Tóth Eszter Zsófia, Murai András: Szex és szocializmus (részlet)

Posted on 2014. július 4. péntek Szerző:

0


TóthE_szex_es_szoc-bor180Az IM küldetéstudata

Közügy-e a szexualitás? A nyilvánosságra tartoznak-e s van-e létjogosultságuk a lapban a magánjellegű problémáknak? Az IM küldetéstudatát alapvetően meghatározó dilemma újra és újra felvetődött a levélírók és az újságot készítő munkatársak között is. Mivel az IM létrejöttétől kezdve feladatának tekin­tette a társadalmi párbeszéd megteremtését a párkapcsolatok és a szexualitás témájában is, a probléma lényegében a „hogyanra” vonatkozott.

Az IM szerkesztői láthatóan úgy vélték, hogy a tizenéveseknek a magánélet erkölcsi kérdéseit feszegető leveleire „általánosan irányt mutató választ” kell adniuk. Az 1974. decemberi számban például egy olvasói levél írója rákérdezett arra, hogy a nyilvánosságra tartozik-e a magánélet. Az újságíró válaszában szülő- és tanárhelyettesítő szereppel ruházta fel magát: a tizenéveseknek nincs kihez fordulniuk, ezért a lap újságíróitól kérhetnek tanácsot az őket érdeklő, kényesnek számító témákban is. Molnár Márta szerint, aki a lap levelezési rovatát vezette, az IM egyfajta kommunikációs csatorna szerepét látta el a fiatalok között: „a még nem létező internetet pótolta, a kommunikációs problémával küzdő fiataloknak segített.”

Bár a Kádár-korszak Magyarországán cenzúrahivatal nem létezett, a lapok újságírói alapvetően tisztában voltak azzal, mely témák nem hozhatóak nyilvánosságra, és melyekről nem kezdeményezhető vita. Írás közben működött az öncenzúra, illetve megpróbáltak szimbolikusan írni a tiltott témákról. Abszolút tabunak számított 1956 nem ellenforradalomként való értékelése, a szegénység vagy a hajléktalanság ábrázolása tényfeltáró riportokban. 1985-ig belügyminisztériumi utasítás rendelkezett arról, hogy kábítószerrel kapcsolatos témák nem láthatnak napvilágot. A lapok főszerkesztői az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály által szervezett heti értekezleteken tájékozódtak az aktuális irányvonalakról és kaptak feddést, ha valamilyen területről mégis a nem elvárt módon írtak. A szexualitás azonban nem számított abszolút tabutémának. Ennek egyik elsőrendű oka az volt, hogy a „szocialista emberrel” kapcsolatos erkölcsi elvárások megfogalmazásának legitim terepe volt a szexualitásról szóló közbeszéd, és az állampolgári magatartások terelgetése az erkölcsileg helyesnek tartott útra.

A közvetett cenzúra működésére jó példa a KISZ Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályán készült 1983-as Ifjúsági Magazin-értékelés. Az „állásfoglalás” a lap tevékenységéről, valamint a „határozat további feladatairól” a lap által képviselt értékek általános kritikája, illetve az elvárt, követendő magatartás megfogalmazása. Az értékelésből kiderül, hogy a magazinnak „az ifjúsági mozgalom eszméit, céljait” kellene közvetítenie a fiatalok felé, de ebben jelentősek a hiányosságai. Bár a példányszám növelésében „szép eredményeket” értek el (300 000), ugyanakkor „felmérhetetlen károk veszélyét hordozza magában”, hogy „az írások indokolatlanul nagy részét jellemzi az értékelés, a kritikai megközelítés hiánya”. A KISZ álláspontja szerint „a lapban felborultak az egészséges terjedelmi arányok, túlsúlyba kerültek az extremitások, az illusztrációs anyagban a jó ízlést borzoló fényképek”. Az állásfoglalás szerint az olvasóban torz kép alakulhat ki a magyar fiatalságról, mivel az IM túl sokat foglalkozik a punk-jelenséggel, és „a szerelmet kizárólag a szexualitásban kereső” fiatalt jeleníti meg. Határozottabb nevelő funkciót várt el tehát a KISZ az IM-től: bár dicséretesnek tartotta, hogy minden „lakkozás” nélkül tükrözi a magyar fiatalság problémáit, elsődleges feladatának mégis az ízlésformálást, a „helyes életszemléletre nevelés”-t nevezte meg, amihez több kritikára és kevesebb tömegízlést kiszolgáló írásra lenne szükség.

Az IM-mel szembeni KISZ-kritikának talán az 1982. októberi szám cím- és hátlapjának ellentmondásossága lehetett az egyik kiváltó oka. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt tiszteleg a címlapkollázs (Marx; a forradalmi, „Feltámadott a tenger”-es Petőfi és Lenin az ünnepi képen), melynek felső harmadát vörös zászló teríti be. A hátoldal azonban a délegyházi nudista strandon készült fotón két meztelen kamaszt mutat hátulról, egész alakos képen. Ha kiterítjük a lapot, Lenin feje a fiú meztelen fenekével majdnem egy vonalba kerül. Az IM tehát egyidejűleg két funkciónak tett eleget: igyekezett megfelelni a hivatalos elvárásoknak, miközben a fiatalok igényeire is odafigyelt, felszínre hozott és a hivatalos diskurzusba emelt témákat, hogy a lap minél kedveltebb és keresettebb legyen az olvasóközönség számára.

Megszólalási módok

Ki és milyen pozícióból beszélhetett a párkapcsolatok problémáiról és a szexualitásról? Ki tehette fel a kérdéseket, és ki volt az, aki tudta és kimondhatta a helyes válaszokat? A következőkben az Ifjúsági Magazinban megjelenő megszólalási típusokat és módokat mutatjuk be.

Nyilvános vallomások – az olvasói levelek

Ha a fiatalok viszonya a családi élethez, a párválasztáshoz és a szexualitáshoz „közügy”, társadalmi jelenség, akkor meg kell hallgatni az érintettek véleményét: leveleken, kérdéseken keresztül felvetni és ismertetni a problémás kérdéseket, majd ezt követően dönteni a helyes és elvárható magatartásról – vagyis a szexuális viselkedést a tudás és az erkölcs általánosabb rendjébe kell illeszteni. A szerkesztőségbe érkező levelek magas számát az IM több helyen azzal indokolta, hogy a fiataloknak nincs kihez fordulniuk, nincs honnan tájékozódniuk, ezért kell a lapnak ezt a funkciót is betöltenie. Az olvasói levelek tehát olyan nyilvános vallomások, amelyek – az önkéntességük látszatából fakadóan – a rendszer demokratikusságát és a lap szükségességét legitimálják. Vannak, akik tanácsot kérnek, vannak, akik beszámolnak tapasztalataikról, megint mások hozzászólnak levelekhez, témákhoz – e három megnyilvánulás természetesen egyetlen levélben is összekapcsolódhat.

Akkor és most is felmerül a kérdés, reálisak, hitelesek-e az olvasói levelek. Kétségtelen, hogy gyakran különös történetekről olvashattunk az Ifjúsági Magazinban, amelyek jogosan keltették fel az olvasó kétkedését. Nézzünk egy példát! 1981-ben a lap sorozatot indított arról, hogy a fiataloknak fontos-e a komoly kapcsolat vagy inkább több könnyű kalandra vágynak. A hozzászólók között egy középiskolás lány arról számolt be, hogy a barátja közte és egy másik lány között nem tudott választani, ezért arra kérte őket, hogy birkózással döntsék el, kivel járjon. A beszámoló szerint az iskola tornatermében lezajlott „szabályos” birkózásban a levélíró vesztett, a fiú a másik lányé lett.

Egy levélre, melynek írója nem érti, miért fordulnak az IM-hez a fiatalok magánügyeikkel, az (anonim) újságíró így válaszol: „Jól tudom, hogy sokan brahiból, viccből is írnak, azonban nem könnyű szétválasztani a valós problémát a valótlantól.” Azt, hogy a szerkesztőség – legalábbis hivatalból – komolyan vette a hozzájuk érkező leveleket, a Válogatott magánügyek rovatvezetőjének 1979 szeptemberében megjelent nyílt levele mutatja. Ebben kifogásolta a levélírók igénytelen stílusát, az akkor divatba jött megfogalmazásokat („lefeküdtem vele”, „egymásba zúgtunk”), és „szabatos és szép stílusban megfogalmazott” leveleket várt. A rovatban a levélírókat nemegyszer minősítette „butának”, „ostobának”, keményen kritizálva a stílusukat és a tájékozatlanságukat.

Molnár Márta, aki a levelezési rovatot vezette, az interjúban elmondta, hogy az IM-nél volt olyan időszak, mikor naponta 20–30 levéllel kellett foglalkozniuk, melyeket témák szerint szortíroztak (szexuális tanácsadás, lelki és párkapcsolati problémák, divat, pályaválasztás), és területenként más-más újságíró vagy szakember válaszolt rájuk. Külön csoportosították a természetkedvelőket, a sportkedvelőket, az irodalomkedvelőket, a beatkedvelőket, a lemezgyűjtőket, a bélyeggyűjtőket. Lehetett „szocialista országokbeli” fiatalokkal is levelezni.

1985-től már négy levelezési rovat elégítette ki a fiatalok érdeklődését: a Kedves IM! elsősorban pályaválasztási tanácsokat adott, a Barátot keresünk címeket közölt, a Válogatott magánügyek lelki és párkapcsolati problémákra reagált, a Doktor úr, kérem… rovatban pedig szexuális kérdésekkel fordulhattak dr. Veres Pálhoz.

Kattints rá!

Kattints rá!

„Nem voltak kamu levelek” – állította Molnár Márta az interjúban. Kivételt valószínűleg a korszak emblematikus figurájának számító dr. Veres Pál rovata jelentett. Veres Pálnak a Magyar Ifjúságban és az IM-ben is állandó rovata volt, népszerűségéhez frivol stílusa és humora nagyban hozzájárult. Dési Péter szerint, aki az Ifjúsági Magazin főszerkesztője volt az 1980-as évek második felében, Veres Pál részben „konstruálta a leveleket”, s persze biztosan voltak, akik brahiból írtak neki. (Komolyan lehet-e venni például az olyan kérdéseket, mint „Szabad-e menstruációkor hajat mosni?” – „Féltem a hajam” jeligére?) Ugyanakkor „a hetente érkező levelektől, amiket Pali bácsi kapott, nem lehetett az irodájába belépni”. „Veress Pál nevével mindent el lehetett adni, ő egy korabeli celeb volt” – fogalmaz Dési.

Több interjú elkészítése után állíthatjuk, hogy a Veres Pállal kapcsolatos történetek központi szerepet játszanak a beszélgetésekben, és sajátos emlékelőhívó funkciójuk is van. Ahogy Karalyos József fogalmazott egy felidézett történet kapcsán:„Sokáig nevettünk. Azért mondom ezt el, mert elevenen él bennem, pedig negyedszázados ez a történet.” Amikor az IM egykori fotósát a levelek hitelességéről kérdeztük, válaszaiból az derült ki, hogy előfordulhatott, hogy a leveleket a szerkesztők írták, de a módszert rögtön Veres Pálhoz kötötte: „Szerintem voltak kitalációk is, amikor nem volt elég humoros, jópofa a levél, akkor kitaláltak. Ennek a fő zászlóvivője Veres Pál volt, aki ezt meghonosította.” A lapban megjelenő többi levelet viszont többnyire eredetinek vélte, „ugyanis nem kellett ezt kitalálni, olyan furcsa levelek is jöttek (…) de attól tartok, a levelekben is lehettek tréfamesterek, ez nincs kizárva”. Miután ezt kimondta, az interjúszituációt magánbeszélgetésként definiálta, és ekkor kezdett el bővebben beszélni a Veres Pál-jelenségről. Szerinte a Válogatott magánügyeket komolyan vették a szerkesztők, Veres Pál azonban „hobby orvos” volt, „remek újságíró, aki kitalálta magának a felvilágosító orvos szerepét, és a szexuális felvilágosítással haknizott.”

Kétségtelen, hogy Veres Pál saját magát állította középpontba, hiszen a Doktor úr, kérem… egyoldalas rovatában gyakran nem közölte az eredeti leveleket, csak a válaszokat, illetve a leveleket saját fogalmazásában adta közre. A vele kapcsolatos történetek elősegítik, hogy a diktatórikus múltra annak ironikus voltát hangsúlyozva emlékezzenek az elbeszélők. Karalyos József visszaemlékezése:

„A másik (…) volt egy vidéki lány – ma már tudjuk, hogy létezik ilyen –, de akkor szinte meglepő volt, hogy ő azért jár az Operába, mert számára az okoz szexuális kielégülést, ha a korlátját simogatja az operaházi lépcsőnek. És mi akkor jót röhögtünk ezen, pedig léteznek ezek. (…) A másik, amire határozottan emlékszem, belesülnek ezek az ember emlékezetébe, Veres doktor a szexualitásról úgy írt, hogy ő humoros akart lenni, nyilvánvaló, később ezzel ő végighaknizta az országot, rejtett módon felvett kazetták jártak körbe, házibulikon hallgatták ezeket, a ki nem mondott szavak izgalma. (…) Ő egy óriási poéngyáros volt és meghívták. (…) Ő maga mesélte, nem mástól hallottam. Nővérképző, kétszáz nővér ül ott kis fityulákban, Veres doktor, minden külső adottság megvolt, megvan a kecskeszakáll hozzá, ami alátámasztotta, hogy ő orvos. Odament a táblához, nem köszönt semmit, húzott egy egyenes vonalat, utána húzott egy vonalat alatta még egyszer. (…) Majd a párhuzamos vonalra rajzolt egy kalapot és egy férfi nemi szervet. Azt mondta, kedves kollegák, ma itt a baszásról fogunk beszélni. Na, erre felállt hátul három nővér – ez is a történetének része –, hogy ezt nem hallgatja tovább. Utánaszólt: ne siessenek, a lényegét nem mondtam el. Olyan volt, mint egy szelep az ő szerepe. Tudományos felvilágosítás orvosi jelmezbe öltözve. Mindenki elmehetett, mert nem egy pornó talk show-ra megy, hanem egy tudományos előadásra. Hát, így beszél a doktor úr, arról mi nem tehetünk.”

Karalyos elbeszélése rávilágít a korabeli nyilvánosság kettősségére: amit Veres doktor a lapban nem írhatott le, felvilágosító előadásaiban mondta el, amelyek aztán informális csatornákon terjedtek az országban.

Az interjú során Karalyos gyakran szembeállította a jelent a régi világgal, kiemelve, hogy számára a régi sok tekintetben otthonosabb volt:

„Ma ugye az van, én is barátkozom ezzel a helyzettel, hogy a lányok sokkal aktívabbak. (…) Én tizennyolc évesen napokig azon rágódtam, hogyan szólítsak meg egy lányt az iskolában. (…) Veres doktor ebben a szerepben tökéletes volt. Ha ma élne, minden Való Világba beköltözne. Az Ifjúsági Magazin negyvenéves találkozójára még eljött.”

Az olvasói levelek hitelességéhez fontos adalék, amit a társkereső rovatról mesélt: készített riportot olyan párokkal, akik az IM rovatának köszönhetően ismerkedtek össze. „Százával jelentek meg az arcképes hirdetmények”, ami az IM küldetéstudatát erősítette: hiányt töltött be, segített a párkeresésben. Az 1980-as években már havonta fogadónapot is szervezett a lap, „ott ült a Veres Pali bácsi és témák szerint az újságírók, és személyesen adtak tanácsot.”

Úgy tűnik tehát, hogy az olvasói levelek jelentős része valóban az olvasók tollából származott, ám az is valószínű, hogy a szexualitásra vonatkozó kérdések – különösen Veres Pál rovatában – időnként a fantázia szüleményei voltak. Akárhogy is volt, számunkra kevésbé releváns a hitelesség, hiszen az a fontos, hogy valami a lapban megjelent, és így részévé vált a diskurzusnak.

Az olvasói levelek ráadásul legitimálták a lap működését, megerősítették azt a vélelmet, miszerint a magyar ifjúságnak szüksége van a nevelésre, a helyes irány megmutatására, a magazinnak pedig át kell vállalnia a szülő és az iskola tanácsadó, felvilágosító szerepét.

Az IM hatalmi pozíciója abban állt, hogy a vélemények sokaságában vagy akár egyetlen, konkrét tanácsigénylésben a mindentudó, igazságtevő szerepben jelent meg. A diskurzus igazsága a lap kezében volt.

(Forrás: Fortepan)

(Forrás: Fortepan)

Szakértői vélemények

Meglehetősen későn, csak a lap második évtizedében, 1974–1975-től jelentkeztek rendszeresen a szakértők véleményét közlő rovatok vagy sorozatok (Beszéljük meg! 1975-től, Páros oldal 1978-tól). Veres Pál, Szilágyi Vilmos, Ranschburg Jenő, Buda Béla gyakran foglalkoztak a kamaszok szexualitásával. A szakértői megnyilvánulásokat a semleges, tárgyilagos szóhasználat jellemezte, újdonság volt tehát az olvasói levelekhez és a szerkesztői válaszokhoz képest a dolgok néven nevezése. Sem a levelek, sem a nem szakértők által írt válaszok nem tértek ki a testrészek és a szexuális tevékenységek nyílt megnevezésére, a szakértői vélemények azonban tudományos megnyilatkozások, és ennek megfelelően szókimondók voltak. A Válogatott magánügyek „Félmegoldás” jeligéjű levélírója például a pettingről szeretett volna többet tudni, a szerkesztő azonban bővebb felvilágosításért a szexuális élettel foglalkozó könyvekhez irányította, míg a szakértők bátran írhattak „rázós” témákról, mint azt a következőkben látni fogjuk.

Veres Pál cikkei természetesen a szakértők hivatalosabb hangvétele alól is kivételt jelentettek. Az 1980-as évek második felére ő lett az ország talán legismertebb tini-szexológusa, akinek tanácsai még Hofi Géza kabaréiba is bekerültek. (A leghíresebbek ugyan a Magyar Ifjúságban jelentek meg, de az Ifjúsági Magazinban is több írását lehetett olvasni a megszokottól kicsit eltérő, lazább hangnemben.) Generációs kifejezéssé vált például a „Kelenföldnél kiszállok”, amelynek eredeti változata 1979 júliusában jelent meg az Ifjúsági Magazinban. A „Kedves Fiam” című levélben a szerző a következő hasonlattal élt: egy fiú Balatonról Budapestre utazik vonaton, és megismerkedik egy csinos lánnyal. A fiúnak Kelenföldön le kellene szállnia, de a lány még kéri, mivel olyan kellemes a beszélgetés, utazzon vele a végállomásig. Ha a fiú enged a csábításnak és nem tud Kelenföldnél kiszállni, abból baj lehet. A „Kelenföldnél kiszállok” a köznyelvben a megszakított közösülés szinonimája lett.

Az önkielégítés témájáról Ranschburg Jenő közölt írt először a lapban 1977-ben. A „Tabuügyekről nyilvánosan” című cikk arról szólt, hogy a 14–15 éves fiúk önkielégítést végeznek, azonban sokuknak tévesen bűntudatuk van emiatt: attól félnek, hogy hátgerincsorvadást kapnak vagy alkalmatlanok lesznek a nemi életre, ugyanis ezzel ijesztgetik őket. Buda Béla néhány hónappal később azt hangsúlyozta, hogy a maszturbálás elítélése a valláserkölcsből következő tévtan volt és nagy károkat okozott:

„Sok ember életét keserítette meg, hogy szexuális feszültségének nem tudott ellenállni és nagyon rossz lelkiismerettel, bűntudattal önkielégítést végzett. Az örömöt azután lelkiismeret-furdalás, önbizalom-csökkenés követte. Jött a fogadkozás: soha többet. A szándék egy ideig kitartott, de azután ismét erősebb lett a gerjedelem.”

Konklúziója szerint „az önkielégítés ártatlan dolog, és minél kevesebb problémát csinálunk belőle, annál észrevétlenebb és ártatlanabb marad”. Nem ugyanígy vélekedett a női maszturbációról dr. Veres Pál: még 1988-ban is úgy ítélte meg egy olvasói levélre adott válaszában, hogy a női önkielégítéssel a nők az orgazmus olyan magas fokát képesek elérni, amelyet „a természetes nemi kapcsolat nem képes megvalósítani és természetes együttlétből aligha lesz később teljes a kielégülés”. Nem tartotta károsnak a női önkielégítést, amíg annak célja az erogén zónák felfedezése azért, hogy a nő „az ellenkező neművel kialakított szexuális kapcsolatát irányítani tudja”. Az öncélú örömszerzést azonban elítélte. Azt tanácsolta a lányoknak, hogy akinek nem hiányzik a maszturbáció, az ne is próbálkozzon vele.

A szakértők az Ifjúsági Magazinra alapvetően jellemző társadalmi vitákban is fontos szerepet töltöttek be. Erős Ferenc és Szabó Ildikó például arról a vitáról végzett úttörő kutatást, amelynek témája a „Milyen a szerelem?” volt. Az 1973-ban belső kiadványként megjelent elemzés az Ifjúsági Magazin 1972. novemberi riportja alapján azt a kérdéskört feszegette, hogy „Lehet-e az utcán csókolózni?”, és szemben az IM elítélő beszédmódjával – miszerint az utcán polgárpukkasztásból, virtusból vagy megszokásból csókolóznak a fiatalok –, Erős és Szabó szerint ez nem bűn. Amennyiben a KISZ ifjúsági lapja ezt a jelenséget elítéli, „élemedett korú, kötögető nagyságos asszonyra emlékeztet, aki miközben a kötésminták rejtelmeiről elmélkedik, rosszallván-irigykedve sandít a fiatal szerelmesekre”. Ezt a hozzáállást a szerzők nyárspolgári erkölcsnek tartották. A nyárspolgári erkölcs elítélése jól illeszkedett a korszak hivatalos beszédmódjába, amely a kispolgárokat olyan kihalásra ítélt társadalmi osztálynak tekintette, melynek értékrendszere ellentétes a szocialista emberével.

Tóth Eszter Zsófia, Murai András: Szex és szocializmus
Libri Könyvkiadó, 2014