Csak a család számít! Vagy nem| Joe DiPietro: A folyón túl Itália

Posted on 2014. október 13. hétfő Szerző:

0


Szabó Kimmel Tamás, Lázár Kati

Szabó Kimmel Tamás, Lázár Kati

Bedő J. István |

Legelőször is arról, hogy Joe DiPietro darabját miért imádták annyira, hogy bő két év alatt nyolcszáz előadást nyomott le New Yorkban. Mert emberi, mert szeretni való figurákat tol a színpadra, mert a saját Little Italy élmé­nye­iből fogant minden mondata, és mert végül is ő ma­ga a főhős, a bevándorlók második leszár­mazott generációjának tagja. Pontosan érzi és átéli az olasz vér hagyományát, és annak ütkö­zését is az újvilági életformával.

A néző pedig – ha amerikai, vagyis hasonló cipőben jár – nagyon jól tudja, miért szentségtörés kínai kaját enni, ha az ember ereiben olasz vér csörgedezik. Ennek megfelelően nevet is nagyokat. De a tengerentúli néző még azt is tudja, amit minálunk szinte senki: hogy a „A folyón túl a fák között” kezdetű Hálaadás-napi gyerekdal azzal folytatódik: ott áll „nagyapó házikója”, és nagyi mindenkit tökös pitével kínál. A lasagne és a tökös pite – két világ, amit egy óceán választ el. Ha mégis találkoznak, annak előbb-utóbb csinn a vége.

Hát ez a Belvárosi Színház új bemutatójának az alaphelyzete. A két nagyszülőpár a keleti parton él, ha vízbe lógatnák a lábukat, úgy éreznék: ez az a víz, ami a Nápolyi-öbölig elér. És ismét össze vagyunk kapcsolódva a szülőhazával. A már felnőtt, negyvenes-ötvenes gyerekeik, harmincas unokáik kirepültek, asszimilálódtak ÉS integrálódtak, csak ez a kedves, szerencsés-szerencsétlen Nicola maradt velük.

A nonnák és a nonnók életformája azonban még egy későn érő mammonénak (anyjához, a szülői ház kényelméhez ragaszkodó gyerek) is sok – de ezt a négyest ép ésszel piszok nehéz kibírni. Hőség, hatalmas vasárnapi ebédek és mindent elsöprő duma fontatlan dolgokról – de legalább jó hosszan. (Hadd tegyem hozzá: az én nagymamám is ugyanígy ajnározott engem, pedig nem is olasz…) És: az asztalon tészta, vörösbor, sűrű felkiáltásokkal dicsérve a világ legfontosabb intézményét: a családot.

Ki kér enni? (Aida – Lázár Kati) visszatérő mondata (A felvétel a próbán készült)

Ki kér enni? (Aida – Lázár Kati) visszatérő mondata (A felvétel a próbán készült)

A folyton felhangzó „Tengo famiglia!” elég nehezen lefordítható: Tartom, eltartom, fenntartom, megőrzöm a családot. Ebben a zsivajban itt szóhoz jutni, beszélni, ünnepélyesen bejelenteni nem lehet, mert Aida (nagymama) hangja a legerősebb, ő viszont mindenkit csak asztal mellé ültetve, étkezve tud elképzelni. Illetve: le kell ordítani mindenki fejét.

Nicola/Nico/Nick ezért alig képes elmondani: nagy lehetőséget kapott, de az új állása 4500 kilométerrel odébb lenne, a másik óceán partján. Vagyis szentségtörésre készül, vagy legalábbis valami hasonlóra. A nagyszülők roppant egyszerű emberek. Alapvetően megmaradtak hatvan-egynéhány évvel ezelőtti kiskamasz állapotukban, kulturáltságban; olaszságuk volt a védő fal, amelyen túl nem is igazán értettek semmit. (Vesd össze: mondjuk Illyés Gyula a fővárosba jönne a szülőfalujából, de Pesten is megmaradna rácegrespusztainak.)

DiPietro nevetségessé teszi a semmit nem értő öregeket, de gyöngéd szeretettel neveti ki őket. A másik nagyi, Emma – mintha még mindig a falujában lenne, mondjuk 1919-ben – egy boltban megismert leányt „kommendál” az unokájának, hátha az ide horgonyozná a fiút, melléjük. Aki már átélt ilyet, tudja, milyen rémségesen feszült szitu, aki még nem – az boldog lehet.

Nick bemutatja a családot

Nick bemutatja a családot

Előre sejteni lehet, hogy Nico végül is hogyan dönt. De az már szinte másodlagos is ahhoz képest, hogy az író hogyan tudja megőrizni a megoldása hitelességét.

Znamenák István realista díszletbe teszi a társaságot. Nico narrátora és szereplője a jeleneteknek. Ez kellemes ingamozgást jelent, és Szabó Kimmel Tamás  hosszan tűrően (ld. Pál apostol) hajtja fejét a nagyszülői zsarnokság alá. Aztán robban… Lázár Kati (Aida) elementáris erejű nonna familiare. Ősanya. Süvöltő hangja mindenkit a helyére tesz. És amikor Nico végre el tudja mondani, amit akart, ő érzi úgy, a világ dől össze. (Persze már előbb is, a kínai kaja hallatán…) Ő zsarnokolja a Frankké asszimilálódott Francót is. Lukáts Andor engedelmes papucs, minden mozdulata elárulja, hogy nem tudna meglenni a házi zsörtölődőgép nélkül, akármennyire is igyekszik olykor cinkos alkut kötni az unokájával.

Szabó Kimmel Tamás, Cseh Judit

Szabó Kimmel Tamás, Cseh Judit

A másik nagyapa Benedek Miklós (Nunzio) belehízott a nyugdíjas létbe, és csak fedezet nélkül okoskodik, imádott Emmája (Szabó Éva) pedig a zsák foltja: egy Barbie-baba mindkettőjüket simán leelőzné az IQ vizsgán. Ami az életüket illeti: Emma mintha el sem jött volna az olasz Délről: casa e chiesa (otthon és a templomban) él.

Cseh Judit nagyon kedvesen adja a véletlenül pastasciutta-családba csöppent ír (származék) lányt. Nem hálás szerep, mert kevés jut neki. Egy barátságos látogatás az őrültek között, ahol Aida szerint a vegetarianizmus ellen legjobb egy kis borjúszelet… A vicc az, hogy Nicola számára a helyzet a tömény iszony, miközben a vendég rettentően tudja élvezni a diliházat. Mert végre valami mást lát. (De élne csak benne!) Azután megjelenik még egyszer, hogy kimagyarázkodjon.

DiPietro figuráinak kisszerűségét hálásan fogadja néző. Szellemesek a helyzetek, a szépítő körülírások. (Nunzio: Nem ordítok, csak lobbanékony vagyok.) Jó ütemben pattognak a dialógusok, a rendező és a színészek érdeme, hogy teljesen érthető a szöveg, miközben képes a totális hangzavar illúzióját kelteni. Minden poén ül (Zöldi Gergely színes fordítása), és még hallatszik is! (Nem is szólva a színpadi étkezés tökéletes megoldásáról.)

A narrációval kezdődő daraboknak mindig komoly buktatója a történet lezárása. Mert a narrátornak legvégül ki kell lépnie, mégpedig hatásosan. Nico összefoglalja a bejelentése utáni eseményeket és éveket, Znamenák a korábbi gyöngédséggel jelzi a nagyszülők egymást követő halálát, míg végül Aida egyedül marad. De azért még ő marad a nonna familiare, és nem szűnik meg gondoskodni Nicóról, aki még el is vinné magával a nyugati partra. De az ilyen ötlet egy nonna számára – ugyan kérem… Könnyű meghatódás a nézőtéren.

Szabó Éva, Sazbó Kimmel Tamás, Lukáts Andor, Benedek Miklós

Szabó Éva, Szabó Kimmel Tamás, Lukáts Andor, Benedek Miklós

Persze ez az olasz család csak mintha-olasz, mert egy valódi olasz SOHA-DE-SOHA nem hígítja a bort. Nem készít fröccsöt. Szódával különösen nem – de semmi mással sem. (Amerikában ismerik ugyan a szódát, isszák is, de hogy spriccert készítenek-e vele, azt már nem tudom.)

Az eléggé súlytalan záró poén talán lehetett szándékos is. Mintha azt sugallná: most ne nevess, hanem gondolkodj el azon, hogyan élsz teljesebb életet. Ha mindig új feladatok megvalósításán fáradozol (de rámegy az életed, a feleséged, a házasságod), vagy ha egy célt akarsz szakadatlanul megvalósítani: „Tengo famiglia” – egyben tartom a családot, ha török, ha szakadok, illetve ha törnek, ha szakadnak…

Fotók: Takács Attila

Joe DiPietro: A folyón túl Itália | Belvárosi Színház / Orlai Produkció
Fordította: Zöldi Gergely * Rendező: Znamenák István

Szereplők
Szabó Kimmel Tamás – Nick
Lázár Kati – Aida
Lukáts Andor – Frank
Benedek Miklós – Nunzio
Szabó Éva – Emma
Cseh Judit – Caitlin

Díszlet: Znamenák István / Szalai József
Jelmez: Cselényi Nóra