Florian Illies: 1913 – Az évszázad nyara (részlet)

Posted on 2014. augusztus 11. hétfő Szerző:

0


Illies_1913-bor180JANUÁR | 1913 ELSŐ PILLANATA. A sötét éjszakában lövés dörren. Rövid kattanás hallatszik, a ravaszra illesztett ujj megfeszül, aztán még egy tompa dörej. A fellármázott rendőrség azonnal a helyszínre siet, és letartóztatja a lövöldözőt, akit Louis Armstrongnak hívnak.

A tizenkét éves New Orleans-i fiú egy lopott revolverrel akarta köszönteni az új esztendőt. A rendőrség bedugja egy zárkába, és már január 1-jén kora reggel elküldi egy javító-nevelő intézetbe, a Színes Bőrű Lelencgyerekek Fiúotthonába. Az intézet vezetője, Peter Davis nem bír a vadóc gyerekkel, kínjában a kezébe nyom egy trombitát (tulajdonképpen fel akarta pofozni). Louis Armstrong hirtelen elhallgat, már-már gyengéden fogja meg a hangszert, ujjai, amelyek az éjjel még idegesen játszottak a revolver ravaszával, újra hideg fémet tapintanak, ám lövés helyett, még ott helyben, az igazgató szobájában, előcsalja a trombitából az első meleg, vad hangokat.

*

Franz Kafka és Felice Bauer

Franz Kafka és Felice Bauer

„Pont éjfélt lőnek, rikoltozás az utcáról és a hídról, (…) harangszó és órakondulás”, írja dr. Franz Kafka, a cseh királyság területén működő Munkás-Balesetbiztosító Intézet alkalmazottja Prágából. Közönsége a távoli Berlinben, az Immanuelstrasse 29. alatti bérház egyik lakásában ül, egyetlen személy, Kafkának azonban az egész világot jelenti: a huszonöt esztendős, szőkés, kissé csontos, kissé nagydarab Felice Bauer, a Carl Lindström R. T. gyors- és gépírónője. Augusztusban ismerkedtek meg, szakadó esőben, Felice bőrig ázott, Franz hamarosan lúdbőrzött. Ám azóta éjjelenként, amikor a családjuk alszik, túlfűtött, igéző, különös és felkavaró leveleket írnak egymásnak. Ezeket délutánonként újabbak követik. Amikor Felice egyszer néhány napig nem adott hírt magáról, Kafka, nyugtalan álmából felébredve, kétségbeesésében elkezdte írni Az átváltozást. A történetről már mesélt Felicének, nem sokkal karácsony előtt fejezte be (most íróasztala fiókjában hevert, és a Felicétől kapott két fénykép melengette). De hogy az ő távoli, szeretett Franz Kafkája hogyan változhatott át valami rettenetes talánnyá, azt Felice csak a szilveszteri levélből tudta meg. Hogy vajon az ő drága Felicéje, kérdezi Kafka minden előzmény nélkül, széttörné-e a fején az ernyőt, ha ő egyszerűen az ágyban maradna, noha találkozót beszéltek volna meg Majna-Frankfurtban, hogy a kiállítás után színházba menjenek, kérdezi bevezetésképpen háromszoros feltételes módban Kafka. Aztán, látszólag ártatlanul, egymás iránt érzett szerelmükről ír, elábrándozik, hogy bárcsak Felice kezét szétválaszthatatlanul összekötöznék az övével. Hogy aztán így folytassa: „…korántsem lehetetlen, (…) hogy egyszer ilyen módon összeláncolva vittek egy emberpárt a vérpadra.” Igazán elragadó gondolat egy szerelmeslevélben! Még meg sem csókolták egymást, a férfi már arról fantáziál, hogy együtt mennek a vérpadra. Kafka mintha maga is megrettenne attól, hogy mi tör elő belőle: „De hogy mi minden meg nem fordul a fejemben (…)?” – írja. A magyarázat kézenfekvő: „Ennek az új évszámban lévő 13-as az oka.” A világirodalomban ezzel az erőszak-fantáziával kezdődik hát az 1913-as esztendő.

*

Eltűnt személyt keresnek: Leonardo Mona Lisáját. 1911-ben ellopták a Louvre-ból, még mindig bottal ütik a nyomát. Pablo Picassót kihallgatja a párizsi rendőrség, de alibije van, hazaengedik. A gyászoló franciák a Louvre-ban virágcsokrokat helyeznek a csupasz fal elé.

*

Január első napjaiban, egész pontosan nem tudjuk, mikor, a bécsi Északi pályaudvarra egy kissé elhanyagolt külsejű, harmincnégy éves orosz érkezik a krakkói gyorssal. Odakint hóvihar tombol. Az orosz biceg. A haját idén még nem mosta meg, arcán az orra alatt sűrűn burjánzó, bozontos bajusz sem képes elfedni a himlőhelyeket. A lábán orosz parasztbocskor, a kezében tele koffer; mihelyt megérkezik, villamosra száll, amely majd kiviszi Hietzingbe. Útlevele a görög-grúz hangzású Sztavrosz Papadopulosz névre van kiállítva, s amilyen elhanyagolt a külseje, s amilyen hideg van éppen, a határőrök nem is fognak gyanút. Krakkóban, a másik emigrációban, előző este megverte Lenint sakkban, zsinórban hetedszer. Sakkozni sokkal jobban tud, mint kerékpározni. Lenin kétségbeesetten próbálta megtanítani: egy forradalmárnak fürgének kell lennie, magyarázta. De a férfi, akit tulajdonképpen Joszif Visszarionovics Dzsugasvilinek hívnak, de most Sztavrosz Papadopulosznak mondja magát, nem tanult meg biciklizni. Nem sokkal karácsony előtt csúnyán elesett a krakkói utcák jeges macskakő burkolatán. A lába még most is csupa seb, a térde kificamodott, csak pár napja tud egyáltalán lábra állni. Lenin mosolyogva „az én nagyszerű grúzomnak” nevezte, amikor odabicegett hozzá, hogy átvegye a bécsi útra készült hamis útlevelet. Hát jó utat, elvtárs!

Háborítatlanul jutott át a határokon, a vonaton ülve lázasan böngészte kéziratait és könyveit, melyeket átszálláskor kapkodva begyömöszölt a kofferjába.

Bécsbe megérkezvén letette álnevét. 1913 januárjától így mutatkozott be: a nevem Sztálin, Joszif Sztálin. A villamosról leszállván jobbra a fényesen kivilágított schönbrunni kastélyt látja a tompa téli szürkeségben, mögötte a parkkal. Elmegy a Schönbrunner Schlossstrasse 30.-ba, ez a cím áll a Lenintől kapott cetlin. Meg: „Trojanovszkijhoz csöngess be!” Leveri tehát a havat a cipőjéről, kifújja az orrát, és kissé bizonytalanul megnyomja a csengőgombot. Amikor a szobalány ajtót nyit, megmondja a megbeszélt jelszót.

*

Többek »ihlető múzsája«, a szép Lou Andreas-Salomé

Többek »ihlető múzsája«, a szép Lou Andreas-Salomé

A bécsi Berggasse 19.-ben egy macska surran be Sigmund Freud dolgozószobájába, ahol a Szerdai Társaság épp tanácskozásra gyűlt össze. Rövid időn belül ő a második váratlan látogató: késő ősszel Lou Andreas-Salomé csapódott a férfitársasághoz, eleinte gyanakodva méregették, most már epekedve imádják. Lou Andreas-Salomé harisnyakötőjén az elejtett szellemóriások hosszú sorának skalpjait viselte: Nietzschével egy gyóntatószékben gyónt a Szent Péter-székesegyházban, Rilkével együtt hált, Oroszországban felkereste Tolsztojt, Frank Wedekind állítólag róla nevezte el Luluját, Richard Strauss pedig Saloméját. Mostanra már Freud is a lábainál hevert, legalábbis intellektuálisan – olyannyira, hogy megengedte neki, hogy ezen a télen a dolgozószobája mellett lakjon, megvitatták Freud új könyvét, a Totem és tabut, amelyen éppen dolgozott, és Lou Andreas-Salomé végighallgatta Freud C. G. Junggal, a renegát zürichi pszichológussal kapcsolatos összes panaszát. Mindenekelőtt azonban az immár ötvenkét esztendős Lou Andreas-Salomé, több szellemi és erotikus tárgyú könyv szerzője, igyekezett a mestertől mindent megtanulni a pszichoanalízisről, hogy márciusban saját rendelőt nyithasson Göttingában. Most viszont ott ül az ünnepélyes hangulatú szerdai kollégiumon, körülötte a tudós kollégák, jobb felől a már akkoriban is legendás dívány, s az egész szobát zsúfolásig megtöltik a kis szobrocskák, amelyeket az ókorért megszállottan rajongó Freud azért gyűjtött, hogy hozzájuk meneküljön a vigasztalan jelenből. Nos, ebbe az áhítatos társaságba slisszolt be Lou nyomában egy macska. Freudot először bosszantotta a macska, de amikor látta, milyen kíváncsian mustrálja a görög vázákat és a római kisplasztikákat, úgy meghatódott, hogy még tejet is hozatott neki. Lou Andreas-Salomé azonban így számol be az esetről: „Pedig a macska Freud növekvő szeretete és csodálata ellenére tudomást sem vett róla, ferde pupillájú zöld szemével hidegen nézte őt vagy bármely más, tetszőleges tárgyat, és ha egoista-narcisztikus dorombolásánál Freud akárcsak egy pillanatra is többet kívánt volna tőle, akkor le kellett volna tennie lábát kényelmes nyugszékéről, hogy cipőorrának ügyes, igéző mozgatásával megküzdjön a macska figyelméért.” Attól fogva a macska hétről hétre bejáratos volt a tanácskozásra, s amikor gyengélkedett, pólyakötésével fölfekhetett Freud díványára. A terápia eredményesnek bizonyult.

*

Apropó, gyengélkedés. Tulajdonképpen hol van Rilke?

*

Gabriele d’Annunzio

Gabriele D’Annunzio

A kortársak szoronganak, hogy 1913 balszerencsés évnek bizonyulhat. Gabriele D’Annunzio meg­aján­dékozza egy barátját Szent Sebestyén vértanúsága című művével, és az ajánlást a biztonság kedvéért „1912+1”-re keltezi. Arnold Schönberg pedig a lélegzetét is visszafojtja a baljós szám gondolatától. Nem véletlenül találta fel a „tizenkétfokú technikát”, a dodekafóniát – a modern zene alapját, amely teremtője rémületéből született, hogy mi lesz azután. A racionalitás születése a babona szelleméből. Schönberg műveiben nem fordulhat elő a 13-as szám, nemhogy taktusban, de még oldalszámban se. Amikor rádöbbent, hogy Moses und Aaron (Mózes és Áron) című operájának címében 13 betű szerepel, inkább kihúzta az Aaronból a második a-t, azóta Moses und Aron a mű címe. És most tessék, egy egész esztendő a baljós szám jegyében telik majd! Schönberg szeptember 13-án született, és egész életében attól rettegett, hogy 13-án, egy pénteki napon fog meghalni. De minden hiába. Arnold Schönberg csakugyan 13-án, egy pénteki napon halt meg (de csak 1913+38-ban, vagyis 1951-ben). Mindazonáltal 1913 is tartogat neki egy szép kis meglepetést: nyilvánosan felpofozzák. De haladjunk sorjában.

*

Először is: Thomas Mann jelenése. Január 3-án kora reggel Thomas Mann Münchenben vonatra száll. Előbb elolvas néhány újságot és levelet, aztán az ablakból nézi a Türingiai- erdő hófödte dombjait, és – betegségét ismét egy hegyi szanatóriumban kúráló – Katiájáért aggódva el-elbóbiskol a túlfűtött kupéban. Nyáron meglátogatta Katiát Davosban, és az orvos várószobájában hirtelen megfogant benne egy nagy elbeszélés ötlete, de most ostobaságnak, életidegennek tűnik neki ez a szanatóriumi történet. Hát igen, most mindenesetre heteken belül megjelenik a Halál Velencében.

Florian Illies

Florian Illies

Thomas Mann a vonaton ül, és a ruházata miatt ag­gódik, bosszantó, hogy egy ilyen hosszú vonatút mennyire meggyűri a ruhát, a szállodába érve kény­telen lesz még egyszer átvasaltatni a kabátját. Feláll, elhúzza a kupé ajtaját, és úgy dönt, járkál egy keveset fel és alá. Olyan mereven lépdel, hogy a többi utas mindig azt hiszi, a kalauz jön. Odakint a dorn­burgi kastélyok suhannak el az ablak előtt, aztán Bad Kösen, a szőlővel beültetett hegyoldalak a Saale men­tén, a szőlősorok, akár a zebra csíkjai kapasz­kodnak fel a vastagon behavazott domboldalra. Tulajdonképpen tetszetős látvány, de Thomas Mann érzi, hogy Ber­lin­hez közeledve hogyan hatalmasodik el rajta a félelem.

A vonatról leszállva tüstént a Hotel Unter den Lindenbe viteti magát, és körülnéz a recepciónál, hogy vajon a háta mögött, a liftajtónál tülekedő vendégek felismerik-e. Aztán elfoglalja a szobáját, ugyanazt, mint minden más alkalommal, gondosan átöltözik, és fésül egyet a bajuszán.

Fordította: Fodor Zsuzsa

Florian Illies: 1913 – Az évszázad nyara
Park Kiadó, Budapest, 2014