Samuel Bjørk: Magányos utazó (részlet)

Posted on 2015. március 24. kedd Szerző:

0


Bjork_Magányos utazó-bor180| I. | 1 |

Walter Henriksen a konyhaasztalnál ülve kétségbeesetten igyekezett magába tömni valamennyit a reggeliből, amit a felesége tett elé. Baconos rántotta. Hering, kolbász és ropogós kenyér. Egy csésze frissen forrázott tea gyógynövényekből, melyek a saját kertjükben termettek. Abban a kertben, ami után a neje annyira vágyott, hogy végül megvették azt a házat messze Oslo központjától, közvetlenül az Østmarka erdő mellett. Azért, hogy egészséges életet élhessenek. Kirándulhassanak az erdőben. Legyen egy kis konyhakertjük. Bogyókat és gombát szedhessenek, és nem utolsó sorban szabadon engedhessék a kutyát, egy cocker spánielt, akinek Walter Henriksen még a látványát is alig bírta elviselni, de mivel szerette a feleségét, elviselte.

Lenyelt egy falatot a heringes kenyérből, miközben ádáz csatát vívott a gyomrával, ami azonnal ki akarta lökni magából az ételt. Belekortyolt a narancslébe, igyekezett mosolyogni is hozzá, bár a feje úgy hasogatott, mintha kalapáccsal ütötték volna. Az előző esti céges buli nem pont úgy alakult, ahogy tervezte, megint nem bírta megállni, hogy ne dobjon be egy-két felest.

A háttérben a hírek hallatszottak, miközben a férfi igyekezett megfejteni felesége arcát. Kedélyállapotát. Vajon mégis ébren volt, amikor hajnalban bezuhant az ágyba? Hogy mikor, arra már nem emlékezett, de késő volt, túl késő. Halványan rémlett neki, hogy levetkőzött, és a felesége aludt – szerencsére –, amikor ő ájultan rázuhant a kelleténél keményebb matracra, amit csak azért vettek meg, mert a neje annyira fájlalta a hátát az utóbbi időben.

Walter megköszörülte a torkát, megtörölte szalvétával a szája szélét, majd a hasát simogatva úgy tett, mintha jól is lakott volna az élvezetes ételtől.

– Járok egyet Ladyvel, jó? – mormogta reményei szerint mosollyal az arcán.

– Jó, nagyon jó – bólintott a felesége kicsit meglepődve, mert bár nem mondták ki, tisztában volt vele, hogy férje nem szereti a hároméves szukát. – Megtennéd, hogy ezúttal messzebbre is elviszed, nemcsak a ház köré? A férfi várta azt a kicsit ingerült hangot, amit olyankor használt a nő, amikor elégedetlen volt. Várta azt a mosolyt, ami nem is mosoly volt, hanem valami egészen más, de ezúttal elégedettnek tűnt, legalábbis nem vett észre semmit. Szerencsére megúszta. Ez többé nem fordul elő, fogadkozott magában. Mostantól egészségesen fog élni, nincs több céges buli.

– Úgy gondoltam, felviszem a Maridalen völgybe, talán végigsétálunk az ösvényen egészen a Dausjøen tóig.

– Hát ez nagyszerű – mosolygott a felesége.

Megsimogatta a kutya fejét, megcsókolta a homlokát, és megvakarta a füle tövét.

– Te és a papa elmentek sétálni! Jaj, de nagyon jó lesz, ugye, hát bizony, hogy jó lesz az én Ladykémnek, az én kicsikémnek, igaz? A Maridalen völgy felé vezető út pont olyan volt, mint máskor, amikor a férfi sétálni ment a spániellel. Walter Henriksen nem szerette a kutyákat, nem is igazán ismerte őket, felőle akár a világ összes ebe kipusztulhatott volna. Egyre nőtt benne a harag a kis hülye vakarcs iránt, ami folyamatosan csak rángatta a pórázt, hogy gyorsabban menjen. Vagy éppen várja meg. Vagy a másik irányba menjen, ne arra, amerre Walter akart menni.

Végre felértek a tóhoz vezető ösvényhez. Itt már elengedhette a kutyát. Letérdelt, megpróbálta kicsit megsimogatni a fejét, és igyekezett valamivel barátságosabbnak tűnni, miközben lekapcsolta a pórázát. – Így ni, most szaladhatsz.

A kutya rámeresztette buta szemét és kidugta a nyelvét. Walter rágyújtott egy cigarettára, közben egy röpke pillanatig még valami szeretetfélét is érzett az állat iránt. Hisz nem ő tehetett róla. Semmi baj nem volt vele. A fejfájása is kezdett alábbhagyni, jót tett a friss levegő. Elhatározta, hogy mostantól szeretni fogja az ebet. Milyen ügyes kis kutya. Volt abban valami meghitt, ahogy kettesben sétáltak az erdőben. Mintha barátok lettek volna, ráadásul szépen szót fogadott neki, tényleg ügyes kutyus volt. Póráz nélkül, szép nyugodtan sétált mellette az ösvényen.

Abban a pillanatban a cocker spániel nekiiramodott, letért az ösvényről és beszaladt az erdőbe.

A francba.

– Lady!

Walter Henriksen egy darabig az ösvényen állva kiabált, de nem történt semmi. Ekkor eldobta a cigarettát, majd halkan káromkodva, nagy nehezen nekivágott az emelkedőnek, amerre a kutya eltűnt. Pár száz méterrel odébb, hirtelen megtorpant. A spániel egy kis tisztáson feküdt mozdulatlanul. Walter csak akkor vette észre a fán lógó kislányt. Lába himbálózott a föld fölött. Hátán iskolatáska. A nyakában lógó táblára ez volt írva:

Magányos utazó.

Walter Henriksen térdre rogyott, és automatikusan azt tette, amit már reggel óta szeretett volna.

Elhányta magát, és közben potyogtak a könnyei.

| 2 |

Mia Krüger a sirályok hangjára ébredt. Már megszokhatta volna, hiszen idestova négy hónapja annak, hogy megvette azt a házat messze kint a tenger torkolatánál, de a város valahogy még mindig nem eresztette. A torshovi lakásban a Vogtsgatén, ahol mindig nagy volt a zaj, buszok, villamosok, rendőrautók, mentőautók szirénája, sohasem ébredt fel, sőt mintha mindaz megnyugtatta volna, de az itteni sirályok hangját nem bírta elviselni. Talán azért, mert egyébként teljes csend vette körül. Az éjjeli szekrény felé nyúlt, hogy elérje az órát, de nem látta, mit mutat. A mutatók mintha ködbe vesztek volna, negyed tizenegy vagy fél kettő, vagy öt perccel múlt fél semmi. Még hatott az altató, amit előző este vett be. Nyugtató, butító, érzékeket tompító szerek, használatkor az alkoholfogyasztást kerülni kell, de kit érdekel. Már úgyis csak tizenkét nap volt hátra az életéből, lent a konyhában ott virít a naptár, amin ki vannak húzva a napok, s már csak tizenkét négyzet maradt üresen.

Még tizenkét nap. Április 18.

Felült az ágyon, magára húzta a vastag, kötött pulóvert, majd dülöngélve lement a nappaliba.

Egy kollégája írta fel neki a tablettákat. Egy állítólagos barát, akinek az volt a dolga, hogy segítsen neki felejteni, feldolgozni és továbblépni. Mi is volt, rendőrségi pszichológus vagy pszichiáter? Nyilván ez utóbbi, ha fel tudott írni gyógyszert. Mindenesetre így hozzájutott ahhoz, amihez akart. Még ott vidéken is, bár némi erőfeszítésébe azért került, hogy beszerezze a szükséges dolgokat. Fel kellett öltöznie. Be kellett indítania a csónakmotort, hogy aztán egy negyedórát vacogjon, mire a kikötőbe ér. Azután autóba kellett ülnie. Végighajtania az úton, egészen Fillanig, ami a helyi városközpontnak számított, bár nem volt igazán sem város, sem központ, gyógyszertár mégis volt benne, a Hjorten bevásárló központban, ahol a borboltba is be tudott ugrani. A gyógyszertárban már elő voltak készítve a receptek. Telefonon szóltak le Oslóból. Apodorm, Vival, Lamictal, Citalopram. Néhányat a pszichiáter írt fel, néhányat az orvos. Mindenki olyan kedves és segítőkész volt vele – ne vegyél be sokat egyszerre, légy óvatos –, de Mia Krügernek nem állt szándékában óvatosnak lenni. Nem azért költözött oda, hogy jobban legyen, hanem azért, hogy eltűnjön. Még tizenkét nap. Április 18.

Kivett egy üveg ásványvizet a hűtőből, magára rángatott néhány ruhadarabot és lement a tengerhez. Egy sziklára telepedve összehúzta magán a kabátot, és belekotort a nadrágzsebébe. Zsebpiszok. Színes tabletták. Nem igazán tudta, miket vesz be, még mindig kába volt, de nem törődött vele. A szájába tette a tablettákat, kortyolt egyet az üvegből, majd kinyújtóztatta lábát a hullámok felé. Így ücsörgött a csizmáját nézve. Nem értette, mintha nem is az ő lábai lettek volna, hanem valaki másé, valahol a távolban. Tekintete tovább vándorolt a tengerre. Nem volt értelme, de kényszerítette magát, hogy nézze a vizet, a távoli horizontot, a kis szigetet ott a messzeségben, aminek a nevét sem tudta. Találomra választotta a helyet. Hitra. Egy trøndelagi kis sziget. Bárhova máshova is mehetett volna, a lényeg, hogy egyedül lehessen. Az ingatlanközvetítőre bízta a döntést. Add el a lakásomat, és szerezz egy másikat helyette. Az persze elég furcsán nézett rá, mintha elment volna az esze vagy megőrült volna, de a pénz jobban érdekelte, úgyhogy nem foglalkozott vele többet. Fehér fogsorát kivillantva válaszolta, hogy megoldja, de azonnal el akarja adni? Van-e valamilyen különös kívánsága, kérdezte színlelt kedvességgel, de Mia látta, mi rejtőzik a szemében. Felfordult tőle a gyomra. Hamis, undok tekintete volt. Mia mindig belelátott a körülötte lévő emberekbe. Akkor épp abba az ügynökbe, az öltönyös, nyakkendős sima lényébe, és nem tetszett neki, amit látott. Használnod kellene a képességedet, ha már egyszer van. Hát nem érted? Valamire muszáj használnod!

A nagy francot fogja használni. Soha többé. Soha. Ettől a gondolattól megnyugodott. Egyébként is nagyon nyugodt volt, amióta kiköltözött ide. Hitrára. Az ingatlanügynök jó munkát végzett. Már-már barátsággal gondolt rá. Mia Krüger felállt a szikláról, és az ösvényen keresztül visszament egészen a házig. Ideje volt, hogy igyon egyet. Nem tudta ugyan, mennyi az idő, de ettől függetlenül eljött az ideje. Drága italokat vásárolt, előre megrendelte őket, volt ebben persze némi ellentmondás, hiszen minek a drága ital, ha már csak ilyen kevés ideje maradt, másrészt, miért is ne? Miért az egyik, miért a másik? Már régen felhagyott azzal, hogy ilyesmiken törje a fejét. Kinyitott egy üveg Armagnac Domaine de Pantagnan 1965 Labeyrie-t, és háromnegyedig töltötte a konyhapulton álló mosatlan teásbögrét. Nyolcszáz koronás Armagnacot mosatlan bögréből. Látod, mennyire érdekel? Azt hiszed, érdekel? Mosolyogva előhúzott még néhány tablettát a nadrágzsebéből, és visszament a sziklához.

Megint eszébe jutott a csillogó fehér fogsorú ügynök, szinte úgy gondolt rá, mint egy barátra. Ezen a helyen akár élni is tudna. A levegő, a tengerre néző kilátás, a fehér felhőkből áradó nyugalom. Trøndelag azelőtt sosem érdekelte, de ezt a szigetet rögtön megkedvelte. Gímszarvas is élt arra. Rengeteg szarvas, ami lenyűgöző volt, hiszen nem oda valók, hanem Alaszkába és a filmekbe. gyönyörű állatok, amelyeket az ember le akar lőni.

Samuel Bjørk

Samuel Bjørk

Mia Krüger a tiszti főiskolán tanult meglőni, de nem szerette a fegyvereket. Nem szabad velük játszani, csak végszükség estén kell használni, sőt, ha lehet, még akkor sem. Hitrán a gímszarvas vadászidénye szeptembertől novemberig tartott, Mia egyszer a gyógyszertárba menet egy csapat fiatalba botlott, akik épp egy szarvast igyekeztek az autójuk csomagtartójára kötözni. Február volt, vadászidényen kívül, ezért egy pillanatra kedve támadt megállni, felírni a nevüket, bejelenteni az esetet és elintézni, hogy megkapják érte a jól megérdemelt büntetésüket, de inkább visszafogta magát, és szó nélkül hagyta az egészet. Ha valaki egyszer rendőr, örökre az is marad.

Soha többé. Rohadtul soha.

Még tizenkét nap. Április 18.

Mia megitta az utolsó korty Armagnacot, és fejét a sziklának döntve becsukta a szemét.

Fordította: Domsa Zsófia

Samuel Bjørk: Magányos utazó
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015