Carsten Jensen: Mi, vízbe fúltak (részlet)

Posted on 2014. október 30. csütörtök Szerző:

0


JensenC_Mi-vizbe-fultak-bor180| A csizma |

Laurids Madsen már a mennyben volt, ám a csizmájának kö­szön­hetően visszatért a földre.

Nem járt még egészen a főárboc csúcsánál, inkább csak egy há­rom­árbocos vitorlás legnagyobb keresztrúdjának magasságában. Ott állt a Paradicsom kapujában és látta Szent Pétert, még ha a túlvilág őre jobbára csak az ülepét mutatta is felé.

Laurids Madsennek halottnak kellett volna lennie. Ám a halál nem akarta őt, ezért valaki más lett. Mielőtt Laurids Madsen mennyben tett látogatásáról elhíresült, arról volt nevezetes, hogy saját kezűleg szított háborút. Hatéves volt, amikor az apja, Rasmus odaveszett a tengeren, és tizennégy, amikor az Anna fedélzetén kihajózott Marstalból. Három hónappal később az Anna elsüllyedt a Balti-tengeren. A legénységet egy amerikai brigg mentette ki, Laurids Madsen pedig azóta Amerikáról álmodott.

Tizennyolc évesen szerezte meg a kormányos kinevezést Flensburgban, és még abban az évben másodszor is hajótörést szenvedett Mandalnál, a norvég partok előtt. Ott álldogált a hideg októberi éjszaka közepén a hullámok nyaldosta, kis sérszigeten, tekintetével megváltás után kémlelve. Öt éven keresztül hajózott az óceánokon. Megkerülte a Horn-fokot, és hallgatta a pingvinek rikoltozását a koromfekete éjszakában. Látta Valparaisót, Amerika nyugati partjait és Sydneyt, ahol télen a fák a kérgüket vesztették el lombjuk helyett és kenguruk ugráltak mindenfelé. Megismerkedett egy lánnyal, akinek a szeme szilvakék volt és Sally Brownnak hívták, ismerte a Foretop Streetet, La Bocát, Barbary Coastot és Tiger Bayt. Átszelte az Egyenlítőt, tisztelgett Neptunus előtt, és érezte a tompa ütközést, amikor a hajó keresztezte a vonalat. A jeles alkalomból sós vizet, halolajat és ecetet kortyolt. Kátránnyal, lámpakorommal és enyvvel keresztelték meg, kicsorbult pengéjű, rozsdás késsel megborotválták, a vágásokat sóval és mésszel kezelték. Megcsókolta a himlőhelyes Amphitrité okkersárga orcáját, orrát pedig a tengerek királynőjének levágott körmökkel teli illatos üvegcséjébe dugta.

Laurids Madsen sok helyen megfordult a nagyvilágban.

Ahogy sokan mások is. Azonban ő volt az egyetlen, aki azzal a rögeszmével tért vissza, hogy Marstalban minden túlságosan kicsi és szűkös, és ezt bizonyítandó szüntelenül egy olyan nyelven beszélt, amelyet amerikainak hívott. Egy évet töltött a Neversink nevet viselő fregatton, ekkor sajátította el az idegen nyelvet.

 Givin nem belong mi Laurids Madsen – mondogatta.

*

Három fiút és egy leányt nemzett Karoline Grubével a Nygadéről. Rasmust, akit Laurids apja után neveztek el, Esbent és Albertet. A kislányt Elsének hívták, ő volt a legidősebb a gyermekek közül. Rasmus, Esben és Else az anyjukra ütöttek: kis növésűek voltak, akár Karoline, és nem beszéltek különösebben sokat. Albert az apjára hasonlított. Már négyéves korában éppolyan magas volt, mint a három évvel idősebb Esben. Folyton egy öntöttvasból készült angol ágyúgolyóval gurigázott, és rendre megpróbálta felemelni. Letérdelt, konok és merev pillantás költözött a szemébe, ám az ágyúgolyó még túlságosan nehéz volt a számára.

– Heave away, my jolly boys! Heave away my bullies! – kiáltozta Laurids, miközben legifjabb sarja próbálkozásait figyelte.

A golyó 1807-ben Marstal angol ostroma idején csapódott be a tetőn keresztül a Korsgadén lévő házba. Laurids anyja annyira megijedt, hogy a konyhapadló közepén hozta világra fiát. Amikor éppen nem Albert mozgatta, az ágyúgolyó állandó helye a konyhában volt: Karoline használta mozsártörőnek, hogy megőrölje vele a mustármagot.

– Nos, épp olyan nagy vehemenciával jelentetted be az érkezésedet, mint amilyen nagy voltál világra jöttödkor – mondta egyszer Rasmus Lauridsnak. – Ha a gólya leejtett volna, csak úgy bezuhansz a tetőn keresztül, akár egy angol ágyúgolyó.

*

– Fingö – mondta Laurids, és felemelte egyik ujját.

Fejébe vette, hogy megtanítja a gyerekeknek az amerikai nyelvet.

A fut jelentette a lábat. A csizmájára bökött. A máusz volt a száj.

Amikor asztalhoz ült, a gyomrát dörgölte és kivillantotta fogait.

– Hángri.

Így mindenki megértette, hogy éhes.

Anyát miszisznek hívták, apát úgy, hogy papa tru. Amikor Laurids nem volt a közelben, Albert kivételével anyát és apát mondtak, mint a többi gyerek. A legkisebb fiú különösen közel állt az apjához.

A gyerekeket sokféle módon becézték. Pikinini, bullies és heartes.

– Lájkim tumács – mondogatta Laurids Karolinének száját csücsörítve, mintha csókot akarna adni neki.

Az asszony előbb zavartan kuncogott, majd méregbe gurult.

– Ne viselkedj már bolond módjára, Laurids! – mondta.

*

A Balti-tenger túlsó partján, Schleswig-Holsteinben háború robbant ki a németek ellen. 1848-at írtak, és az öreg vámtisztviselő, de la Porte szerzett róla tudomást elsőként, mert a lázadók ideiglenes kormánya Kielből elküldte neki a Kiáltványt azzal a kéréssel egyetemben, hogy szolgáltassa ki nekik a vámpénztárat.

Egész Marstal felbolydult, és nyomban elhatároztuk, hogy helyi honvédséget alapítunk. Az élén egy ifjú risei tanár állt, akit innentől fogva tábornoknak szólítottunk. A sziget legmagasabb pontjain mindenfelé jelzőtűzrendszert létesítettünk: egy hosszú póznára emelőkart erősítettünk, amelynek a végén egy régi kötelekkel és kátránnyal töltött hordó lógott. Amikor megjött az ellenség, felhúzták az égő kátrányos hordót, hogy jelezze: behajózott a háború.

Jelzőtüzek voltak a Knasterbjergen és Vejsnæs meredek tengerparti szikláin, és mindenfelé parti őrség járőrözött a vizet kémlelve.

*

Laurids, aki egyébként sem tisztelt semmit, megelégelte a háború körüli felfordulást. Egy este, amikor az Eckernförde Fjordból hazafelé tartva elhaladt a Vejsnæs mellett, egészen a part mellé hajózott, és elordította magát, hogy csak úgy visszhangzott a víz fölött:

– Itt vannak a németek a sarkamban!

Néhány perccel később kigyulladt a hordó a meredek part csúcsán. Azután a Knasterbjergen lévő jelzőtüzet is meggyújtották, és kisvártatva a húsz kilométerre fekvő Synneshøjig bezárólag fellobbantak a tüzek a szigeten, míg végül egész Ærø lángokban állt, mintha csak Szent Iván éjjele volna.

Miközben sorra fellobbantak a tüzek, Laurids a vízen ringatózva pompásan mulatott az általa okozott hatalmas fejetlenségen. Ám amikor Marstalban kikötött, mindenütt fényt látott, és bár késő este volt, az utcákon csak úgy hemzsegtek az emberek. Egyesek érthetetlen parancsokat kiáltoztak, mások zokogva imádkoztak. Egy harcra kész csapat már a Markgadén rohant kaszával, szénavillával és néhány fegyverrel felszerelkezve. Az utcákon fiatal anyák futkostak rémülten sikoltozó csecsemőjükkel a karjukban, abban a szent meggyőződésben, hogy a németek szuronyhegyre hányják utódaikat. A Markgade és a Vestergade sarkán lévő kútnál az egyik hajóskapitány felesége pörölt a szolgálólányával. Az asszonynak az az ötlete támadt, hogy a kútban fog elrejtőzni a németek elől, és ráparancsolt a lányra, hogy elsőként ugorjon a fekete mélységbe.

– Csak maga után – felelte a lány.

Mi, férfiak, ugyancsak parancsokat osztogattunk egymásnak. Azonban túlságosan sok hajóskapitány volt a városunkban ahhoz, hogy bárki hajlandó legyen engedelmeskedni a másiknak, így mindössze abban sikerült egyetértenünk, hogy ünnepélyesen megfogadtuk: olyan drágán adjuk az életünket, amennyire csak lehetséges.

Amikor a csődület Zachariassen lelkész kirkestrædeni paplakjáig nyomult, akinek ezen az estén épp látogatói voltak, az egyik hölgy elájult a megrázkódtatástól, viszont a lelkész tizenkét éves Ludvig fia piszkavasat ragadott, hogy megvédje a hazát a betolakodó ellenségtől. A tanító Isager otthonában, aki templomszolgaként is tevékenykedett, az egész család felkészült a közelgő támadásra. A tizenkét fiút, akik mind otthon tartózkodtak, hogy a testes Isager asszony születésnapját megünnepeljék, hamuval töltött agyagkorsóval és azzal a paranccsal látta el az anyjuk, hogy a hamut a németek fejére öntsék, ha azok meg merik rohamozni a templomszolga házát.

*

A csapat élén, amely a Markgadén a Rebenbanen irányába tartott, az öreg Jeppe állt, aki egy vasvillával hadonászott és ordítozva provokálta a németeket: jöjjenek csak, ha mernek. A kis asztalos, Laves Petersen kénytelen volt visszafordulni. Hetykén vállára vetve vonult flintájával, zsebei dagadtak a golyóktól, ám csak a menetelés közben vette észre, hogy a puskaport bizony otthon felejtette.

A Marstal Malomnál a nagydarab molnárné, madame Weber várakozott egy szénavillával a kezében, és azt követelte, hogy ő is részt vehessen a csatában, valamint az általános felfordulásban, és talán azért is, mert a jelenléte jóval nagyobb tetszést aratott közöttünk, mint a férfiak többsége, azon nyomban megnyitottuk harcias sorainkat előtte.

*

Lauridsot, aki érzékeny lelkülettel bírt, annyira magával ragadta az általános harci szellem, hogy hazarohant valami fegyverért. Karoline és a négy gyermek félelmében a tisztaszobában álló étkezőasztal alatt rejtőzködött, amikor a ház ura beviharzott, és vidáman elkurjantotta magát:

– Gyerünk, gyerekek, indulunk a háborúba!

Tompa puffanás hallatszott, amikor Karoline beütötte a fejét az étkezőasztalba. Azután nehézkesen kikászálódott a terítő alól, teljes magasságában felegyenesedett, miközben magánkívül veszekedett az urára:

– Teljesen elment az eszed, Madsen? A háború nem gyerekeknek való!

Rasmus és Esben izgatott szökdécselésbe kezdett.

– Mi is menni akarunk! Mi is menni akarunk! – kiabálták kórusban. – Hadd menjünk!

A kis Albert már elő is gurította az ágyúgolyót.

– Mind megbolondultatok? – sikoltotta az anyjuk, és nyakon teremtette legközelebb álló magzatát. – Indulás vissza az asztal alá!

Laurids a konyhába ügetett, hogy megfelelő fegyvert szerezzen magának, de semmi használható eszköz nem akadt a kezébe.

Carsten Jensen

Carsten Jensen

– Hol van a serpenyő? – kiáltott be a szobába.

– Azt már nem! – kiáltott vissza Karoline. – Hozzá ne merj érni a serpenyőmhöz!

Laurids tanácstalanul pillantott körbe a konyhában.

– Akkor viszem a seprűt – tudatta hitvesével a szobába visszatérve.

– A németek most megkapják a magukét.

A ház ajtaja becsapódott mögötte.

– Hallottad? – súgta Rasmus, a legidősebb fiú, Albertnek. – Apa nem is amerikaiul beszél.

– Még egy ilyen félnótást! – csóválta anyjuk a fejét az étkezőasztal sötétjében. – Seprűvel indul a háborúba.

Fordította: Petrikovits Edit

Carsten Jensen: Mi, vízbe fúltak
Kossuth Kiadó, Budapest, 2014