A hatalom mocsaráról | G. B. Shaw: Caesar és Kleopátra / Uránia

Posted on 2014. október 7. kedd Szerző:

0


Christopher Plummer (Caesar) és Nikki M. James (Kleopátra)

Christopher Plummer (Caesar) és Nikki M. James (Kleopátra)

Bedő J. István |

Valami azért nem egészen stimmel Shaw Caesar és Kleopátrájával – a színházi adattár összesen négy előadásáról tud, 1913-ban Bárdos Artúr elég keményen megbírálta, aztán 1955, ’66 és ’74 volt színre viteleinek ideje. Vajon miért? Minden­esetre már több mint egy nemzedék nem is hallott róla. Ezért is érdekes, hogy ha másképpen nem, de egyszeri előadásban láthattuk az Urániában a kanadai Stratford Fesztivál 2009-es előadását.

Többszörösen is izgalmas az előadás, amit számos kamera szinte egy játékfilm technikájával rögzített, vagyis többet látunk a vásznon, mint amit a néző a kanadai Startford-upon-Avonban (Ontario) láthatott.

Ámde! Jó tudni, hogy a színpad itt is pőre, mint a Globe-ban, még ha bele is tologatnak hellyel-közzel némi díszletet. De alaphelyzetben a főszereplő: a szó. Vagyis 19. századi szöveget hallunk, de 15. századi előadást látunk – mintha ez is Shakespeare-mű lenne. Ennek természetes hozadékával, hogy a szereplők ékesen és érthetően, fennhangon beszélnek. (Ez azért lényeges.)

Az isteni Kleopátra azonban egyáltalán nem a kikupá­lódott, fenséges alak, akinek WS mesternél megszoktuk, ravaszsággal és fondorlatokkal teljes, nem csábító külsejű és őrjítő. Ez egy elkényeztetett későn érő kamaszlányka, és szinte oly sötét, mint az az éjszaka, mikor is éppen Caesartól kér oltalmat az „emberevő” rómaiak ellen, a kis szfinx szobrának tövében.

Caesar helyén kezeli a buta kis taknyost – szinte atyailag megpirongatja, és megpiszkálgatja gyermeki hiúságát: ha már Egyiptom királynője, akkor nőjön fel a feladathoz. Shaw tudja, hogy az idős császár még ha jó hadvezér is, könnyű megingatni a hatalmát, ezért arra a szűk időszakra szorította a darab történetét, míg megmutathatta, hogyan szerzi meg Róma egész Egyiptomot – és főleg milyen fondorlatok árán (és csak egy fél mondatban utal arra, milyen halálra számít).

Ch. Plummer (Caesar), Nikki M. James (Kleopátra)

Ch. Plummer (Caesar), Nikki M. James (Kleopátra)

Tulajdonképpen az ő darabja (történetileg) előzménye az Antonius és Kleopátrának. Hiszen Julius Caesar azzal tér vissza Rómába, hogy elküldi majd a fiatal és jóképű Marcus Antoniust a csitrinek, hadd lelje benne örömét. Így Egyiptom trónján nem a balfácán és még nagyobb lúzer Ptolemaiosz fog ülni, de Kleo sem – az igazi hatalom Róma kinyújtott kezében lesz.

Christopher Plummer olyan, mint egy muzeális bor, habár csak kevés igazán nagy alkotásban láthattuk. (Sajátos fintora a színi pályának, hogy egy félig magyar filmben is feltűnt. A Játszani kell című Makk Károly rendezte, nem túl sikeres vígjátékot [1984] Molnár Ferenc műve, A testőr inspirálta. A kettős főszerepet Plummer játszotta, a feleséget Maggie Smith.) Nem annyira nagypapás férfi, mint életkora adná (az előadás idején 80 éves!), mégis bölcsen ad leckéket a kis hebrencs trónjogosultnak az uralkodás mesterségéből. Máskor viszont igazi, csatában edzett hadvezérként fut, ugrik, úszik, ha kell. De főképpen szembesíti az egyiptomi hadvezéreket, méltóságokat, sőt a rómaiakat is saját kisszerűségükkel. Kineveti a talpnyalókat, de felhasználja őket. Plummer meggyőzően tálalja Shaw lebecslő nézeteit az angolokról (Britannusnak címezve, de úgy összességében minden britnek…).

Nikki M. James

Nikki M. James

Nikki M. James – aki később a Nyomorultak és a Mormon Könyve musicalváltozataiban aratott komoly sikert – elbájolóan ostoba Kleopátrát hoz. Gyerek, akinek nagy a királynői kabát. Csapong, vihorászik, ha Caesar nem tudja kimondani dajkájának nevét. Táncol, ha jókedvű, de a legkisebb feladattól is megretten. Amint hatalomhoz jut, azonnal gyilkolászna. Mint a napközis, aki fakardot kap a kezébe, papírkoronát a fejébe, és megpróbál uralkodónak látszani. De ugyanakkor felnőtt életre éhes holnapi nő is: a leendő helytartónak, Marcus Antoniusnak már a nevétől elalél.

Minden pereg, kevés, jelzésszerű díszlet rajzolja meg az alexandriai palotát, a világítótornyot, a fáraó tróntermét. Nem is nagyon fontosak (bár kitűnőek) a mellékesebb szereplők – különösen a puhány Britannus (Steven Sutcliffe). Minden igazi fény a két címszereplőre hullik.

Des McAnuff rendezte a reneszánsz deszkákra az ötfelvonásosból kétrészesre meghúzott darabot (Robert Blacker volt a dramaturg). Nyilván sok minden elveszett Shaw filozofál­gatásaiból – de megmaradt az, ami ma is érvényes: a hatalom ocsmány mesterségének elemzése egy öreg (világ)hódító szájából. És ne feledjük, Réz Ádám korszerű fordításának felhasználásával készült a feliratozás élvezetes maiságú szövege.

Christopher Plummer (Caesar) és Peter Donaldson (Rufio)

Ch. Plummer (Caesar) és Peter Donaldson (Rufio)

Bernard Shaw: Caesar és Kleopátra
A kanadai Stratford Festival színielőadása
130 perc, angol nyelven,
magyar felirattal
Rendező: Des McAnuff

Szereplők:
Christopher Plummer – Caesar
Nikki M. James – Kleopátra
Diane D’Aquila – Ftatatíta
Peter Donaldson – Rufio
Timothy D. Stickney – Pothinus
Steven Sutcliffe – Britannus
John Vickery – Lucius Septimius

Posted in: Film, NÉZŐ, Színház