Elmore Leonard: Született bűnözők (részlet)

Posted on 2014. szeptember 18. csütörtök Szerző:

0


Leonard-Elm_Szuletett-bunozok-bor180Richard a szörnyálarc nélkül lépett be az anyja szobájába, nem kopogott előtte, és azt sem mondta a nőnek, hogy kapcsolja le a villanyt. Besétált, a hintaszékben ülő nőre pillantott, majd a tálcára az ágyon. Ahogy sejtette, hozzá sem nyúlt.

– Nem ette meg a sonkát – mondta.

– Nem vagyok éhes.

– El is felejtettem, hogy azt nem ehet.

Richard felemelte a tálcát, és a szekrényre tette. Mickey értetlenül nézett rá.

– Miért ne ehetnék?

– A vallása miatt, ha úgy tetszik. Én máshogy nevezem.

Mickey elgondolkodott, vajon rákérdezzen-e, hogy miről beszél… és hogy miért hagyta égve villanyt, illetve miért nem vette föl a Frankenstein maszkot, amelyet egyszer látott rajta, miután levette a ragasztószalagot a saját álarca egyik szeméről. A lélegzetét visszatartva figyelte, ahogy a férfi közelebb lépett az ágyhoz. Rendőrnadrágot és fehér pólót viselt, csípőre tette a kezét, a hóna alatt szürke izzadságfoltok látszottak.

– Mondta Louis, hogy hazamehet?

Louis.

– Igen, mondta.

A kedves pasast Louisnak hívták.

– Hiányozni fog.

– Maga is hiányozni fog – mondta Mickey. – Igazán remekül éreztem magam.

Ezt nem kellett volna, gúnyt űzni belőle. Mickey látta, ahogy a férfi arca megfeszül, és gyilkos pillantást vet rá.

Karjánál fogva felrántotta a hintaszékből, és az ágyra dobta, majd rávetette magát, miközben Mickey próbált kiszabadulni alóla. Elfordította a fejét, nem bírta nézni a férfi kivörösödött pofáját, aztán érezte, hogy a térdével szétfeszíti a lábait. Azt zihálta, hogy régóta látni akar valamit, és most végre megnézi, a kurva életbe, és megteszi, amit eddig is akart, és Mickey csak feküdjön, ne merjen mozogni vagy kiabálni, különben megöli most azonnal, itt az anyja ágyán, és nem vár vele estig. Mickey behunyta a szemét. Próbálta visszatartani a lélegzetét és felidézni, mit is kell ilyenkor csinálni, mit mondanak a könyvek és a női magazinok. Szálljon szembe vele. Rúgja herén. Vagy inkább azt, hogy ne ellenkezzen? Hagyja, hogy megtörténjen. Nem tudta elképzelni, hogy hagyja megtörténni. Nem tudta elképzelni, hogy ez megtörténjen. Tudta, hogy a férfi bántaná, fájdalmat okozna…

Richard felállt, és ülő helyzetbe rántotta Mickey-t.

– Vedd le a ruhádat, különben letépem rólad – mondta, azzal elkezdte kicsatolni nehéz, aranyozott csatos Wells Fargo övét.

Mickey lenézett, és azt látta, hogy nekiáll kigombolni a blúzát, föntről lefelé haladva, látta a fehér melltartót, még mindig hófehér volt, és az apró rózsaszín masnit a két kosár között. A kis Mickey ott ült, és gombolta ki a blúzát. A valódi Mickey eközben fentről nézte. A rózsaszín masni túl sok, gondolta. Szegény kislány. Látta, ahogy Frank kijön meztelenül a fürdőszobából, karján a törölközővel. Egy pillanatra látta Marshall Taylort meztelenül, aztán Marshall eltűnt. Gondolkodj. Mit tenne Susan Brownmiller ebben a helyzetben? Legyünk túl rajta, gondolta. Levette a blúzát.

– Most a melltartót – mondta Richard.

Mickey hátranyúlt, kicsatolta a melltartót, és lehúzta. Istenem, a mellbimbói keményen meredtek előre.

– Most a nadrágot és a bugyit – mondta Richard.

A rendőrnadrág lecsúszott a bokájára, felfedve kövér, hófehér combját. Két hüvelykujját beakasztotta a boxeralsója pántjába, és arra készült, hogy letolja. A fentről figyelő Mickey azt mondta: te szegény kislány, a helyedben kihasználnám a lehetőséget, és tökön rúgnám.

És legnagyobb meglepetésére a kedves kis Mickey pontosan ezt tette: hanyatt gördült az ágyon, lendületet vett, és minden erejét beleadva, tekintetét Richard ágyékára szegezve, belerúgott a férfi petyhüdten lógó boxeralsójába.

Hihetetlen módon Richard felnyögött – „Úúúúnnnnhhhh!” –, és az ágyékát markolászva összegörnyedt. A kis Mickey legördült az ágyról, felkapta a blúzát, szinte reflexszerűen – a blúzt és a melltartót –, kirohant az ajtón, majd le a lépcsőn, vagyis majdnem…

Louis – emlékezett a nevére – a lépcső alján állva nézett fel rá.

– Uramisten – mondta Louis. Azonnal tudta, mi történt. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a félmeztelen nőre, ahogy blúzát a melléhez szorítja, miközben Richardot sehol sem találta a földszinten. – Jöjjön ide. Jöjjön már ide! – Feljebb lépett, és próbálta elkapni Mickey karját, de a nő kényszeresen szorította magához a blúzt. – Hol van?

– A szobában.

Ekkor hallották meg Richard ordítását az emeletről.

– Gyere vissza a szobába! Hallod?!

– Uramisten – mondta Louis. – Menjünk.

Mickey felvette a blúzát, összefogta magán, kiszaladt a bejárati ajtón, a járda felé, mire Louis rákiáltott, hogy szálljon be az autóba, erre a kocsifelhajtó felé fordult, és átvágott az alacsony sövényen. A kocsi orral az utca felé állt. Louis a volán mögött ülve ügyetlenkedett a kulcsokkal, végül megtalálta a slusszkulcsot, és beindította az autót.

Mickey ismét hallotta a dagadt fickó ordítását:

– Gyere vissza!

Az autó elindult. Kilőttek a kocsifelhajtóról, Mickey pedig megkapaszkodott az ajtó fogantyújába, mert tudta, hogy éles lesz a kanyar. De a kocsi nem kanyarodott el, ment tovább előre – Louis tövig nyomta a gázpedált –, egyenesen az utca túloldalán húzódó drótkerítés felé, neki a kétszárnyú kapunak, amelyen jókora sárga tábla lógott ezzel a felirattal: PARKOLÁS AZ 5-ÖS KAPUNÁL.

*

A detroiti rendőrség kék-fehér járőrautója elgurult a Grayling Általános Iskola épülete előtt a Baumanon – női hang recsegett a rádióban –, és amikor elért a sarokra, megállt. Némi tanakodás után a járőrkocsi balra fordult a State Fairre.

Az autóban ülő rendőr kinézett a szélvédőn, és egy fekete autót látott nagyjából fél háztömbnyire a saroktól, amint szinte kirobban az egyik kocsifelhajtóról. A rendőr tudta, hogy mindjárt csikorgó kerekek hangját fogja hallani, és ha a fickó nem ütközik neki a parkoló kocsiknak, és nem áll fejre, még az előtt nyakon csípi a villogóval és a fülsiketítően vijjogó szirénával, hogy kiérne a Woodwardra. A fekete autó azonban – Jesszusom! – nem kanyarodott el, hanem száguldott tovább egyenesen, és áttörte a lószállító teherautóknak fenntartott kaput. A kapuszárnyak lengőajtóként himbálództak, miközben a fekete autó észak felé száguldott az üres vásárterületen keresztül. Végre valami izgalmas, gondolta a detroiti rendőrség járőre.

Bekapcsolta a szirénát, és leakasztotta az adóvevő mikrofonját.

De mielőtt beleszólhatott volna, lövéseket hallott… meglátta a dagadt pasast a verandán, egyik kezével a hasát fogta, a másikban pedig egy revolvert, és vadul tüzelt a távolodó fekete autó után. Alig látszott már. Hol lehet? Fent, az istállóknál.

A rendőr tágra nyílt szemmel bámulta a szélvédőn keresztül, és közben ezt mondta a mikrofonba:

– Hét négy négy kettő… a State Fair 1000 utáni háztömbnél vagyok, a Woodwardtól keletre. Azonnali erősítést kérek. Egy idióta revolverrel lövöldözik.

*

Sárga festéknyomok maradtak a Hornet elülső rácsán a táblával történt találkozás emlékeként, amely az 5-ös kaput reklámozta, éppen azt, amelyen kiviharzottak, majd ráfordultak a Woodward Avenue-ra. Néhány másodperccel később már az Eight Mile Road-i felüljárón száguldottak, észak felé tartva, a kertvárosok irányába. A Salem cigaretta hirdetőtáblája, amely a felüljárónál is magasabb volt, elárulta nekik a pontos időt: 13.55.

Mickey begombolta a blúzát. A labdává gyűrt melltartót ölébe ejtett kezében fogta.

– Hová visz? – kérdezte.

– Hová viszem? – Louis meglepetten nézett rá. – Hazaviszem.

Egyikük sem szólalt meg vagy nézett a másikra ezután. Úgy tűnt, teljesen leköti a figyelmüket a forgalom, a gyorséttermek, az autókereskedések, ahogy keresztülhajtottak Ferndale-en, Royal Oakon, Pleasant Ridge-en, majd megint Royal Oak következett a Birmingham és Bloomfield Hills felé vezető úton.

Elmore Leonard

Elmore Leonard

Kis idő elteltével Louis kezdett lehiggadni. Meg­könnyebbült. Egyelőre nem akart gondolkodni. Ismerős táblákat és helyeket látott, N&S Automotive. Moparok és Chevrolet-ek jutottak eszébe, meg egy feltuningolt ’64-es Barracuda. Később látta egyszer az autópályán… Toledo felé menet… egész Miamiig követte. Aztán visszajött.

– Észak-Woodwardnak ezt a részét egykor úgy hívták, hogy a gyorsulási versenyek fővárosa. Tudta?

Mickey ránézett.

– Nem akarok hazamenni – mondta.

Fordította: Illés Róbert

Elmore Leonard: Született bűnözők
Jaffa Kiadó, Budapest, 2014