Jo Nesbø: A fiú (részlet)

Posted on 2014. december 23. kedd Szerző:

0


Nesbo_A-fiú-bor180| Első fejezet |

Rover a tizennégy négyzetméteres, hosszúkás börtöncella fehérre mázolt betonpadlójára meredt. Az alsó állkapcsában ülő kissé magas arany metszőfoga szaporán mozgott. A gyónás legnehezebb részéhez érkezett. A cellában csupán az alkarjára tetovált madonnát kaparászó körmeinek nesze hallatszott. A fiú, aki törökülésben ült vele szemben az ágyon, egy szót sem szólt, amióta Rover belépett a helyiségbe. Csak biccentett azzal a Buddha-szerű mosollyal az arcán, és Rover homlokára szegezte pillantását. Sonnynak nevezték, és az a hír járta róla, hogy tizenévesen meggyilkolt két embert, különleges képességekkel rendelkezik, az apja pedig korrupt rendőr volt. Nehéz lett volna megmondani, hogy a zöld szemét és az arca nagy részét eltakaró piszkos, hosszú haja rejtekéből odafigyelt-e egyáltalán Rover mondandójára, de ez nem is volt különösebben fontos. Rover csak bűnbocsánatot és áldást akart, hogy amikor másnap kilép a Staten nevet viselő magas biztonsági fokozatú börtön kapuján, úgy érezhesse, megtisztult bűneitől. Nem mintha Rover különösebben vallásos férfi lett volna, de a megtisztulás nem jöhet rosszul, ha az ember valóban azt tervezi, hogy változtat a dolgokon, és őszinte erőfeszítést tesz arra, hogy tisztességes életet éljen. Rover nagy levegőt vett.

– Azt hiszem, a lány fehérorosz volt. Minszk Fehéroroszországban van, vagy nem? – Rover felpillantott, de a fiú nem válaszolt.

– Nestor Minszknek szólította – folytatta Rover. – És azt mondta, hogy le kell lőnöm.

Ha olyasvalakinek gyón az ember, aki ilyen mértékben szétdrogozta az agyát, annak nyilvánvalóan az az előnye, hogy egyetlen név vagy esemény sem marad meg az illető fejében. Az ember mintha magában beszélne. A Statenben feltehetőleg ezért gyóntak szívesebben a fiúnak, mint a börtönlelkésznek vagy a pszichológusnak.

– Nestor egy ketrecben tartotta nyolc másik lánnyal együtt lent az Enerhaugenen. Kelet-európaiak és ázsiaiak voltak. Kicsik, tizenévesek. Legalábbis remélem, már tizenévesek voltak. Minszk azonban nagyobb volt, neki sikerült lelépnie. Sikerült eljutnia a Tøyen parkig, mielőtt Nestor kutyája elkapta. Egy olyan argentin dog, tudod, melyik az?

A fiú pillantása nem rezdült, de a szakállához emelte a kezét, és lassan fésülgetni kezdte az ujjával. A nagy, piszkos ing ujja felcsúszott, és látni engedte a hegeket és a szúrásnyomokat. Rover folytatta.

– Egy hatalmas, kicseszett albínó dög. Mindent kicsinál, amire csak a gazdája rámutat. Meg egy csomó minden mást is. Norvégiában persze totál illegális. Csehországból hozza be valami rælingeni kennel, és fehér boxerként veszik nyilvántartásba. Ott voltam, amikor Nestor még kölyökként megvette. Több mint ötven lepedőért. De olyan kicseszett aranyos volt, hogy az ember nem is gondolta volna, hogy… – Rover hirtelen elhallgatott. Tudta, hogy a kutyával csak el akarja odázni az elkerülhetetlent. – Szóval…

Szóval. Rover a másik alkarján lévő tetoválásra nézett. Egy katedrális két toronnyal. Egy-egy minden börtönbüntetésért. Semmi köze nem volt hozzá senkinek. Kézifegyvert csempészett egy motoros bandának, és néhányat kissé megbuherált a motorszervizében. És jó volt benne. Nagyon jó. Olyan jó, hogy végül nem maradhatott láthatatlan, és elkapták. Olyan kicseszett jó, hogy Nestor tárt karokkal várta vissza az első szabadulása után. Megvette kilóra, hogy az ő emberei – és ne ezek a motoros arcok vagy a konkurencia – kapják a legjobb fegyvereket. Többet fizetett néhány hónapnyi munkájáért, mint amennyit Rover élete végéig keresett volna a kis motoros műhelyben. Nestor azonban sokat követelt cserébe. Túlságosan sokat.

– Ott feküdt a kis erdőben, és dőlt belőle a vér. Ott feküdt mozdulatlanul, és csak bámult ránk. Az a dög kitépett egy darabot az arcából, a lyukon keresztül látni lehetett a fogait. – Rover arca grimaszba rándult. És most jön a lényeg. – Nestor közölte velünk, hogy ideje példát statuálni, meg kell mutatnunk a többi lánynak, mit kockáztatnak. És hogy Minszk most már semmit sem ér így, hogy az arca… – Rover nyelt egyet. – Azután megkért, hogy tegyem meg. Hogy végezzek vele. Ezzel bizonyíthattam volna a lojalitásomat. Volt nálam egy pisztoly, egy Ruger MK II, amit egy kicsit kipofoztam. És meg akartam tenni. Tényleg meg akartam tenni. Nem ez volt a…

Rover érezte, hogy elszorul a torka. Hányszor gondolta már végig mindezt, hányszor pergette le magában azt az éjszakát a Tøyen parkban, és nézte végig a jelenetet a lánnyal, Nestorral és saját magával a főszerepben, meg a többi néma szemtanúval? Még a kutya is néma volt. Százszor? Ezerszer? De csak most értette meg, amikor első alkalommal hangosan is kimondta, hogy nem álom volt, hanem valóban megtörtént. Jobban mondva: a teste mintha most először fogta volna fel. És hirtelen felfordult tőle a gyomra. Rover igyekezett az orrán keresztül mélyeket lélegezni, hogy elnyomja az émelygését.

– De képtelen voltam rá. Pedig tudtam, hogy így is, úgy is meg fog halni. Ott álltak ugrásra készen a kutyával, én pedig arra gondoltam, mégiscsak egy golyóval kellene elintézni. De a ravaszt mintha bebetonozták volna. Egyszerűen nem bírtam meghúzni. A fiú mintha finoman biccentett volna. Vagy arra, amit Roger mesélt, vagy a zenére, amelyet csak ő hallott.

– Nestor végül azt mondta, hogy nem várhatunk a végtelenségig, hiszen mégiscsak egy közpark kellős közepén vagyunk. Azután elővette a kis, görbe kését a lábára erősített tokból, előrelépett, a lány hajába markolt, egy kissé felemelte a fejét, és mintha csak meglendítette volna a nyaka előtt a kést. Mintha csak halat belezne. Három-négyet pumpált még a szíve, aztán vége volt. De tudod, mire emlékszem a legjobban? A kutyára. Vonítani kezdett a vér láttán.

Rover a könyökét a térdére támasztva előregörnyedt. Kezét a fülére tapasztotta, és előre-hátra ringatózott.

– Én meg az égvilágon semmit sem csináltam. Csak álltam, és bámultam. Szart se csináltam. Néztem, ahogy egy takaróba csavarják, és a kocsihoz viszik. Elvittük Østmarkseterenhez, az erdőbe, és legurítottuk az Ulsrudvannethez. Sokan járnak kutyát sétáltatni ahhoz a tóhoz, úgyhogy már másnap megtalálták. Ez volt a lényeg. Nestor azt akarta, hogy biztosan rábukkanjanak, és az újságok tele legyenek a képével, amelyet aztán megmutathat a lányoknak.

Rover elvette a kezét a füléről.

– Nem tudtam aludni, mert rémálmaim voltak. Folyton a lányt láttam, ahogy a szétmarcangolt arcából kilátszó, lecsupaszított fogsorával rám mosolyog. Végül elmentem Nestorhoz, és megmondtam neki, hogy ki akarok szállni. Hogy végeztem az Uzik és a Glockok reszelgetésével, és vissza akarok térni a motorokhoz. Nyugodt életre vágyom, anélkül hogy folyton a zsaruk járnának az eszemben. Nestor azt mondta, hogy jól van, úgysem látta igazán ezt a rosszfiú-dolgot bennem, viszont részletekbe menően elmesélte, mi vár rám, ha köpök. Azt hittem, minden rendben, és új életet kezdhetek. Minden ajánlatot visszautasítottam, bár még mindig volt néhány rohadt jó Uzim. De egész idő alatt az volt az érzésem, hogy valami készülődik, tudod? Hogy elintéznek. Szinte megkönnyebbültem, amikor a zsaruk behoztak, és egy biztonságos cellába dugtak. Egy régi ügy miatt, igazából csak mellékszereplő voltam, de lecsuktak két srácot, és mindketten azt vallották, hogy én láttam el őket fegyverrel. Azon nyomban beismertem mindent.

Rover nevetése keményen csattant. Azután köhögni kezdett. Előrehajolt a széken.

– Tizennyolc órán belül kikerülök innen. Fogalmam sincs, mi vár odakint. Nestor tudja, hogy szabadulok, pedig még négy hetem volna hátra. Mindenről tud, ami idebent meg a zsaruknál folyik. Az égvilágon mindenütt vannak emberei, és eddig megúsztam. Mert gondolom, ha ki akart volna csinálni, akkor idebent is megtehette volna, nem kell megvárnia, hogy szabadlábra kerüljek. Vagy szerinted?

Rover várt. Csend. A fiú nem úgy festett, mint akinek bármiféle véleménye volna.

– Mindegy – mondta Rover. – Egy kis áldás nem árthat, nem igaz?

Amikor az áldás szó elhangzott, a másik pillantásában mintha fény gyúlt volna, majd felemelte a jobb kezét, és intett, hogy Rover menjen közelebb, és térdeljen le. Rover az ágy elé terített kis szőnyegre térdepelt. Franck a többi fogva tartottnak nem engedte, hogy szőnyege legyen. Ez is a svájci modell részét képezte, amelyet a Statenben alkalmaztak: a cellákban nem lehetnek felesleges dolgok. A saját holmik száma legfeljebb húsz lehetett. Ha például akartál egy pár cipőt, meg kellett válnod két alsónadrágtól vagy könyvtől. Rover felnézett a fiú arcába. A fiú a nyelve hegyével megnedvesítette a kicserepesedett ajkát. A hangja meglepően magas volt, és bár a szavak lassan, suttogva érkeztek, az előadásmódja világos volt.

– A föld és az ég valamennyi istene irgalmazzon neked, és bocsássa meg bűneidet. Meghalsz, de a bűnbánat szentségében feloldozott bűnös lelked a Paradicsomba jut. Ámen.

Rover lehajtotta a fejét. Érezte a fiú bal kezét kopaszra borotvált tarkóján. Sonny balkezes volt, ám ez esetben az embernek nem kellett megszállottan hinnie a statisztikákban ahhoz, hogy tudja: a fiú várható élettartama rövidebb, mint a jobbkezeseké. A túladagolás bekövetkezhet holnap vagy tíz év múlva, senki sem tudhatja. De azt a szóbeszédet, miszerint a fiú bal keze gyógyító erővel bír, Rover nem vette be. Valójában ebben az áldásdologban sem hitt. Akkor meg mit keresett itt? Na, igen. A vallással is úgy volt, mint a balesetbiztosítással: az ember nem hiszi, hogy valaha is szüksége lehet rá, de ha egyszer mindenki azt bizonygatja, hogy a fiú magára vállalja a szenvedéseit, miért ne mondana igent a lelki békére?

Rovert sokkal inkább az a kérdés foglalkoztatta: hogyan volt képes egy ilyen fickó hidegvérrel gyilkolni? Rover számára teljességgel összeegyeztethetetlen volt a két dolog. De talán mégis igaz, amit mondani szoktak, és valóban az ördög az álcázás nagymestere.

– Szalámu alejkum! – mondta a fiú, és elvette a kezét Rover fejéről.

Rover továbbra is lehajtott fejjel térdelt. Nyelvével az aranyfoga sima hátsó oldalát tapogatta. Vajon most már készen áll? Készen áll arra, hogy találkozzon a teremtőjével, ha ez következik? Felemelte a fejét.

– Tudom, hogy sosem kérsz fizetséget, de…

A fiú meztelen lábfejére nézett. Látta a szúrásnyomokat a bokáján húzódó vastag éren.

– Az előző alkalommal a Botsenben ültem, ahol bárki gond nélkül droghoz juthatott. De az nem magas biztonsági fokozatú börtön. Azt mondják, itt Francknak sikerült felszámolnia minden lehetséges kiskaput. De… – Rover a zsebébe dugta a kezét. – De ez nem teljesen igaz.

Egy mobiltelefon nagyságú tárgyat húzott elő, amely egy aranyozott pisztolyt formázott. Rover a parányi ravaszra nyomta az ujját. A pisztoly csövéből apró lángcsóva lövellt ki.

– Láttál már ilyesmit? Persze, biztosan. Az őrök, akik az érkezésemkor átkutattak, mindenesetre láttak már ilyet. Azt mondták, van olcsó csempészcigarettájuk, ha érdekel. És megengedték, hogy megtartsam az öngyújtót. Nyilván nem olvasták végig az aktámat. Kész csoda, hogy még működik ez az ország, miközben az emberek ilyen hanyagul végzik a munkájukat.

Rover a tenyerében fekvő öngyújtót méregette.

– Két példányt készítettem belőle nyolc évvel ezelőtt. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, hogy ebben az országban senki sem végzett volna jobb munkát. Egy strómanon keresztül kaptam a megbízást, aki azt mondta, hogy az ügyfél olyan lőfegyvert akar, amelyet nem kell rejtegetni, olyasmit, ami valami másnak tűnik. Ezt találtam ki. Az emberek nagyon furcsán gondolkodnak. Amikor megpillantják, elsőként természetesen azt gondolják, hogy egy pisztollyal van dolguk. De amint megmutatod nekik, hogy öngyújtóként lehet használni, teljesen meg is feledkeznek a pisztolyról. Azt viszont minden további nélkül elhinnék, hogy fogkefeként vagy dugóhúzóként is használható. De pisztolyként semmiképp. Nos…

Rover eltávolított egy csavart a pisztoly markolatának aljából.

– Két kilenc milliméteres golyó fér el benne. Feleséggyilkosnak kereszteltem el. – Rover a fiúra szegezte a fegyvert. – Egy neked, édes… – Azután a saját homloka felé fordította. – És egy nekem.

Rover nevetése furcsán magányosnak hangzott a kis cellában.

– Mindegy. Valójában csak egyet kellett volna készítenem belőle, mert a megbízó nem akarta, hogy más is ismerje a találmány titkát. De csináltam még egyet. És azután elővigyázatosságból magammal hoztam arra az esetre, ha Nestor a nyakamra küldene valakit idebent. De most, hogy holnap kiszabadulok, már nincs szükségem rá, úgyhogy a tiéd. És itt van ez is…

Rover egy doboz cigarettát varázsolt elő a másik zsebéből.

– Az elég furcsa lenne, hogy öngyújtód van, de cigarettád nincs, nem igaz?

Leszedte a celofánt a doboz tetejéről, majd kinyitotta. Azután egy megsárgult névjegykártyát húzott elő, amelyen a Rover Motorszerviz felirat állt, és a dobozba dugta.

– Itt a címem, arra az esetre, ha motort kellene javíttatnod. Vagy ha egy ütős kis Uzira volna szükséged. Ahogy említettem, van még néhány…

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és valaki elbődült.

– Kifelé, Rover!

Rover megfordult. Az ajtónyílásban álló börtönőr nadrágját egészen lehúzta az övén lógó jókora kulcscsomó, amelyet részben eltakart a kelt tésztaként fölé türemkedő hatalmas hasa.

– Őszentségének látogatója érkezett. Mondhatni, a közeli rokonságból. – A börtönőr felnyerített, és a mögötte álló férfihoz fordult. – Te tűröd ezt, Per?

Rover a fiú paplanja alá dugta a pisztolyt és a cigarettásdobozt, majd felállt, és egy utolsó pillantást vetett rá. Azután sietősen távozott.

A börtönlelkész megigazította vadonatúj, fehér gallérját, amely sosem úgy állt, ahogy kellett volna. „A közeli rokonságból. Te tűröd ezt, Per?” Legszívesebben a börtönőr zsírosan fénylő, röhögő képébe köpött volna. Ehelyett barátságosan a távozó elítélt felé biccentett, és úgy tett, mintha felismerte volna. A férfi alkarján éktelenkedő tetoválásokra pillantott. Madonna és katedrális. De hiába, túlságosan sok arcot és tetoválást látott az évek során ahhoz, hogy meg tudja különböztetni őket egymástól.

A lelkész belépett a cellába. Odabent tömjénszag terjengett. Legalábbis valami olyasmi, ami tömjénre emlékeztetett. Vagy felhevített heroinra.

– Jó napot, Sonny!

Az ágyon ülő fiatalember nem nézett fel, csak lassan biccentett. Per Vollan feltételezése szerint ez azt jelentette, hogy észrevették, felismerték. Elismerték.

Leült a székre. Kissé kényelmetlenül érintette, hogy az ülés még őrizte az előző használója testének melegét. A magával hozott bibliát a fiú mellé tette az ágyra.

– Vittem ma virágot a szüleid sírjára – mondta. – Tudom, hogy nem kérted, de…

Per Vollan megpróbálta elcsípni a fiú pillantását. Neki is volt két fa, mindketten kirepültek már a fészekből. Ahogy Vollan maga is. A különbség csak annyi volt, hogy őket továbbra is szívesen látták otthon. A védelem egyik tanúja, egy tanár mintadiákként, tehetséges birkózóként jellemezte Sonnyt, népszerű, mindig segítőkész gyereknek írta le, igen, a fiú még azt a tervét is kifejezésre juttatta, hogy az apjához hasonlóan ő maga is rendőr lesz. Ám az után, hogy az apját és a búcsúlevelet megtalálták, Sonnynak egyre több gondja lett az iskolában. A lelkész megpróbálta elképzelni a tizenöt éves fiú szégyenkezését. Megpróbálta elképzelni saját fai szégyenét, ha egyszer megtudják, mit tett az apjuk. Megigazította a gallért.

– Köszönöm – felelte Sonny.

Per azon tűnődött, milyen fiatalnak tűnik a fiú. Ha jól számolja, hamarosan harmincéves lesz. Igen. Tizenkét esztendeje ült itt, és tizennyolc évesen került be. Talán a drog mumifkálta, azért nem öregedett, csak a szakálla és a haja nőtt, miközben ártatlan gyermeki pillantása értetlenül szemlélte a világot. Ezt a gonosz világot. Mert gonosz volt. Per Vollan több mint negyven éve dolgozott börtönlelkészként, és egyre gonoszabbnak látta a világot. És a gonoszság rákos sejt módjára terjedt szét, megbetegítve az egészséges sejteket, vámpírfogát beléjük mélyesztve romlást hozó munkára toborozta őket. És harapása után senki sem menekülhetett. Senki.

– Mi újság, Sonny? Milyen volt az eltávozás? Láttátok a tengert?

Nem érkezett válasz.

Per Vollan megköszörülte a torkát.

– Az őr azt mondta, láttátok a tengert. Ahogy talán a lapokban is olvastad, másnap egy meggyilkolt nőre bukkantak nem messze onnan, ahol voltatok. Az ágyában találtak rá, a saját otthonában. A feje… Igen. A részletek itt vannak… – kocogtatta meg mutatóujjával a biblia fedelét. – Az őr már leadta a jelentését, amelyben az áll, hogy leléptél, amikor a tengernél voltatok, és egy órával később találtak rád az út mellett. És hogy nem tudtál számot adni arról, hol jártál. Az a lényeg, hogy semmi olyasmit ne mondj, ami ellentmond a jelentésének, megértetted? Szokás szerint a lehető legkevesebbet beszélj. Rendben? Sonny?

Per Vollannak sikerült elcsípnie a fiú pillantását. A szeme keveset árult el arról, mi zajlik a fejében, a lelkész azonban meglehetősen biztos volt abban, hogy Sonny Lofthus követni fogja az utasításokat. Nem mond semmi feleslegeset a nyomozóknak vagy az ügyésznek, csupán egy világos, szelíd igent, amikor azt kérdezik, beismeri-e a bűnösségét. Mert bár ellentmondásnak tűnhetett, Vollan ennél a narkósnál olykor észrevett valamiféle irányt, szándékot, túlélési ösztönt, amely megkülönböztette a többi kábítószerfüggőtől, akik csak céltalanul sodródtak, akiknek soha nem volt tervük, akiknek útja egyenesen a mélybe vezetett. Ez a szándék képes volt olykor felszínre törni egy hirtelen tisztává váló tekintet vagy egy kérdés formájában, amely arról tanúskodott, hogy a fiú egész idő alatt figyelt, hallott és felfogott mindent. Ez olykor abban is megmutatkozott, ahogyan hirtelen felállt, összeszedetten, megingás nélkül és mozgékonyan, ami egyáltalán nem volt jellemző azokra a drogosokra, akik hosszú évek óta függők voltak. Máskor viszont, ahogy ez alkalommal is, azt sem lehetett megmondani, hogy felfogott-e bármit is.

Vollan fészkelődni kezdett a széken.

– Ez természetesen azt jelenti, hogy néhány évig nem kapsz újabb eltávozási engedélyt. De egyébként sem szereted a kinti világot, nem igaz? És most már a tengert is láttad.

– Egy folyót. A férj volt?

A lelkész összerezzent. Mintha valami váratlanul áttörte volna az előtte elterülő fekete vízfelszínt.

– Nem tudom. Fontos ez?

Nem kapott választ. Felsóhajtott. Újra hatalmába kerítette az émelygés. Mostanában rendszeresen rátört. Talán ideje volna elmenni egy kivizsgálásra.

– Ne törd ezen a fejed, Sonny. Az a lényeg, hogy odakint a magadfajták egész álló nap azért küzdenek, hogy felhajtsanak maguknak egy lövést. Idebent pedig mindenről gondoskodnak. És az időről se feledkezz meg. Ha leülöd a kiszabott büntetésedet, már nem fogod érdekelni őket. De ha beismered ezt a gyilkosságot, még jó ideig bent maradhatsz.

– A férj volt. Ezek szerint gazdag?

Vollan a bibliára mutatott.

– A ház leírása benne van. Nagynak és jól felszereltnek tűnik. A riasztót azonban, amelynek ezt a hatalmas jómódot kellett volna őriznie, nem kapcsolták be, ráadásul az ajtó sem volt kulcsra zárva. A név Morsand. Az a szemkötős hajózási vállalkozó. Talán láttad már a lapokban.

– Igen.

– Tényleg láttad? Nem hittem volna, hogy…

– Igen, én öltem meg a nőt. Igen, el fogom olvasni, hogyan csináltam.

Per Vollan nagy levegőt vett.

– Jó. Vannak bizonyos részletek a gyilkosságot illetően, amelyeket az eszedbe kell vésned.

– Rendben.

– Levágtad a… feje tetejét. Fűrészt használtál, érted?

A szavakat hosszú csend követte, amelyben Per Vollan azt mérlegelte, elhányja-e magát. Igen, inkább a gyomortartalma hagyja el a száját, mint ezek a szavak. A fiatal férfira nézett. Mi dönti el, hogyan alakul valaki élete? Egy sor véletlenszerű esemény, amely fölött nincs hatalma, vagy egy kozmikus nehézségi erő, amely oda húzza, ahová kell? Újra megrángatta a kényelmetlen papi gallért. Elnyomta az émelygését, megacélozta magát. Igyekezett arra gondolni, mi forog kockán.

Felállt.

– Ha beszélni akarsz velem, pillanatnyilag az Alexander Kiellands Plasson lévő szállón lakom.

A fiú kérdő pillantást vetett rá.– Csak átmenetileg – nevetett fel kurtán a lelkész. – Az asszony kidobott, én pedig ismerem a szálláson dolgozókat, úgyhogy…

Hirtelen elhallgatott. Ebben a pillanatban megértette, miért jár annyi fogva tartott a fiúhoz, hogy kibeszélje magát. A csend miatt. A mindent elnyelő vákuum miatt, amelyet olyasvalaki teremt, aki bármiféle reakció vagy ítélkezés nélkül meghallgatja őket. Aki anélkül húzza ki az emberből a szavakat, a titkokat, hogy bármit is tenne. Lelkészként ő maga is megpróbálkozott ezzel, de olyan volt, mintha az elítéltek valamiféle hátsó szándékot sejtettek volna mögötte. Nem tudták pontosan, mi lehet az, csak abban voltak biztosak, hogy hallgatásával ki akarja húzni belőlük a titkaikat. És ha sikerülne hozzáférnie a lelkükhöz, az legalábbis bónuszpontot jelentene az üdvösségéhez.

Jo Nesbø

Jo Nesbø

A lelkész nézte, ahogy a fiú kinyitja a bibliát. Annyira klasszikus trükk volt, hogy az már nevetséges: egy üreg az oldalakba vágva. Benne pedig a vallomáshoz szükséges utasításokat tartalmazó, összehajtogatott papírlapok. És a három kis tasak heroin.

Fordította: Petrikovics Edit

Jo Nesbø: A fiú
Skandináv krimik sorozat
Animus Kiadó, Budapest, 2014