az emberekhez, nagyszerű pedagógusként segített a szerep megformálásában, segített kihozni a szélsőségeimet.

Hallottuk, láttuk, hogy partnere, Bereczki Zoltán a felkészülés során még egy börtönben is járt, ahol hasonló bűncselekmények elkövetőivel beszélgetett, így alakítva saját karakterét. Ön hogyan készült a szerepre?
Felmerült bennem, hogy talán találkoznom kellene hasonló áldozatokkal, de őszintén megmondom, féltem attól, hogy rossz irányba befolyásolnának ezek az interjúk. Inkább sokat olvastam ebben a témában, a nővérem is segített az anyaggyűjtésben, hiszen ő ügyész. A próbafolyamat kezdetéig keresgéltem, olvasgattam, nézegettem. Egyébként megdöbbentő, mennyi ilyen történet van, amelyek nagy részéről nem is tudunk… Aztán elkezdődött a munka, és már nem igazán volt szükségem kutatásra. Különleges, elemző típusú próbafolyamat indult, ahol az első időben csak beszélgettünk a szerepekről, körülményekről, mindenről. Ennek eredményeképpen született meg az irány. Érdekes, hogy utólag tapasztaltam meg igazán, mennyire megráz ez a szerep. A próbák során még talán túlságosan lekötött az előre gondolkodás, a szöveg, a helyzetek. Most, az előadások során érzem, hogy teljes valómra hatnak ennek a lánynak a rezdülései.

Freddie (Bereczki Zoltán) csak nézegetni akarja Mirandát (Ágoston Katalin)

Freddie (Bereczki Zoltán) csak nézegetni akarja Mirandát

Ettől jobb lesz a játék vagy rosszabb? Gátolja vagy inspirálja az érzés?
Mindenképpen inspirál, de észnél kell lenni, mert végül is ez színház, ha egy másodpercre kiesünk a szerepből, akkor abból látványos gond lehet egy ilyen kis térben. Egy szerep állandóan formálódik, még az ötvenedik előadás után is. Kell is, hogy alakuljon. Két egymást követő napon sincs két egyforma előadás. Ha az alapok erősek is, ha kicsit más impulzusokkal, más lelkülettel érkezik a színész, az hatással tud lenni mindenre. Az egyik legfontosabb dolog, hogy a partnerem mit hoz ki belőlem. Egymásból építkezünk. Fel kell venni a másik rezgéseit, a másik ritmusát. Zoli és köztem ez nagyon jól működik. Egyébként az aznapi közönség is befolyásoló tényező lehet…

Egy vígjátéknál megértem, mert vagy jön a nevetés, a taps a poénnál, vagy nem. De egy thrillerben hogyan működik ez? Másképpen „dermed a csend”?
Érezni lehet, hogy mennyire figyelnek. Nagyszerű állapot, amikor az első pillanatban „beszippantódnak”. Akkor azt érzi a színész, hogy sikerült, együtt vagyunk a nézőkkel, velünk vannak.

Roxie Hart, a Chicagóban

Roxie Hart, a Chicagóban

Ez a fontosabb visszajelzés, vagy amit a kritikusok megírnak?
Szerintem ez a fontosabb, de nyilván fontos az is. Én még nem tudtam elengedni a szakmai kritikákat, elolvasom őket, és így vagy úgy, de a lelkem mélyéig tudnak hatolni. Meglehet, néha bántanak a leírtak, de rengeteget lehet tanulni belőlük. Fontos, nagyon is fontos, mit szól a szakma, de idő és tapasztalat kérdése, hogy a színész tudja, mi az, amit magára kell venni, és mi az, amit nem. Szerencsés vagyok, hiszen igazán rossz kritikát még nem kaptam. Amikor az Operettszínházból a Centrálba kerültem, gyakran hangzott el, hogy „vissza kellene vennem”, hogy modoros, hogy sok vagyok. Ez nagyon rosszul érintett, hiszen próbáltam ellene dolgozni, napról napra alakultam. És persze először szembesültem azzal, hogy rólam is írnak. Ez egy nehéz folyamat. Mai szemmel nézve sok mindenben igazuk volt, azóta eltelt négy év és máshogy működöm én is. Talán újabb négy év múlva igazat adok majd azoknak is, akikre ma megsértődöm. Igaz, azóta már nagyon szép véleményeket is kaptam. Ugyanakkor az sem mindegy, ki mondja, és ki írja a kritikát. Jászai Marinál olvastam, hogy akkoriban egy kritikára jövőt lehetett építeni.
Én tudom, kik azok az emberek körülöttem, akiknek a szavára sokat adok, akikre lehet hallgatni. Ők főleg szakmabeliek. Ilyen az énektanárom, mesterem, mentorom, Kéringer László. Minden előadásomat látta eddig, és mindig olyan véleményt mond, amiből tovább tudok építkezni. Az anyaszínházamban dolgozók észrevételeire is nyilván nagyon figyelek. Elsőre kicsit ijesztő, amikor egy kolléga beül az előadásra, de az utána következő beszélgetések során mindig egyfajta pozitív áramlást érzek, amiből kiderül, hogy nekik is fontos, amit én csinálok. Egy társulatnak ez alapvető követelménye. Fordított esetben, számomra nem könnyű egy, a pályán régebben lévő kolléga alakításáról véleményt mondani, de ezek igazából nem kritizálások, hanem jó kis beszélgetések az előadás után, egy pohár ital mellett, kiengedve, ellazulva, elemezve a darabot.
A lepkegyűjtő rendezőjének, Horgas Ádámnak is sokat adok a véleményére, hiszen nagyon sokat kaptam tőle az idén. (Horgas Ádám rendezte A lepkegyűjtő mellett a Pesti Magyar Színház Macbeth című előadását is, ahol Ágoston Katalin a boszorkányok szerepét alakította. A szerk.) Az a jó, ha olyan rendezővel dolgozom, akivel bármikor le lehet ülni beszélgetni arról, ő mit gondol, de meghallgatja azt is, én mit gondolok. Akinek erős elképzelései vannak, mégis hagy nekem mozgásteret. Sokat számít, ha valakiben megbízhatok annyira, hogy elmondhatom neki a saját gondolataimat, aggályaimat, ötleteimet. Nagyon fontosnak tartom szüleim és a szintén a pályán lévő öcsém észrevételeit. Az első elemzést azonban mindig a férjemtől kapom, aki ugyan nem szakmabeli, de nagyon jó meglátásai vannak.

A Macbeth boszorkánya

A Macbeth boszorkánya(i)

Egerben kezdte pályáját, onnan érkezett Budapestre, ahol klasszikus, színészi diploma nélkül került az Operettszínházba. Érezte valaha, hogy hátrányos helyzetben van a diplomás kollégákkal szemben?
Szerintem nagyon nehéz ma már a Színművészeti Egyetemet végzett fiatalok helyzete is. Sokan vannak és nem könnyű elhelyezkedni. A szakmai részen túlmenően az egyetemi végzettség nagy előnye, hogy az évek során egyfajta szakmai kapcsolatrendszert tud kialakítani a színész növendék, ami segítheti az első időszakban. Sokszor fedezem fel még most is magamban a kisebbrendűségi érzést, amikor olyan kollégákkal játszom együtt, akik színész végzettségű, diplomás, tapasztaltabb színészek. Régebben nehezen oldódtam egy próbafolyamatban, görcsös voltam, nem mertem kérdezni, nem mertem teljes gőzzel próbálni. Ma már valamennyire tudom kezelni ezt. Ráadásul, ha felmegyek a színpadra, tudom, hogy ott a helyem.

A Macbeth esetében vendégként került be egy idegen társulatba…
Így van, ráadásul utolsó pillanatban, amikor a kollégák már egy ideje próbálták a darabot. Ez annyira hirtelen jött, hogy akkor ott nem volt idő, hogy előjöhessen a komplexusom. Nagyon sajnálom, hogy az az előadás parkoló pályára került… Amikor egy ilyen fantasztikus előadás „kimegy az ember alól”, az rettenetes érzés. Rengeteg munka és energia van a lejátszott három előadásban, és szinte elképzelhetetlen, hogy átvihető legyen másik színházba. Rossz, hogy nem tudtuk „kijátszani”…

A Függöny fel! butuska Brookja

A Függöny fel! butuska Brooke-ja

Amikor annak idején eldöntötte, hogy szí­nész­nő lesz, így képzelte a pályát?
Nem nagyon emlékszem, hogy ez ilyen konkrét döntés lett volna. A művészeti vonal valahogy magától értetődő volt. Imádtuk a színházat, ren­geteg zenés darab, operett ment az egri szín­házban, kívülről tudtuk valamennyit. Nem a szí­né­szet, hanem az éneklés vonzott, de a mai napig úgy gondolom, hogy ezt a kettőt nem lehet külön­választani. Kamaszként játszottam az egri Gárdonyi Géza Színház előadásaiban. Utána a Miskolci Egye­tem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetben elvégeztem a magánének szakot. Ké­rin­ger László ajánlására kerültem Budapestre az Operett­színházba, majd egy casting után Puskás Tamás leszerződtetett a Centrálba. (Írásunk a Függöny fel!-ről) Hogy így kép­zeltem-e? Azt hiszem, igen. A színház íratlan sza­bályait apukánkon keresztül már gyerek­ko­rom­ban megismertem, pontosan tudtam, kinek mi a feladata. Erős képem van az akkori egri társulatról, akik egy nagy családként éltek. Ugyanakkor nagy szerencsém volt, hogy később, amikor kellett, mindig össze­találkoztam olyan emberekkel, akik tovább tudtak vinni akik tovább tudtak vinni a saját utamon.

Szerepálommal kezdtük, fejezzük is be ezzel: vannak szerepálmai?
Természetesen vannak, de nálam ez kicsit másképp működik. Általában amikor megkapok egy komoly szerepet, az abban a pillanatban szerepálommá válik. Amikor Horgas Ádám felkért A lepkegyűjtőre, azt éreztem: „Igen, ezt én nagyon szeretném eljátszani!” Ilyen értelemben tehát rengeteg szerepálmomat valósíthatom meg. És ez nagyon jó érzés…

Fotók: Kolbe Gábor