Ricardo Piglia: Éjjeli vadászat (részlet)

| 1. |

Tony Durán vérbeli kalandor és játékos volt, úgy vélte, megütötte a főnyereményt, amikor belebotlott a Belladona nővérekbe. Ez a ménage à trois megbotránkoztatta a jónépet és hónapokon át a közfigyelem középpontjában állt. Mindig egyikükkel az oldalán jelent meg a Hotel Plaza éttermében, azt viszont senki sem tudta, melyikük kísérte, mert az ikerpár olyan egyforma volt, hogy még az írásuk is megegyezett. Tony szinte sosem mutatkozott egyszerre mindkettejükkel, ezt a meghitt pillanatokra tartogatta, s a többieket leginkább az nyűgözte le, amint elképzelték, hogy az ikerlányok együtt alszanak. Nem az, hogy egy férfin osztoznak, hanem hogy egymáson osztoznak.

A pletykák csakhamar változatokká és feltételezésekké burjánoztak, s már másról sem szólt a szóbeszéd; az otthonokban vagy a Társaskörben, illetőleg a Madariaga fivérek vegyeskereskedésében a nap minden órájában úgy forgott közszájon az értesülés, akár az időjárás-jelentés.

Ebben a kisvárosban, akárcsak Buenos Aires tartomány más városkájában, egy nap alatt több újság akadt, mint akármelyik nagyvárosban egy hét alatt, s a környékbeli hírek és az országos tudósítások között szakadéknyi volt a különbség, így aztán az ott lakók abban a hitben ringathatták magukat, miszerint érdekes az életük. Durán a megjelenésével gazdagította ezt a mitológiát, s alakja a halála pillanatát jócskán megelőzve, legendás magaslatokra hágott.

Grafikon készülhetne Tony városbéli jártáról-keltéről, a magas járdákon való álmos kószálásáról, az elhagyatott gyárhoz és a sivár vidékre vezető sétáiról. Hamar észlelte a helyi rendet és hierarchiát. Az otthonok és házak a társadalmi rétegek szerint világosan elválnak egymástól, mintha egy sznob térképész rendezte volna a területet. A dombtetőkön laknak az előkelő lakosok, aztán mintegy nyolc háztömbből álló sávban van az úgynevezett történelmi központ a piaccal, az elöljárósággal, a templommal, valamint a főutca az ott lévő üzletekkel és kétemeletes házakkal, végül a vasúti síneken túl vannak a nem rangos negyedek, ahol a lakosság aljanépe adja ki a lelkét és tengeti életét.

Tony a népszerűsége, valamint az emberekben keltett irigység okán bármelyik irányba vetődhetett volna, de elpártolt mellőle a vaksors, ami valójában idehozta. Ebben a baszkok és piemontei gaucsók lakta városkában különös látványt nyújtott egy ilyen elegáns mulatt férfi, egy karibi akcentussal beszélő, de corrientesinek vagy paraguayinak is beillő férfiú, a pampa kietlen zugában tévelygő rejtélyes idegen.

– Mindig derűs volt – mondta Madariaga, s egy férfit vizslatott a tükörben, aki korbáccsal a kezében idegesen sétált a vegyeskereskedés italrészlegében. – És maga, kapitány, iszik egy korty borókapálinkát?

– Legfeljebb egy grappát, de szolgálatban nem iszom – felelte Croce rendőrkapitány.

A sudár, kortalan, pirospozsgás, szürke bajszú és szürke hajú Croce gondolataiba merülve csócsált egy Avanti szivart, miközben fel-alá járkált s a lovaglóostorral a székek lábát csapkodta, mintha a földön kúszó saját gondolatait akarná elhessegetni.

– Hogy lehet az, hogy aznap senki sem látta Duránt – mondta, s a jelenlévők némán s bűntudatosan pislogtak rá.

Aztán azt mondta, ő tudja, hogy mindenki tudja, de senki sem beszél, vagyis élvezettel törik hazugságon a fejüket, akár a fortélyos ló, amelyiknek jó kantár jár.

– Vajon honnan ered ez a mondás – mondta, és megállt, hogy kíváncsian eltöprengjen rajta, aztán beleveszett gondolatai útvesztőjébe, melyek úgy támadtak és hunytak ki, mint bogarak az éjszakai fényben. Elmosolyodott, és ismét sétálni kezdett a helyiségben. – Akárcsak Tony – mondta, és megint eszébe jutott a története. – Egy jenki, aki nem nézett ki jenkinek, de mégis jenki volt.

Tony Durán a Puerto Ricó-i San Juanban született, de ötéves korában a szülei Trentonba költöztek, így aztán észak-amerikaiként nőtt fel New Jersey-ben. A szigetből egyedül a nagyapjára emlékezett, aki harci kakasokat nevelt, és vasárnaponként magával vitte a viadalokra, meg azokra az emberekre is emlékezett, akik újságpapírt terítettek a nadrágjukra, nehogy a kakasokból kiserkenő vér összepiszkítsa a ruhájukat.

Amikor idejött és Pilában megismert egy zugarénát, s kendertalpú sarujukban meglátta a napszámosokat, meg a törpekakasokat, amint peckesen lépdeltek az arénában, nevetésre fakadt és azt mondta, az ő hazájában nem így csinálják ezt. De a végén föllelkesült egy kendermagos öngyilkos bátorsága láttán, amelyik úgy használta a sarkantyúját, akár egy balkezes könnyűsúlyú ökölvívó a két kezét, hogy az ellenfelet megsorozva kiszabaduljon a testek egymásnak feszüléséből, vagyis sebesen, halálosan, könyörtelenül, csak az ellenfél halálára, megsemmisítésére, kimúlására törekedve, s ezt látva Durán elkezdett rá fogadni, és kezdett tetszeni neki a viadal, mintha már a mieink közül való volna (one of us, ahogy maga Tony mondaná).

– De nem a mieink közül való volt, más volt, jóllehet nem ezért gyilkolták meg, hanem azért, mert olyannak látszott, amilyennek elképzeltük – mondta a rendőrkapitány titokzatosan, mint mindig, s mint mindig, kissé emelkedetten. – rokonszenves volt – tette hozzá, és a vidéket bámulta. – én szerettem – mondta a kapitány, és hátát a rácsnak támasztva, gondolataiba merülve lecövekelt a padlón az ablak közelében.

Durán délutánonként többnyire a Hotel Plaza kocsmájában mesélt részleteket trentoni gyermekkoráról, a Route One széli családi benzinkútról, az apjáról, akinek hajnalban kellett kelnie, hogy benzint szolgáljon ki, amikor az útról lekanyarodott kocsiban nyomták a dudát, nevetés hallatszott belőle és a rádióból jazz-zene szólt, Tony pedig félálomban kihajolt az ablakon és látta az igen drága, sebes autókat, a hátsó üléseken a hermelinbundájukba burkolózott vidám szőke lányokat, ragyogó látvány volt ez az éjszaka közepén, amely – az emlékezetben – egy fekete-fehér film képeivel keveredett. A képek titkosak és személyesek voltak, nem tartoztak senkire sem. Arra sem emlékezett, vajon ezek az ő emlékei voltak-e, s olykor Croce is ugyanígy volt a maga életével.

– Én idevalósi vagyok – mondta váratlanul a kapitány, mint aki álmából ébredt –, és ismerem a lovakat, tudom, melyiknek milyen kantár való, ám tökéletesen el tudom képzelni ennek a fiúnak az életét. Mint aki máshonnan jött – mondta szelíden Croce –, csakhogy nincs olyan, hogy máshol. – Rápillantott a segédjére, az ifjú Saldías felügyelőre, aki mindenüvé követte és helyeselte a következtetéseit. – Nincs olyan, hogy máshol, mindnyájan egy hajóban evezünk.

Minthogy Durán elegáns volt és becsvágyó, és igen jól ropta a plenát Manhattan hispán Harlemének dominikai mulatóiban, a hatvanas évek közepén, épphogy betöltötte a huszadik életévét, előtáncosként lépett be a Pelusa Dancingba, az East 122-es utcában lévő táncos kávéházba. Gyorsan haladt előre, mert gyors volt, szórakoztató volt, mert mindig elszánt és becsületes volt. Kisvártatva Long Island és Atlantic City kaszinóiban kezdett dolgozni.

A városkában mindenki emlékezett rá, mekkora megrökönyödést keltettek a Hotel Plaza ivójában közreadott élettörténetei, melyeket gin-tonicot kortyolva és földimogyorót csipegetve halkan úgy mesélt el, mint holmi bizalmas privát közlést. senki sem volt biztos benne, hogy ezek a történetek valóságosak voltak-e, de ez az apróság nem is izgatott senkit, és hálásan hallgatták, amiért őszintén megnyílt a vidékiek előtt, akik egyazon helyen laktak, ahol megszülettek s ahol az apjuk és a nagyapjuk is megszületett, és a Duránhoz hasonló alakok életmódját csak Telly Savalas krimisorozatából ismerték, melyet szombat esténként vetítettek a televízióban. Ő nem tudta, miért akarták hallani az élete történetét, ami ugyanolyan volt, mint bárki másnak az élete, mondta. „Az igazat megvallva, nem akkora a különbség – jegyezte meg Durán –, csak az ellenség változik.”

A kaszinóban eltöltött némi időt követően Durán nők meghódításával bővítette tevékenységi körét. Egyfajta hatodik érzéket fejlesztett ki, amivel megneszelte a hölgyek gazdagságát és megkülönböztette őket a kalandornőktől, akik pénzes palimadárra vadásztak. Apró részletek keltették fel a figyelmét, némi óvatosság a fogadásnál, a szándékosan szórakozott tekintet, bizonyos öltözködésbéli hanyagság, no és a nyelvhasználat, amely rögvest árulkodott a bőségről. Minél több a pénz, a nők annál szűkszavúbbak, ez volt a következtetése. Volt stílusa és tehetsége hozzá, hogy elcsábítsa őket. Mindig évődött velük és ugratta őket, ugyanakkor olyan gyarmati lovagiassággal bánt velük, amit spanyol nagyszüleitől tanult. Míg végül 1971. december elejének egyik estéjén Atlantic Cityben megismerte az argentin ikerlányokat.

*

A Belladona nővérek a városka alapítóinak lányai és unokái voltak, azoké a bevándorlóké, akik az indiánok elleni háború befejeztével csinálták meg a szerencséjüket és földjeik voltak Carhué környékén. Nagyapjuk, Bruno Belladona ezredes a vasúttal érkezett ide és földterületeket vásárolt, melyeket mostanság egy észak-amerikai vállalat igazgatott, apjuk pedig, a mérnök Cayetano Belladona visszavonultan élt a családi kúriában, s egy furcsa betegség gyötörte, ami akadályozta ugyan a ház elhagyásában, de nem a kisváros és a párt politikájának az ellenőrzésében. Szerencsétlen flótás volt, aki pusztán két anyányi lánya (Ada és Sofía) iránt érzett odaadást, s akinek két meglett férfiembernyi fiával (Lucióval és Lucával) súlyos nézeteltérése adódott, ki is törölte őket az életéből, mintha sosem léteztek volna. Minden tragédia forrása a két nem közti különbség, gondolta az öreg Belladona, amikor berúgott. A nők és a férfiak két különböző fajta, akár a macskák meg a keselyűk, kinek jutna eszébe, hogy összezárja őket? A férfiemberek meg akarnak ölni és egymást gyilkolásszák, a nők az ágyadba akarnak bújni, vagy, ha eltévelyednek, szieszta idején együtt vetik le magukat akármelyik priccsre, hablatyolt kissé önkívületében az öreg Belladona.

Kétszer nősült, s az ikerlányok a második feleségétől, Matilde Ibargurentől, egy Venado Tuertóból származó, széllelbélelt, előkelő nőszemélytől voltak, a fiúk pedig egy vörös hajú, zöld szemű ír nőtől, aki nem bírta a vidéki életet, s előbb Rosarióba, aztán meg Dublinba szökött. Az az érdekes, hogy a fiúk a mostohaanyjuk zavarodott természetét örökölték, a lányok pedig pont olyanok voltak, mint az ír nőszemély, vörös hajúak és vidámak, akik rögvest felvillanyozták a légkört, amint megjelentek. Keresztezett sorsok, jellemezte Croce, a gyerekek öröklik szüleik keresztezett tragédiáit. És az írnok Saldías figyelmesen feljegyezte a rendőrfőnök megjegyzéseit s igyekezett elsajátítani új tisztsége gyakorlatát és szokásait. Saldíast az ügyészség kérésére, amely próbálta megzabolázni a túlságosan makacs kapitányt, nemrég helyezték át a kisvárosba, és Saldías úgy csodálta Crocét, akárha az argentin történelem legnagyobb kopója volna, s mindent komolyan vett, amit a kapitány mondott, aki olykor viccből szándékosan Watsonnak nevezte őt.

Mindenesetre egyrészről Ada és Sofía, másrészről Lucio és Luca történetei éveken át olyan távol álltak egymástól, mintha két különálló törzshöz tartoznának, s csak akkor kapcsolódtak össze, amikor Tony Duránt halva találták. Volt egy pénzügylet, s az öreg Belladonának köze lehetett a tőke áthelyezéséhez. Az öreg havonta egy alkalommal Quequénbe ment, hogy felügyelje az általa exportált gabona berakodását, amit dollárban egyenlítettek ki, s amit az állam a hazai árak szinten tartásának ürügyén folyósított neki. Lányait a saját erkölcsi szabályaira tanította, és hagyta, hadd csináljanak, amit akarnak, úgy nevelte őket, mintha az egyetlen fiúgyermekei volnának.

A Belladona nővérek kislánykoruktól fogva lázadók voltak, vakmerőek voltak, állandóan vetélkedtek egymással, makacsul és vidáman, nem azért, hogy különbözzenek a másiktól, hanem hogy kiélezzék a szimmetriát, s hogy kipróbálják, valójában mennyiben is azonosak. Télen éjjel lovagoltak ki a zúzmarás mezőn pampai nyúlra vadászni; rákásztak a vízmosásban; meztelen fürödtek a viharos tóban, amelyről a városka a nevét kapta, és kacsára vadásztak azzal a kétcsövű puskával, melyet az apjuk vásárolt nekik, amikor tizenhárom évesek lettek. Korukhoz képest, így mondták, nagyon fejlettek voltak, így aztán senkit sem lepett meg, amikor – szinte egyik napról a másikra – felhagytak a vadászattal és a lovaglással meg a napszámosokkal való focizással, és két társasági kisasszony lett belőlük, akik a főváros egyik angol boltjában csináltattak maguknak egyforma ruhát. Egy idő múlva az apjuk akaratának engedelmeskedve, aki nemsokára rájuk kívánta bízni a földeket, La Platába mentek mezőgazdaságtant tanulni. Azt mondták, mindig együtt voltak, hogy könnyűszerrel letették a vizsgákat, mert jobban ismerték a vidéket, mint a tanáraik, hogy egymás között csereberélték a vőlegényeket, és leveleket írogattak az édesanyjuknak, hogy könyveket ajánljanak neki, és pénzt kérjenek tőle.

Az apjuk akkoriban szenvedett balesetet, amitől félig megbénult, a lányok pedig odahagyták a tanulmányaikat és visszaköltöztek a kisvárosba. Többféleképpen mesélték, mi történt az öreggel: hogy ledobta a ló, amikor az állat megijedt egy nagy rakomány langusztától, amely északról érkezett, ő pedig egész éjjel kint feküdt a földön, a fűrészfogas lábú állatok ott mászkáltak az arcán és a kezén; hogy megütötte a guta, amikor egy paraguayi nővel kefélt a Kancsal bordélyában, s hogy a lány szinte öntudatlanul azzal mentette meg az életét, hogy szájon át lélegeztette; vagy hogy – ezt is mesélik – egyik délután rádöbbent, miszerint egy közeli jó ismerőse – nem akarta elhinni, hogy valamelyik fia volna az – kis adag kullancsirtó szerrel akarta megmérgezni, a whiskybe keverve, amit az alkony leszálltával a ház virágos árkádja alatt iszogattak. Amikor rájöttek, feltehetően részben már hatott a méreg, és kisvártatva már nem bírt járni. Az biztos, hogy nem sokkal ezután többé nem látták őket a városkában (a nővéreket és az apjukat). Az apát azért, mert bevette magát a házba, szinte elő sem jött, a lányokat pedig azért, mert miután néhány hónapig ápolták, megunták a bezártságot, és külföldre utaztak.

A többi barátnőjükkel ellentétben nem Európába, hanem Észak-Amerikába mentek. Egy darabig Kaliforniában voltak, aztán egy többhetes vonatúton átszelték a kontinenst, és hosszan elidőztek a közbülső városokban, mígnem az északi tél elejére megérkeztek Keletre. Az utazás során mindenekelőtt a nagy szállodák kaszinóiban játszottak és nagy lábon éltek, előadván a parvenük és a világ újgazdagjainak a földjén kalandokat kereső dél-amerikai örökösök műsorszámát.

Ilyesmi hírek érkeztek a városkába a Belladona nővérek felől. A friss hírek az éjjeli postavonattal jöttek, amelyik az állomás peronjára kihajított óriási ponyvazsákokban hozta a leveleket – és Sosa, a postai alkalmazott az apjuknak címzett borítékokon lévő bélyegek alapján felvázolta a lányok útvonalát –, ezek kiegészültek az utasok és a bizományosok részletes elbeszélésével, akik a szállodai kocsma társaságához csatlakozva elmesélték, mit pusmognak az ikernővérekről La Plata-i osztálytársaik, akiknek – úgy látszik – a lányok a távolból telefonon eldicsekedtek a hódításaikkal és észak-amerikai felfedezéseikkel.

Fordította: Dornbach Mária

Ricardo Piglia: Éjjeli vadászat
Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2013