Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló (részlet)

Posted on 2014. augusztus 18. hétfő Szerző:

0


Adler-Olssen_A-64-es beteg-bor180| Prológus | 1985. november |

Egy röpke pillanatra cserbenhagyták az érzékei. A kezében tartott hideg, leheletvékony pezsgőspohár, a hangok moraja és férje kezének gyengéd érintése. Olyan volt, mint a szerelembe esés pillanata, vagy mint a múltba vesző gyermekkor fel-fel­villanó töredék másodpercei. A nagyanyja biztonságot árasztó duruzsolása. Az elalvás előtti fojtott nevetgélés. Régen halott emberek visszacsengő kacagása.

Nete összeszorította az ajkát, nehogy elszökjön ez az érzés. Ki­egyenesedett és végignézett a suhogó estélyi ruhákon és elegáns viselőiken. Sokan eljöttek a Skandináv Orvosi Nagydíj ez évi dán kitüntetettjének tiszteletére adott díszvacsorára. Kutatók, orvo­sok, a társadalom krémje. Bár nem született bele ebbe a társaságba, az évek múlásával egyre jobban érezte magát köreikben.

Mély levegőt vett, és épp elégedetten sóhajtott volna fel, amikor a hölgyek magasra tűzött hajkölteményein és az urak kifogástalanul megkötött csokornyakkendőinek sorfalán át észrevette a rá szegeződő tekintetet. Azt az elektromossággal teli, nyugtalanságot keltő pillantást, amelyet csakis az a bizonyos szempár küldhetett felé. Az, amelyik rosszat akar neki. Ő pedig ösztönösen, akár a cserjésben menedéket kereső űzött vad, félrehúzódott. A kezét férje karjára tette, mosolyogni próbált, de közben a tekintete ide-oda cikázott a kiöltözött vendégek között a kandeláberek derengő fényében.

Előtte egy nő nevetve hátravetette a fejét, így Nete elláthatott a terem túlsó végéig.
Ott állt.
Alakja világítótoronyként magasodott mindenki fölé. Nete hiába hajtja le a fejét és görnyed meg, a nyakát nyújtogató vadállat tekintete fényszóróként pásztáz végig a tömegen.

Nete rajta tartotta a szemét, és biztosan tudta, hogy ha most azonnal nem tesz valamit, akkor másodpercek alatt összeomlik az élete.

– Andreas – mondta, miközben az izzadságtól máris ragacsos nyakához kapott –, nem mehetnénk haza? Nem vagyok túl jól. Hirtelen nem jutott eszébe jobb kifogás. A férje felvonta sötét szemöldökét, biccentett a többiek felé, majd távozóban a feleségébe karolt. Az asszony az ilyen gesztusaiért szerette.

– Köszönöm – hálálkodott. – Már megint a fejem.
A férfi bólintott. Tudta jól ő is, milyen az, ha a hosszú, sötét estéken migrén fogja el az embert.
Ez is közös volt bennük.
Már a dísztermekhez vezető széles lépcsőnél jártak, amikor az a magas férfi oldalról eléjük lépett és elállta az útjukat. Netének feltűnt, mennyire megöregedett. Egykor csillogó szeme megfakult. A haja teljesen megőszült. Huszonöt év nem múlik el nyomtalanul.

– Te itt, Nete? Te vagy az utolsó, akire ebben a társaságban számítottam – mondta kurtán.

Nete magával húzta a férjét, de üldözőjét nem sikerült leráznia. – Nem emlékszel rám, Nete? – hallatszott hátulról a hangja. – Curt Wad vagyok. Biztosan emlékszel rám.
A lépcső közepénél érte utol őket.
– Talán Rosen igazgató úr szajhája vagy? Ejha, csak nem ilyen körökbe kapaszkodtál fel?

Nete megpróbálta magával vonszolni a férjét, ám Andreas Rosen nem az a fajta ember volt, aki hátat fordít a problémáknak. Ezúttal sem volt ez másként.

– Szíveskedne békén hagyni a feleségemet? – kérdezte fojtott dühvel.

– Vagy úgy! – A kellemetlenkedő alak egy lépést hátrált. – Ezek szerint behálóztad Andreas Rosent, Nete. Ügyes vagy. – Mások talán torz mosolynak vélték volna az arckifejezését, Nete azonban ismerte jól. – Erről fogalmam sem volt. Tudod, nem járok túl gyakran ilyen rendezvényekre. És pletykalapokat sem szoktam olvasni.

Az asszony mintha lassított felvételt látott volna, amint a férje megvetően megrázta a fejét. Aztán érezte, hogy megszorítja a kezét, és húzza maga után. Egy pillanatig levegőt sem bírt venni. Lépteik zaja visszhangzott a fülében. El innen! – kopogták.

Már leértek a ruhatárba, amikor ismét felharsant mögöttük az a hang.

– Rosen úr! Talán nincs tisztában azzal, hogy a neje egy ringyó. Közönséges sprogøi lány, aki számára közömbös, kinek tárja szét a lábát. Hogy a debilis agya nem ismeri a különbséget az igazság és a hazugság között, meg…

Amikor a férje megfordult, megszorította Nete csuklóját, közben több vendég próbálta csitítani az ünnepséget megzavaró rendbontót. Néhány fiatalabb orvos sietett fenyegetően a magas férfi felé, jelezve, nem kívánatos a jelenléte.

– Hagyd, Andreas! – kiáltotta Nete, amikor férje odalépett a csoportosuláshoz, de ő persze nem engedelmeskedett. Az alfahímnek ki kell jelölnie a területét.

– Nem tudom, kicsoda ön – kezdte Rosen –, de javaslom, ne mutatkozzon nyilvános helyen, amíg nem tanulta meg, hogyan kell társaságban viselkedni.

A hórihorgas alak átnézett az őt lefogó férfiak feje fölött. Ekkorra már minden tekintet rászegeződött a ruhatárban, még a bundákat a szövetkabátoktól különválogató ruhatáros hölgyeké, akik a botrány hallatán odalopakodtak, no meg a lengőajtóknál várakozó sofőröké is.

És ekkor elhangzott, aminek sohasem lett volna szabad elhangoznia.

– Kérdezze meg Netét, Rosen úr, hogy hol sterilizálták. Kérdezze csak meg, hány kürete volt. Kérdezze meg, milyen érzés öt napot magánzárkában tölteni. Ezt kérdezze meg tőle, és ne jöjjön nekem itt az illemre vonatkozó intelmeivel. Van, akire sokkal jobban ráférnének.

Curt Wad gyűlölettől izzó tekintettel tört ki az emberek gyűrűjéből.

– Megyek már! – kiáltotta. – Te pedig, Nete – mutatott reszkető ujjal a nőre –, menj a pokolba, ahová való vagy!
Az egész helyiség morajlott, amikor becsapódott mögötte a lengőajtó.
– Curt Wad volt – suttogta mögöttük valaki. – A mai díjazott évfolyamtársa, és ez az egyetlen pozitívum, amit el lehet róla mondani. Hát csapdába esett. Végül mégis leleplezték.

Az emberek most őt vizslatták. Fürkésző tekintetük az árulkodó jelek után kutatott. Túl mély a dekoltázsa? Riszálja a csípőjét? Vagy netán az ajkai…?

Amikor átvették a kabátjukat, a ruhatárosnő forró lehelete úgy csapta meg, mintha mérget okádott volna rá. Te sem vagy különb nálam – áradt belőle.

A jelenet nagyon gyorsan játszódott le.
Ő pedig karon fogta a párját és leszegett fejjel távozott.
Nem mert szeretett férje szemébe nézni.
A motor halk, monoton duruzsolását hallgatta.
Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, csupán a sebesen járó ablaktörlőket figyelve meredtek ki a sötét őszi estébe, amelyen az autó keresztülvágta magát.

A férje talán cáfolatra várt, de Nete azzal nem szolgálhatott. Ő pedig talán azt várta, hogy a férje a segítségére siet, kiszabadítva őt a kelepcéből. Hogy ránéz, és azt mondja, nem fontos. Hogy csak az együtt töltött tizenegy év számít. Az előző harminchét nem. A férje azonban bekapcsolta a rádiót, és hagyta, hogy kínos csend telepedjen rájuk, miközben Sting kísérte végig őket délnek tartó útjukon Sjællandon keresztül, majd átadta a helyét Sade és Madonna zenéjének, amikor Falstert és a Guldborg-tengerszorost szelték át. Fiatal, különös énekhangok éjszakája volt, az egyetlen kapocs kettejük között. Minden más odalett.

Néhány száz méterrel Blans előtt és pár kilométerre a birtoktól a férfi lekanyarodott egy bekötőútra.

– Most pedig mondj el mindent! – szólalt meg, szemét az őket körülvevő sötétségbe meresztve. Egyetlen meleg szava sem volt hozzá. Az asszony nevét sem ejtette ki vigasztalásul. Csak ennyit: „Most pedig mondj el mindent!”

Nete lehunyta a szemét. Arra kérte a férjét, értse meg őt, hiszen a körülmények áldozata volt csupán, és éppen az őt vádló férfi volt minden balszerencséjének okozója.

Ettől eltekintve igaz volt, ami elhangzott, ismerte be fojtott hangon.
Minden igaz volt.
Egy mindent elemésztő, gyötrelmes pillanatig csak a férfi elfojtott sóhaja hallatszott. Aztán tompa tekintettel a feleségéhez fordult. – Tehát ezért nem lehetett gyermekünk – szólalt meg. Nete bólintott. Szinte suttogva mondta el, hogyan történt. Valóban bűnt követett el, mert hazudott és elhallgatott dolgokat. Fiatal lányként Sprogø szigetére került, önhibáján kívül. Megannyi félreértés, hatalommal való visszaélés és cserbenhagyások sora vezetett odáig. Valóban volt két abortusza, és sterilizálták is, de az a szörnyű ember, akivel az előbb találkoztak…

Amikor a férfi megfogta a karját, a belőle áradó fagyos hidegség Nete torkára forrasztotta a szót.

Aztán elindította a kocsit, lassan keresztülhajtott a falun, majd ott, ahol egyik oldalon mező, a másikon a sötétbe borult víz kísérte az utat, felgyorsított.

– Sajnálom, Nete, de nem bocsáthatom meg, hogy évekig azzal áltattál, szülők lehetünk. Erre képtelen vagyok. Ami pedig a többit illeti, undorodom mindattól, amit hallottam.

Miközben rövid szünetet tartott, az asszony érezte, amint jeges veríték veri ki a homlokát, és megfeszül a nyaka.

Andreas felemelte a fejét. Gőg áradt belőle, mint amikor olyanokkal tárgyalt, akiket méltatlannak talált a tiszteletre. És magabiztosság, mint amikor semmibe vette a rossz tanácsokat.

– Összecsomagolom a holmidat – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Egy hetet kapsz arra, hogy találj egy lakást magadnak. Azt viszel magaddal Havngaard-ról, amit csak akarsz. Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni.

Nete lassan elfordult tőle és a vízre meredt. Résnyire letekerte az ablakot, és beszívta a moszatok szagát. Koromfekete hullámok hátán ringatóznak, amelyek örökre elragadják őket.

Visszatért az az érzés, amely a Sprogøn eltöltött magányos, kétségbeesett napokon fogta el. A hullámzó tenger újra hívogatta, hogy vessen véget nyomorúságos életének.

Jussi Adler-Olssen

Jussi Adler-Olsen

„Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni” – mondta a férje, mintha a jólét bármit is jelentett volna neki.
Tehát valójában semmit sem tudott róla.
Egy pillanatig tartott, amíg a beépített óráról leolvasta a dátumot. 1985. november 14-e volt. Megremegett az ajka, miközben visszafordította a fejét és a férjére nézett. A férfi sötét szeme helyén egy csontváz szemgödre tátongott. Csak a kanyarra és az előttük futó útra összpontosított.

Nete ekkor lassan a kormánykerék felé nyúlt. Amikor a férfi már éppen tiltakozni akart volna, megragadta és minden erejével elrántotta a volánt.

A férfi hiába taposott a fékre, eltűnt alóluk az út, és az átszakadó korlát fémes hangja túlharsogta a férfi utolsó kiáltását. Amikor a tengerbe csapódtak, Nete szinte úgy érezte, hazatért.

Fordította: Somogyi Gyula

Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló. – A Q-ügyosztály esetei
Animus Kiadó, Budapest, 2013