Amikor visszatérnek a halottak | Igor Ostachowicz: Űzött lelkek éjszakája

Abonyi Barbara |

Egy jó alkotást egyetlen, az alapszituációra vonatkozó kérdésként meg lehet fogalmazni, maga a mű pedig erre próbál legalábbis keresni valamiféle választ – ha adni nem is. Viszont ez a kiinduló kérdés nem feltétlenül mutatja meg, hogy milyen könyvről is beszélünk.

Ha tehát most azzal írnám le az Űzött lelkek éjszakáját, hogy mi történik, ha Varsóban egy átlagos nyári napon egyszer csak felébrednek a gettólázadás során elhunytak, és egy kőművesre vár a feladat, hogy valamiképpen segédkezzen visszaállítani a dolgok rendjét – akkor valami amerikai ízű horrorra alighanem előbb gondolunk, mint egy nagyon kemény és nagyon kortárs regényre, amely a holokauszt – szó szerint és átvitt értelemben is – temetetlen halottaival foglalkozik.

Igor Ostachowicz sajátos hangvétellel meséli el a fentieket: drámával, de attól mégis távolságot tartva. Vannak iszonyúan gyomron vágó, erős mondatai, ugyanakkor nem időzik velük sokat, nem is hagy időt, hogy rágódjunk a történtek súlyán, sodor, és halad tovább. A főszereplőkkel együtt nincs időnk fejbe kólintva állni, hiszen mindig történik valami, a pincéből újabb csapat halott gyerek jön fel, akiket valahogy szórakoztatni kell, aztán előbukkan egy újnáci banda, belekeveredik egy csoport sztrájkoló biztonsági őr. Nincs idő végiggondolni, mitől menekültünk meg, és mitől nem, és ez milyen következményekkel járhat. De ez a lendület nem egy akció-kalandregény lendülete mégsem. A szereplők tipikusnak mondható 21. századi közép-európai lakosok, átlagemberek. A Gonosz pedig köztük jár, és kavarja a szart.

Nem tudok sokat a kortárs lengyel kulturális életről, így nem sok fogalmam van róla, milyen annak az ellenkultúrája, viszont ez a könyv úgy viselkedik, hogy fog egy nagy lapátnyi szart (ehhez a könyvhöz nem illene finomabb példa), odaborítja elénk az asztalra, és közli, hogy „itt van, ez a tiétek, ezt ti csináltátok”. Szembesít, megmutat, mosdatlan szájú, viszont nem ítélkezik, és nem közli, hogy bármi szándéka lenne a szar asztalra rakásával. (Mi más is lenne egy tisztességes ellenkulturális mű feladata, mint hogy polgárpukkasztva tükröt tartson?) A szöveg sem finomkodik. Explicit, konkrét, a sok szleng mellett azonban rendkívül választékos, sokszor leleményes. Németh Orsolya fordítói munkája mindenképp elismerést érdemel.

A könyv vége annyira magyarázat és megoldás nélkül hagyja olvasóját, hogy egyértelmű lesz Ostachowicz szándékos távolságtartása, távolmaradása. Ez csak történik, van, formálj róla véleményt, vagy ülj arrébb – ahogy tetszik. A mondanivaló alighanem pont az lenne, hogy mennyire nem a személy a lényeg, sem az, hogy a konkrét emberek sorsa mi lesz – a cselekedetek számítanak, amelyek létrehozták, és a következmények, melyeket mindez okozott.

• Olvass bele!

Ez a lépés – habár az üzenet szempontjából indokolható – hagy némi hiányérzetet az olvasóban. És ez azért sajnálható. Bármennyire is igyekszik Ostachowicz globálisan érvényes gondolatot közölni, ezt mégiscsak egy könyv szereplői útján tette – és minket érdekelne, hogyan is volt pontosan. Éppen a kulcsmomentumok maradnak homályban, mint például az eseménysort elindító aktus, az ezüstszív gazdacseréje. Hogy került a kőműveshez? Az ébresztette fel a Gonoszt, vagy épp fordítva? Mi lesz végül a kőművessel? Hogy történt vele az, ami történt? És akik visszamaradtak – velük mi lesz? Még a fülszöveg baljóslata („a Gonosz újra győz”) sem nyer egyértelmű megerősítést. Ha az emberek befolyásolása, és befolyásolhatóságának tesztelése volt a célja, akkor valóban, hatvan éve nincs változás. Az emberek nagy tömegben ostobák, és megvezethetőek néhány jól összerakott propagandaanyaggal. De mi számít győzelemnek a gonosz, és mi a jó részéről? Egyáltalán: észreveszik vajon az emberek, hogy le lettek győzve, vagy meg lettek szabadítva?

Érdekes írói eszköz a nevek hiánya. Teljes neve gyakorlatilag csak legjelentéktelenebb karaktereknek van, a halottaknak a beceneveit vagy a keresztnevét tudjuk. Van egy fontos női szereplőnk, szintén becenévvel, számos mellékalak, akinek igazából csak a főhős által adott neveit ismerjük, vagy inkább a státuszukat. Rezonőrünk – következetesen – a Gonosz. Maga az ördög. A Monoklis Szemű Nő, a folyton bántalmazott áldozat, aki azonban szinte önként keveredik ezekbe a helyzetekbe. Az öregember, a Nyolcadik Utas. Gebe, a kőműves csontsovány, fizikailag és lelkierő terén is a leggyengébb karakter, mégis a könyv felvonultatott jellemei közül az egyik legkövetkezetesebb. És a kőműves, akinek a szemüvegén keresztül az eseményeket követjük – mind-mind névtelenek. Rejtő Csontbrigádja juthat eszünkbe, hiszen egy ponton túl már nem számít az ember személye, ő csupán az, amit tesz, amit birtokol, vagy amire emlékszik.

Ostachowicz újraértelmezi a klasszikus Romero-féle zombifilmes társadalomkritikát is. (További párhuzam, hogy a könyv címének szó szerinti fordítása Az élő zsidók éjszakája, ami rímel Az élőhalottak éjszakája címre, és talán utal a lengyelek nemzeti lelkiismeret-furdalására is.) Szereplőink újra meg újra visszatérnek az Árkádiába, az egykori gettó kellős közepére épült nagy bevásárlóközpontba. (Ugyebár a halott gyerekeket szórakoztatni kell, hova máshova is mehetnének? Amilyen abszurdnak tűnik ez így leírva, igazából pont annyira szórakoztató is, a könyv ugyanis a drámán túl a legváltozatosabb helyzetekben képes bedobni egy poént, mely azonban nem a hangulatot lazítja, inkább a groteszk emberire világít rá.) Mármost, ugyan a mi halottaink nem a klasszikus rémfilmes, tudatállapot nélküli rothadó zombik, hanem járkáló, aggyal rendelkező halottak, de a fogyasztói társadalom metaforájaként épp úgy működnek. A halottak feljöttek a föld alól, és csak egészen keveseknek vannak magasztos céljaik, a legtöbben – főleg a gyerekek – egészen mai tinikre jellemző dolgokat akarnak: iPodot, új ruhákat, menő frizurát, pasizni/csajozni… És ha az egyiknek lehetett, ugyan miért ne lehetne a többinek is?

Valahol itt ragadható meg, hogy Ostachowicz mennyire más módon beszél a holokausztról, mint általában megszoktuk. Nem avat hősöket azokból, akik bármilyen módon áldozatokká váltak – miközben nem tagadja áldozati, sajnálható mivoltukat. Jórészt nem hősök, pontosan ugyanolyan esendő emberek, mint mi vagyunk. Akik szintén nem akarunk mást, mint jól élni, legalábbis nem rosszabbul, mint más – kevés kivételtől eltekintve a saját jó közérzetünk mozgat minket, a kérdés csak az, hogy ki meddig megy el, hogy ezt a jó közérzetet megszerezze magának.

Nem könnyen adja magát a könyv, habár magával sodor. Mégis nehéz vele mit kezdeni. Túl sok ponton engedi el a kezünket, igaz, cserébe annál több időt hagy gondolkodni. Ezek a halottak, ha levesszük róluk a hatvan éve föld alatt rothadó gönceiket, és kicseréljük őket mai darabokra (ahogy egyébként meg is történik), semmiben sem különböznek tőlünk.

Igor Ostachowicz: Űzött lelkek éjszakája
Kossuth Kiadó, Budapest, 2014
264 oldal, teljes bolti ár 2600 Ft
ISBN 978 963 097 8651

• Interjú a szerzővel

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A regény főhőse egy harmincéves, cinikus fiatalember, aki bár diplomás, mégis kőművesként dolgozik. Élettársa egy internetfüggő, anorexiás, munkanélküli lány (Gebe), furcsa, oda-vissza függőségi viszonyukban élnek együtt. Egy nap a nő kaparást hall a föld alól: állítólag a II. világháborúban meghalt zsidók laknak ott, és most felébredtek. Az elsőre őrültnek tűnő ötletről rövidesen bebizonyosodik, hogy igaz. Élőhalottak, főként gyerekek jelennek meg a lakásban, akik egytől egyig vagy a gettóban, vagy a varsói felkelésben estek el. Hiába haltak azonban meg, mégsem tudják teljesen elhagyni a földi világot, mert mindegyiküknek teljesíteni kell még valamit ahhoz, hogy átjussanak a másvilágra.

Igor Ostachowicz (1968) dolgozott pszichiátriai és neurológiai intézetben, különböző cégek menedzsereként, néhány éve azonban állami hivatalnokként, államtitkárként tevékenykedik. Első regénye, amelyet Julian Rebes álnéven írt, 2009-ben jelent meg. Az Űzött lelkek éjszakáját 2013-ban jelölték a legrangosabb lengyel irodalom díjra, a Nikére.