A bábról és színészről | Részletek a Fodor Tamással készített interjúkból

Sándor L. István |

„…a színészek nem vesznek fel olyan kontaktusokat egymással, amelyek az »emberszínházban« kötelezőek. Ahol arra van szükség, hogy szem találkozzon szemmel, itt viszont az a rossz, ha a szem valóban találkozik a szemmel. A színész nálunk soha nem a partnert nézi, hanem azt a figurát kíséri, amelyikkel játszik. Úgy kíséri, mintha táncban vezetné a partnerét, azaz ha lehet, akkor mindig szemben áll a bábbal, és az ő szemét nézi. Ez az áramkör, ahogy a színész és a báb között kialakul a szemkontaktus, ez hozza mozgásba jó esetben – nem minden alkalommal – a báb látszólag élettelen szemét. Csak látszólag, mert van itt egy kis csalás, hiszen ezeknek a báboknak a szeme valamilyen módon élő. Ezért ha elhagyja a bábot a színész, mondjuk, leülteti, akkor olyan pozícióba kell ültetni, hogy továbbra is éljen a szeme. Úgy van megcsinálva, úgy van kiegyensúlyozva a báb, hogy ez lehetséges legyen. De ez már a bábkészítő, Németh Ilona titka. […]

Úgy van ravaszul megkomponálva a bábu szeme, mintha az csak egy üres szem lenne. De abban a pillanatban, hogy egy millimétert megmozdul, akkor élő lesz. Tulajdonképpen a báb szemével szokott lenni a legtöbb munkája a tervezőnek, kivitelezőnek. […] Úgy kezdődik a munkánk, hogy a színészek még az emlékpróbák előtt barátkoznak a bábokkal. Leülnek velük szembe, és nézik egymást. Valamiféle gyermeki-atyai viszonyt építenek ki. Ezt már sikerült olyan gyakorlattá tennünk, hogy az újonnan beálló színészeknél is ez az első fázis. Ne teljesíteni próbáljanak valamit, hanem ismerkedjenek össze a bábokkal, lépjenek velük partneri viszonyba. És akkor egyszer csak elkezdődik egy oda-vissza hatás. Németh Ilona tudja, hogy ki lesz a színész, aki játszani fogja az egyes figurákat, így arra törekszik, hogy a bábok fejformája, fiziológiai berendezése kicsit hasonlítson az eredeti színészhez. És mindig az derül ki, hogy ez segíti az azonosulást. Például a báb szájformátuma megkönnyíti, hogy a színész az ő hangján tudjon megszólalni. […]

Ezért nem pusztán bábról, hanem tulajdonképpen szobrokról van szó, képzőművészeti alkotásokról, de amelyeknek pici mozgással is élettel telnek meg az arcvonásai. Ehhez persze a színész is kell, hogy jól mozdítsa meg. Ha adott esetben elmosolyintja magát a báb, akkor sikerült az alkotás: a tervező, a színész és a rendező közös munkája. Tulajdonképpen ezek a titkok. Nem is lehet tudni, hogy a mozgásnak melyik ritmusa váltja ki az életnek a képzetét, de mindenképpen az élet, a létezés képzetét kell kiváltania.

[…] A technika, amelyre ezek az előadások épülnek, kollektív munkát tételez fel. Ami attól nehéz, hogy külön kell a báb lábát, kezét, egyéb testrészét mozgatni, miközben mindennek összehangolt mozgásban kell történnie, ami leginkább a tánchoz hasonlít.