Ransom Riggs: Üresek városa (részlet)

| Első fejezet |

Keresztüleveztünk a kikötőn, el a vízen táncoló, forrasztásaikból rozsdát síró csónakok mellett, el a pusztíthatatlan, de lesüllyedt dokkok tetején nyugalomra tért, néma sirályok raja mellett, el a hálójukat kivető, láttunkra megdermedt halászok mellett, akik úgy bámultak ránk, hogy nem tudták eldönteni, valóságosak vagyunk-e, vagy csak képzeletbeliek; a vízen hajózó kísértetek, avagy kísértetjelöltek. Tíz gyermek és egy madár három rozoga kis csónakban, amint némán és elszántan eveznek a nyílt tenger felé, és az egyetlen biztonságos kikötő gyorsan távolodik tőlünk, partja csipkézett és varázsos a hajnal kék-arany fényében. Célunk, a walesi szárazföld morajló partja csak homályosan látszott, a láthatáron fekete füst terjengett.

Eleveztünk a vén világítótorony mellett, amely csöndesen állt a távolban, pedig az elmúlt éjjel oly sok sérülés színhelye volt: a körülöttünk robbanó bombák közt kis híján megfulladtunk, majdnem széttéptek minket a golyók. Fegyvert fogtam, meghúztam a ravaszt, és megöltem egy embert, amit még mindig képtelen voltam megérteni. Elveszítettük, majd visszaszereztük Vándorsólyom kisasszonyt – kiragadtuk egy tengeralattjáró acél állkapcsai közül –, bár a visszaszerzett Vándorsólyom kisasszony sérült volt, segítségre szorult, és mi nem tudtuk, hogyan segíthetnénk rajta. Most csónakunk farán állt, és nézte, hogy minden egyes evezőcsapással távolodik az általa teremtett menedék.

Végül elhagytuk a hullámtörő gátat, kiértünk a nagy, nyílt vízre, és a kikötő tükörsima vizét a csónakjaink oldalát nyaldosó kis hullámok váltották fel. Egy repülőgépet hallottam fenn, a magasban, és húztam az evezőt akkor is, amikor felnéztem, és próbáltam elképzelni, milyen lehet kis hajóhadunk fentről. Ezt a világot választottam, és mindazt, amim ebben a világban volt. Mindannyiunk becses, különleges élete három ócska kis csónakban zsúfolódott össze a mozdulatlan tengeren.

* * *

Csónakjaink könnyedén, egy vonalban siklottak, kedvező áramlat sodort minket a part felé. Egymást váltva eveztünk, hogy ne merüljünk ki, bár olyan erősnek éreztem magam, hogy egy teljes órán át nem adtam át az evezőt. Belevesztem a mozdulatok ritmusába, karjaim hosszú ellipsziseket rajzoltak a levegőbe, mintha húznék magam felé valamit, ami nem akar jönni. Velem szemben Hugh evezett, mögötte, a csónak farában ült Emma, szemét eltakarta szalmakalapja pereme, ahogy a térdére tett térkép fölé hajolt. Gyakran felpillantott, hogy összevesse a térképen látottakat a láthatárral, és arcának puszta látványa olyan erőt adott, amelynek meglétéről nem is tudtam.

Úgy éreztem, örökké tudnék evezni – amíg a másik csónakból át nem kiáltott Horace, hogy mennyi a távolság a szárazföldig, Emma pedig visszasandított a sziget felé, aztán lenézett a térképre, méricskélt az ujjai­val, és eléggé bizonytalanul válaszolt.

– Hét kilométer? – Ám ekkor Millard, aki szintén a mi csónakunkban ült, súgott valamit Emma fülébe, mire Emma elkomorodott, elfordította a térképet, és még jobban elkomorodott. – Úgy értem, nyolc és fél. – Amint kimondta, elszontyolodtam.

Nyolc és fél kilométer: olyan távolság, amelyet a gyomorforgató komp, amely két héttel korábban Cairnholmra szállított, egy óra alatt tenne meg. Olyan távolság, amelyet bármilyen motoros vízi jármű könnyedén megtesz. Másfél kilométerrel kevesebb, mint amennyit formában nem lévő bácsikáim lefutottak jótékonysági hétvégéken, és csak valamivel több, mint amennyinek teljesítésével anyám dicsekedett az evezőpadon, a menő edzőteremben. Ám a szárazföld és a sziget közti kompjárat csak harminc év múlva indul be, az evezőpadok pedig nincsenek megrakva utasokkal és poggyásszal, és az útirányukat sem kell állandóan módosítani, hogy jó irányba tartsanak. És ami még rosszabb volt, veszélyes vízen eveztünk, amely hírhedt volt arról, hogy elnyeli a hajókat: nyolc és fél kilométernyi szeszélyes, változékony tenger, amelynek fenekén zöldellő hajóroncsok és tengerészek csontjai hevertek, és amelynek sötétlő mélyén ott bujkáltak ellenségeink is.

Akik e miatt aggódtak, feltételezték, hogy a lidércek a közelben vannak, valahol alattunk, a német tengeralattjáróban, várakozva. Ha nem tudták máris, hogy elmenekültünk a szigetről, hamarosan rájönnek. Egyetlen, kudarcot vallott kísérlet után nem adhatják fel. A távolban százlábúként araszoló hadihajók és a fentről őrködő brit vadászgépek miatt a tengeralattjárónak veszélyes lett volna a felszínre emelkednie fényes nappal, de mihelyt leszáll az éj, könnyű préda leszünk. Értünk jönnek majd, elviszik Vándorsólyom kisasszonyt, és minket vízbe fojtanak. Eveztünk hát, egyedül abban reménykedve, hogy napnyugta előtt elérjük a szárazföldet.

* * *

Eveztünk, amíg bele nem fájdult a karunk meg a vállunk. Eveztünk, amíg el nem ült a reggeli szél, és a nap nem tűzött le ránk perzselőn, mintha nagyítón át sütne, és nyakunkon nem csorgott az izzadság. Rájöttem, hogy elfelejtettünk friss ivóvizet hozni magunkkal, és hogy 1940-ben a napfény elleni védekezés annyit jelentett, hogy az ember árnyékban maradt. Eveztünk, amíg tenyerünkről le nem hámlott a bőr, és biztosak nem lettünk abban, hogy ha abbahagynánk, még egyszer képtelenek lennénk megmozdítani az evezőt.

– Folyik rólad a víz – mondta Emma. – Add át egy kicsit az evezőt, mielőtt elolvadsz.

A hangja kizökkentett kábultságomból, hálásan bólintottam, helyet cseréltünk, de húsz perccel később visszakértem az evezőt. Nem tetszettek a gondolataim, amelyek pihenés közben támadtak: elképzeltem, amint apám felébred a Cairnholmon bérelt szobánkban, és ott találja helyettem Emma megdöbbentő levelét; aztán az ezt követő pánikot. Aztán jöttek az utóbbi napokban átélt rémségek emlékfoszlányai: egy szörny húz befelé a pofájába; egykori pszichiáterem halálos zuhanása a világítótoronyból; egy jeges ládában fekvő hulla, egy pillanatra visszarángatva a túlvilágról. Eveztem hát, hiába voltam kimerült, s úgy éreztem, hogy a gerincem soha többé nem egyenesedik ki.

A szemlátomást kimeríthetetlen Bronwyn evezett a másik csónakban egyedül. Olive vele szemben ült, de ő nem jelentett segítséget; a kicsi lány nem tudta volna megmozdítani az evezőt anélkül, hogy a levegőbe ne emelkedett volna, ahol egy kósza szellő elfújta volna, mint a papírsárkányt. Így Olive csak biztatta Bronwynt, aki két ember – vagy három, vagy négy – helyett evezett, ha figyelembe vesszük a csónakjukban lévő bőröndöket és ládákat, tele ruhával, élelemmel, térképekkel, könyvekkel és egy csomó kevésbé gyakorlatias dologgal, amilyenek például az Enoch posztószatyrában lévő, konzervált csúszómászószívek voltak; vagy Vándorsólyom kisasszony felrobbant házának kilincse, amelyre Hugh talált rá a fűben, útban a csónakok felé, és úgy érezte, nem tud élni nélküle; vagy a pufók párna, amelyet Horace mentett ki a lángoló házból – azt mondta, ez a szerencsepárnája, egyedül ez tudja megfékezni bénító lázálmait.

Más emléktárgyak olyannyira becsesek voltak, hogy a gyerekek még evezés közben is ragaszkodtak hozzájuk. Fiona két térde közt egy férges kerti földdel teli cserép volt. Millard bekente az arcát egy maréknyi, a bombázás eredményeként keletkezett téglaporral, különös gesztusa amolyan gyászszertartás volt. Ha olyasmihez ragaszkodtak is, ami furcsa, megértettem őket: ennyi maradt az otthonukból. Az otthonuk elpusztult, s nem tudták, hogyan engedjék el.

Miután három órán át rabszolgaként eveztünk, a sziget nyitott tenyérnyi méretűre zsugorodott. Csöppet sem emlékeztetett az ijesztő, sziklák övezte erődítményre, amelyet néhány hete pillantottam meg; most törékenynek látszott, apró kődarabnak, amelyet bármikor elsodorhatnak a hullámok.

– Nézzétek! – kiáltotta Enoch, és felállt a mellettünk lévő csónakban. – Eltűnik! – Kísérteties köd fogta körül a szigetet, eltakarta a szemünk elől, mi pedig abbahagytuk az evezést, s úgy néztük.

– Mondjunk búcsút a szigetünknek – állt fel Emma, és levette nagy kalapját. – Talán soha többé nem látjuk.

– Ég veled, sziget – mondta Hugh. – Olyan jó voltál hozzánk.

Horace letette az evezőt, integetett.

– Ég veled, ház. Hiányozni fognak szobáid és kertjeid, de a legjobban az ágyam fog hiányozni.

– Ég áldjon, hurok – szipogta Olive. – Köszönjük, hogy ennyi éven át biztonságot nyújtottál nekünk.

– Szép évek voltak – mondta Bronwyn. – Életem legszebb évei.

Magamban én is búcsút mondtam a szigetnek, annak a helynek, amely örökre megváltoztatott, és amely minden temetőnél jobban őrizte nagyapám emlékét és titkát. Visszavonhatatlanul elment nagyapa is és

a sziget is. Azon tűnődtem, hogy megértem-e valaha is, mi történt velem: mivé lettem, mivé válok. Azért jöttem a szigetre, hogy megfejtsem nagyapa rejtélyét, és e közben felfedeztem a magamét. Amint az eltűnő

Cairnholmot néztem, mintha azt láttam volna, hogyan merül alá a rejtély kulcsa a sötét hullámokba.

És akkor a sziget egyszerre csak eltűnt, elnyelte a hegyek köde.

Mintha sohasem létezett volna.

* * *

Kisvártatva a köd minket is utolért. Elvakított minket, a szárazföld elhomályosult, a nap halványfehérré fakult. Körbe-körbe eveztünk, mert elvesztettük minden irányérzékünket. Végül megálltunk, letettük evezőinket, és vártunk a nyomott szélcsendben, azt remélve, hogy elmúlik a homály; semmi értelme nem volt így továbbevezni.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Bronwyn. – Ha várunk, beesteledik, és akkor már nem csak a rossz idővel kell számolnunk.

És ekkor, mintha csak hallotta volna Bronwyn szavait, az időjárás tényleg rosszra fordult. Erős szél támadt, és világunk pillanatok alatt átalakult. Körülöttünk a tenger fehér tarajos hullámokat vetett, amelyek a csónakok oldalait csapkodták, vizet fröcsköltek a lábunkra. Megeredt az eső, mintha apró lövedékek záporoztak volna ránk. Kisvártatva úgy dobált minket a tenger, ahogyan a fürdővízben gyermek a gumijátékokat.

– Forduljatok rá a hullámokra! – kiáltotta Bronwyn, evezőjével a vízbe nyúlva. – Ha oldalba kapjuk őket, egészen biztosan felborulunk! – De a legtöbbünk ahhoz is kimerült volt, hogy sima tengeren evezzen, nem hogy vadul háborgó vízen, így hát a csónakok szélébe kapaszkodtunk, és reszkettünk az életünkért.

Vízfal tartott egyenesen felénk. Felsiklottunk a hatalmas hullámra, a csónakok szinte függőleges helyzetbe kerültek. Emma belém kapaszkodott, én az evezővillába; mögöttünk Hugh az ülésdeszkát markolta. Úgy siklottunk le a hullámról, mint valami hullámvasúton, a gyomrom táncolt, és ami a csónakban nem volt rögzítve – Emma térképe, Hugh táskája, az én, még Floridából magammal hozott, piros kerekes bőröndöm –, a fejünk fölött a hullámokba repült.

Nem volt időnk az elvesztett holmi miatt siránkozni, mert először a másik két csónakot sem láttuk. Amikor csónakunk egyenesbe jött, csak meresztettük a szemünket, és a barátaink nevét kiáltoztuk. Egy pillanatig ijesztő csönd volt, csak azután hangzottak fel válaszkiáltások, és a ködből előbukkant Enoch csónakja, s benne integetett mind a négy utas.

– Jól vagytok? – kiáltottam nekik.

– Ott! – kiabáltak vissza. – Oda nézz!

Láttam, hogy nem üdvözlésképpen integetnek, hanem mutogatnak valamire a vízen, úgy harmincméternyire – egy felborult csónakra.

– Bronwyn és Olive csónakja! – kiáltotta Emma.

Rozsdás alja mutatott az ég felé. Egyik lányt sem láttuk a közelében.

– Közelebb kell mennünk! – ordította Hugh, és fáradtságunkról megfeledkezve megragadtuk az evezőket, és a csónak felé igyekeztünk, a lányok nevét kiabálva.

Áteveztünk egy csomó örvénylő ruhadarab fölött, amelyek kihulltak a szétnyílt bőröndökből; mindegyikük fuldokló lánynak látszott.

A szívem kalapált, és bár csuromvizes voltam, és rázott a hideg, nem fáztam. Enoch csónakjával Bronwyn felborult csónakjánál találkoztunk, és együtt kutattuk a vizet.

– Hol vannak? – nyögte Horace. – Jaj, ha elvesztettük őket…

– Odalenn! – mutatott a csónaktestre Emma. – És ha alászorultak?

Kihúztam a villából az egyik evezőmet, ráütöttem a csónakra.

– Ha alatta vagytok, ússzatok ki! – harsogtam. – Kimentünk benneteket!

Egy rémítő pillanatig nem jött válasz, és elszállt minden reményem, hogy élve viszontláthatjuk őket. De aztán a felfordult csónakon kopogás hallatszott – és egy ököl ütötte át a csónak fenekét, repültek a fadarabok. Mindannyian meglepődtünk.

– Bronwyn az! – kiáltotta Emma. – Élnek!

Még néhány ökölcsapással Bronwyn megfelelő méretű lyukat vágott a csónak aljába. Odanyújtottam neki az evezőmet, ő megragadta, én pedig Hugh és Emma segítségével a csónakunkhoz húztam Bronwynt a habzó vízben, éppen akkor, amikor az ő csónakja elsüllyedt. Pánikban volt, hisztérikusan kiabált, s alig kapott levegőt. Olive után kiáltozott, aki nem volt vele a csónak alatt. Még mindig nem találtuk.

– Olive – meg kell mentenünk őt! – Hörögte a csónakunkba mászó Bronwyn. Rázta a hideg, tengervizet köhögött fel. Felállt az imbolygó csónakban, és a viharos égre mutatott. – Ott! – kiáltotta. – Látjátok?

A szemem fölé tettem a kezem az eső ellen, de csak hullámokat és ködöt láttam.

– Nem látok semmit!

– Ott van! – makacskodott Bronwyn. – A kötelet!

Akkor láttam meg, mire mutat: nem vízben kapálózó kislányra, hanem egy felfelé nyúló, vastag kenderkötélre, amely alig látszott a káoszban. Vastag, barna kötél nyúlt ki a vízből felfelé, és a vége eltűnt a ködben. Olive-nak ott kellett lennie a másik végén, láthatatlanul.

A kötélhez eveztünk, és Bronwyn tekerni kezdte befelé: egy perc múlva előbukkant Olive a fejünk fölötti ködből, a derekára kötve a kötél másik vége. A kicsi lány cipője leesett, amikor felborult a csónak, de Bronwyn már korábban odakötötte őt a vasmacska láncához, amelynek a másik vége a tengerfenékhez kapcsolódott. Ha nem így lett volna, Olive már eltűnt volna a felhők közt.

Olive Bronwyn nyakába ugrott, úgy kiáltotta:

– Megmentettél, megmentettél!

Szorosan ölelték egymást. Gombócot éreztem a torkomban.

– Még veszélyben vagyunk – mondta Bronwyn. – Muszáj sötétedés előtt elérnünk a partot, vagy a bajok csak akkor kezdődnek.

* * *

Kissé csöndesedett a vihar, a tenger sem hullámzott már olyan vadul, de újra evezni akár tükörsima vízen is elképzelhetetlennek látszott. Még félúton sem tartottunk a szárazföld felé, és már reménytelenül kimerült voltam. Lüktetett a kezem. A karom akár a fahasáb. Ráadásul a csónak állandó billegése hatott a gyomromra is – és a körülöttem lévő zöldes arcok alapján a másokéra is.

– Pihenünk egy kicsit – próbált biztató hangot megütni Emma. – Pihenünk, és kimerjük a csónakokból a vizet, amíg el nem oszlik a köd…

– Az ilyen ködöknek saját akarattyuk van – szólalt meg Enoch. – Eltart’at napokig is. Pár óra múlva sötét lesz, oszt’ csak remél’ettyük, ’ogy reggelig nem tanának meg minket a lidércek. Tejjesen véttelenek leszünk.
– És nincs ivóvizünk – tette hozzá Hugh.
– Se ennivalónk – folytatta Millard.
Olive felemelte a két kezét.
– Én tudom, hol van!
– Micsoda? – kérdezte Emma.
– A szárazföld. Láttam föntről, a kötél végéről. – Olive elmagyarázta, hogy a köd fölé emelkedett, és egy rövid ideig tisztán látta a szárazföldet.

– Sokra megyünk vele – morogta Enoch. – Körbe-körbe eveztünk, amíg te odafönn lebegtél.
– Akkor engedjetek föl újra.
– Biztos ezt akarod? – kérdezte Emma. – Veszélyes lehet. Mi van, ha beléd kap a szél, vagy elszakad a kötél?
Olive arcocskája határozott volt.
– Engedjetek föl – ismételte.
– Amikor ilyen, nem lehet vele vitatkozni – mondta Emma. – Hozd a kötelet, Bronwyn.

– Nem ismerek nálad bátrabb kislányt – dicsérte meg Bronwyn, aztán munkához látott. A vasmacskát a vízből a csónakba húzta, és az így nyert pluszkötéllel összekötöttük két megmaradt csónakunkat, hogy ne tudjanak ismét elszakadni egymástól, majd felengedtük Olive-ot a ködös égboltra.

Különös, néma csendben néztük mindannyian a kötelet, hátrahajtott fejjel – s égi jelre vártunk.

Enoch törte meg a csendet.
– No, mi van? – kiáltotta türelmetlenül.
– Látom! – Jött a válasz. Olive hangja halk madárfüttynek hallatszott a csapkodó hullámok zajától. – Egyenesen előre!

– Nekem ennyi elég! – mondta Bronwyn, és miközben mi valamennyien a gyomrunkat fogtuk, és hasznavehetetlenül, magunkba roskadva ültünk, Bronwyn előremászott az elülső csónakba, fogta az evezőt, és evezni kezdett. Csupán Olive vékony hangocskája irányította, mint láthatatlan angyal az égből.

– Balra… még jobban balra… nem annyira!

Így közeledtünk lassan a part felé, a köd mindvégig a nyomunkban; hosszú, szürke csápjai, mint valami fantomkéz kísérteties ujjai, mintha állandóan vissza akartak volna húzni minket.

Mintha a sziget sem akart volna minket elengedni.

Fordította: Gálvölgyi Judit

Ransom Riggs: Üresek városa
Kossuth Kiadó, 2014

• Recenziónk: Hősök keringője