L. A. az ördögé | James Ellroy: Fehér jazz

Posted on 2014. július 13. vasárnap Szerző:

0


Ellroy_Fehérjazz-bor180Tóth Zsuzsanna |

Ha valakinek gyerekkorában meggyilkolják az anyját, ha ez a trauma kitörölhetetlen nyomot hagy életén, ha megjárja a saját poklait – depresszió, drog, alkohol, lopások –, ráadásul harmincéves korára kétszáz kri­mit elolvas – mondhatni bőségesen megszerezte a szük­séges mennyiségű témát ahhoz, hogy a nagyvárosi lét sötét oldaláról írjon. James Ellroy esetében – aki egyike a kortárs keményvonalas amerikai krimi leg­ki­emel­ke­dőbb alkotóinak – csak a felszínt súroljuk ezzel a mon­dattal.

Témái ugyan sötétek, de a karakterei és ábrázolásmódja olyan „valóságos”, izgalmas, hogy rendkívül sikeres lett. Ő maga – meglehetős önbizalommal – vallja: „A regényírás mestere vagyok: a legnagyobb krimiíró a világon. Az vagyok a krimi műfajában, mint Tolsztoj az orosz irodalomban vagy Beethoven a zenében.” És bár a kijelentés a legkevésbé sem szerény, nálunk is bőven akadnak hívei; bizonyítja ezt, hogy magyarul is megjelent könyvei (Fekete Dália, A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, Fehér jazz – az L. A. Quartet részei, az Amerikai tabló és Az élet ára – az Underworld USA-trilógia részei) – jó fogadtatásra találtak. (Filmként is láthattuk a Szigorúan bizalmast és a Fekete Dáliát. Érdekesség, hogy utóbbi magyar operatőrét, Zsigmond Vilmost, 2007-ben Oscarra jelölték munkájáért, ez volt a negyedik jelölése!)

A Fehér jazz, amely csaknem húsz évvel az eredeti kiadást követően jelent meg magyarul, az L. A. tetralógia utolsó köteteként, Los Angeles legmocskosabb ügyleteibe enged bepillantást; korrupt zsaruk, gyilkosok, drogkereskedők, kurvák, perverzek – nyomorultak világába. Sehol egy boldog ember, sehol egy kis fény. Ebben a szürke bűnposványban ártatlanok sincsenek. Senki sem makulátlan, sőt! Időnként ugyan úgy tűnik, a szerelem vagy a józan ész néhol kivilágosítja a történéseket, ám ezek is csalóka pillanatok. Reménytelenül tocsogunk a bűnben, a vérben, a szennyben, az „egyeseknek mindent szabad büntetlenül, másoknak meg jobb félni” állapotában. L. A. az ördögé.

Ellroy mégis eléri, hogy belevessük magunkat ebbe a fortyogó katyvaszba, és bár megfoghatatlan, miért, nyomozása során kövessük cseppet sem jófiú hősét. Ráadásul regénye nem is könnyű olvasmány; mintha jegyzetlapok sokaságát dobta volna valaki elénk, hogy nekünk kelljen belőle rekonstruálni egy folyamatot. Ez a szűkre fogott, lényegre törő, lecsupaszított stílus eleinte rendkívüli erőfeszítéseket kíván, és csak az első oldalak többszöri visszaolvasása után érezhet rá az olvasó (nálam legalábbis így működött), hogyan is „szól” ez a darabos, szikár, mégis hullámzó, jó ritmusú szöveg – ez részben a fordító, Illés Róbert érdeme is. (Keringett egy pletyka, mely szerint, amikor a Fehér jazz első verziója túl hosszúra sikerült és a kiadó rövidítést kért, Ellroy a legszükségesebbeken túl az összes igét, jelzőt és határozószót kihúzta a szövegből. Egy interjú tanúsága szerint azonban ez előző regényével, a Szigorúan bizalmassal fordult elő.) Ha azonban ráérezünk erre a stílusra, akkor elkezd peregni a filmünk, és már letehetetlen a könyv.

A Fehér jazz főhőse, Dave Klein, jogász végzettségű rendőrhadnagy az 1950-es évek végének bűntől bűzös Los Angelesében. Ez azonban nem gátolja őt abban, hogy olykor-olykor, a jövedelmezőség jegyében ne álljon a másik oldalra, akár gyilkosként is. Mentsége nincs, bár talán csak a világ hataloméhes, cinikus, vérgőzös és könyörtelen körülötte, és saját sorsa terhelt annyira, hogy nehezen tudna másként cselekedni. Ebben a dzsungelben ő az egyik legkeményebb figura, ám egyszer csak rá kezdenek el vadászni. Harca így kétirányúvá válik – hol ő üldöz, hol ő menekül. Akár az üldözés, akár a csapdák állítása és kivédése – olyan feszültségeket hordoz, amelynek ábrázolására tényleg csak a legnagyobb írók képesek. Ellroy mindeközben remek miliőket fest, gazdag társadalom- és korrajzot produkál. Ráadásul mesterien kezeli a dramaturgiát, minden szálat (van belőle bőven, fő-, mellék- és még mellékebb), sőt minden karakterből adódó változást is gondosan elvarr a regény végére – még ha valódi feloldozást nem is kapunk.

Ellroy vallja: „Azt akarom, hogy érezzék az áramló fényt, amit a megváltás hoz el a hőseimnek a legvégén.” Nos, én nem érzem ezt a fényt, de nagyra értékelem, hogy a mozaik milyen remekül összeáll, és halvány megnyugvást jelent, hogy Klein minden lehetségest megtett bűneit enyhítendő – ám mégiscsak mindeközben a körülötte lévő romlott, elvadult világot átlengi a dzsessz, és még a legsötétebb zugban is, távolból hallani egy-egy békét adó szaxi-futamot.

James Ellroy (Fotó: Marion Ettlinger)

James Ellroy (Fotó: Marion Ettlinger)

James Ellroy: Fehér jazz
Jaffa Kiadó, Budapest, 2013
406 oldal, teljes bolti ár 3150 Ft
ISBN 978 615 523 5924

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Los Angeles, 1958. Gyilkosságok, meg­veszte­geté­sek, rajtaütések erőszak minden mennyiségben. Dave Klein rendőrhadnagy nem válogat a mód­szerekben, ha el akarja érni a célját. Egy zsaru, aki pénz­behajtóként, uzsorásként és verőemberként is kamatoztatja tehetségét, és otthonosan mozog a nagyváros legsötétebb bugyraiban is.

Amikor azonban az FBI nyomozást indít, hogy lebuktassa a rendőrség kötelékében szolgáló kor­rupt zsarukat, elszabadul a pokol. Kleinből bűn­bakot akarnak csinálni: ő lesz a rossz zsaru, akinek el kell vinnie a balhét. És a balhé nem marad el. Politikusok és rendőri vezetők, gengszterek és drogdílerek próbálják levadászni, miközben mindenki megtesz mindent, nehogy fény derüljön mocskos üzelmeikre.

Kleinnek lépnie kell, ha nem akar idő előtt kiszállni a buliból. Ő maga is részt vett ennek a világnak a megteremtésében, most azonban bármire képes lenne, hogy élve elmeneküljön belőle.

Az örvénylő szöveg magával rántja olvasóit az ötvenes évek Amerikájának kapzsiság és hataloméhség fűtötte világába. Az őrült staccatóban előadott, letaglózó erejű alvilági krónika James Ellroy egyik legkiforrottabb, legegyedibb hangú regénye, az L. A. Quartet tetralógia befejező darabja, amely most jelenik meg először magyar fordításban.