Rab egy túlérzékeny testben | Higashida Naoki: Hát ezért ugrálok

Bodó Viktória Booklány |

Az autistákról nem tudunk semmit. Legyünk óvato­sab­bak: nagyon sokan nem tudnak semmit. Az Esőember cí­mű filmet nagyjából mindenki látta, s legalább ennyien hiszik azt is, hogy minden autista egy ijesztő, néha han­gosan őrjöngő zseni, aki vagy kiabálva hadonászik, vagy elképesztő fejszámolásokat végez. Itt aztán merül ki az átlagember ismerete mindarról, amit autisztikus spekt­rumnak nevezünk.

Nehéz ügy egy ilyen változatos képet mutató állapot mögé látni. Legfőképpen azért, mert (többek között) éppen a kommunikáció az, ami sérült. Nem tudják elmondani, mit éreznek, mire a furcsa mozgások, a szertartások, a hangok, mi végre minden? Ezért ennyire különleges ez a könyv, ami tulajdonképpen kiskáté – autistákhoz. Egy autista kisfiú konkrét válaszai, konkrét kérdésekre az érzéseivel, a gondolataival, a viselkedésével kapcsolatban. Betűtáblája segítségével kitartóan adott válaszokat a kérdésekre, amelyekre nem tudjuk a válaszokat. Arra, hogy az autisták tényleg szeretnek-e egyedül lenni, hogy miért kiabálnak időnként, vagy arra, hogy mi az oka a furcsa szertartásaiknak, és miért szeretik annyira a számokat?

• Olvass bele!

A könyv lapjain egy érző lélek bontakozik ki, egy empátiával nagyon is megáldott gyermek képe, aki néha jobban szenved az állapotától, és attól, amit ezzel a környezetének, a szeretteinek okoz, mint magától a gondoktól. Sőt hajlamot mutat a humorérzékre is. Nagyon is számít neki, minden ellentétes híreszteléssel ellentétben az is, hogy elszomoríthatja a szeretteit. Pontosan tudja, hogy állapota mekkora terhet ró nem csak rá, hanem a környezetére is. Érzi, látja, amikor a környezet türelmetlen vele, amikor az ismeretlenek nem tudnak mit kezdeni a tüneteivel, de azt is elmondja, hogy sokszor ő maga sem tud.

Olvasva a sorait úgy tűnik, mintha az, amit eddig az autizmus lényegének hittünk, nem lenne más, mint okozat, következmény, amitől szenvednek ők is, és szenved a környezetük is. Raboknak tűnnek, a saját, gyakran irányíthatatlan vagy túlérzékeny testükben, egy világban, ami sokkal hangosabb és zavarosabb annál, mint ami számukra komfortos lehetne. Egy világban, ami nap nap után ellenük dolgozik a rájuk zúduló rengeteg újdonsággal és ingerrel. Csak ritkán lelnek békét, a különös szertartásaik révén, ám ekkor szembe kell nézniük a környezetük rosszallásával. Ami újabb fájdalomforrás, hiszen – mint olvasható – egyáltalán nincsenek beleérző képesség híján, sőt.

Fel nem foghatom, milyen nehéz lehet nekik megbirkózni a külső és a belső zűrzavarral, fájdalommal, értetlenséggel, dühvel és minden egyébbel, ami egy átlagos napon éri őket. Naoki szavai nyomán próbálom megérteni, de valószínűleg nem lehet. Ám a nézőpontomat megváltoztatta, és ez az, ami miatt el kellene olvasni mindenkinek. Hogy többé ne nézzenek ijedt, türelmetlen vagy dühös pillantással azokra, akiknek éppen elég a maguk baja, ne okozzunk nekik még több fájdalmat.

A Booklány szereti… oldalon megjelent írás szerkesztett változata

Higashida Naoki: Hát ezért ugrálok
Fordító: Komáromy Rudolf
Park Kiadó, Budapest, 2014
176 oldal, teljes bolti ár 2900 Ft
ISBN 978 963 355 0694

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A súlyosan autista Naoki megtanult „kar­ton­billentyűzet” segítségével, a betűkre mu­to­gatva kommunikálni, és mondanivalója kivételes betekintést enged az autisták gon­dol­ko­dásmódjába. Megmagyarázza az autizmussal élők sokszor elképesztő viselkedését, lehetőséget nyújt, hogy osztozzunk az időről, az életről, a szépségről és a természetről alkotott képében, és egy felejthetetlen novellát is kínál. Minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az autisták nincsenek képzelőerő, humorérzék és beleélő képesség híján, ezzel szívhez szólóan folyamodik türelmünkért, együttérzésünkért.

David Mitchell számára felbecsülhetetlen értékké vált a Hát ezért ugrálok, mert rávilágított saját fiának észjárására. K. A. Yoshidával abban a reményben fordították angolra a könyvet, hogy másoknak ugyanígy javukra válik, és eloszlatja az autizmussal kapcsolatban széles körben elterjedt hiedelmeket. Higasida Naoki minden olvasónak alkalmat ad, hogy új, izgalmas nézőpontból szemlélje a világot.

»Ma este 139-szerre próbálom megélni a színpadon, milyen lehet autistának lenni, és egyre kétségbe ejtőbben érzem, hogy szinte semmit sem tudok. Bárcsak hamarabb olvastam volna ezt a könyvet… De talán még nem késő.« Kulka János

»Ha mi, állítólagos épek ilyen kitartóan, állhatatosan, aprólékosan próbálnánk megismerni és föltárni önmagunkat, ilyen körültekintően próbálnánk megmagyarázni a csele­kede­te­inket, miképpen azt az autista Naoki teszi, észrevennénk, hogy hibásak, tökéletlenek és fogyatékosok vagyunk mindannyian. Ezt felismervén elmúlhatna belőlünk az épek gőgje, és így a világ akár kellemes hellyé is változhatna.« Sándor Erzsi

»Szeretettel ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik szeretnek ugrálni, a levegőbe betűket rajzolni, néha látszólag ok nélkül nekiiramodni, vagy az erdő és a mezők zöldjét élvezni. Azoknak, akik könnyen elfáradnak a rájuk zúduló információk és érzetek sokaságától, gyakran félreértik mások gesztusait, és időnként látszólag ok nélkül dührohamot kapnak, vagy dolgokat pörgetnek és szavakat ismételnek. És különösen ajánlom ezt az írást azoknak, akiknek a környezetében ilyen furcsa, de a könyv elolvasása után talán nem is annyira nehezen érthető manók élnek, akik a lelkük mélyén nagyon félnek attól, hogy problémát jelentenek a környezetük számára, és már az is sokat jelent nekik, ha érzik, hogy megpróbáljuk megérteni őket, nem nevetjük ki furcsaságaikat, és nem vagyunk rájuk dühösek valami miatt, amitől ők is szenvednek és amiről nem tehetnek. Arról, hogy szeretnek ugrálni.« Jaksity György