Katarina Mazetti: Pingvinélet (részletek)

Posted on 2014. május 31. szombat Szerző:

0


Mazetti_Pingvinélet-bor180311-es kajüt, Ulla Båvén – Margareta Knutsson

Már túl vagyunk az utazás felén, és eddig még egy kapásom sem volt! Valószínűleg kénytelen leszek megváltoztatni a taktikámat.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a västeråsi Lasse jól illene hozzám. Kellemes, barátságos férfi, és két éve özvegy! Éppen elég ideje ahhoz, hogy még emlékezzen a páros élet előnyeire, de ahhoz kevés, hogy nehezen kezelhető agglegényallűröket vegyen fel. Persze kopasz, és emiatt egy kissé elfogódott, sokszor bent is sapkában üldögél, de ez engem nem zavar. Valahol azt olvastam, hogy minél több férfihormonja van valakinek, annál kopaszabb. Szerintem megéri.

A svéd férfiak – legalábbis ötven fölött – igazán nem duzzadnak a tesztoszterontól… vagy szégyellik kimutatni. De ha mégis, akkor elutaznak Thaiföldre, és ott oldják meg a problémát. Itt, a hajón jobb a nyersanyag, több példányon is megakadt a szemem, és mindegyik másképp ígéretes. Az lenne a legjobb, ha egy kis gyűjteményt állíthatnék össze belőlük! Miközben Déli-Georgiától elértünk az Antarktiszig, Margaretával felmértük a terepet. Szerencsére ő Vernert szemelte ki magának, egy elvált biológiatanárt Eskilstunából, aki rajong a sífutásért, és szabad idejében fuvolázik. Margareta lábán ugyan soha nem volt még síléc, de beadta az ürgének, hogy fiatal korában rengeteget síelt. Majd megbánja még, gondoltam.

– Nem zavar, hogy ha sikerül az akció, meg kell tanulnod síelni? – kérdeztem tőle.

– Sajnos tíz évvel ezelőtt súlyos ínszalagszakadásom volt, és az orvos megtiltotta, hogy újra síeljek – felelte Margareta könnyedén. – És azt tudtad, hogy a fuvola a kedvenc hangszerem?

– De Maggi, neked botfüled van!

– Bizonyítsd be! – mondja nevetve, és kacsint.

Nekem viszont muszáj lesz taktikát változtatnom. Ezeknek a hapsiknak hiába játszom el a kis butuskát, csak néznek értetlenül, miközben a távcsöveikkel vacakolnak. Az új stratégiám megkívánja, hogy utánaolvassak egy kicsit azoknak a nyavalyás madaraknak, hogy csak úgy félvállról oda tudjam vetni: „Nézze csak, egy patagóniai gőzhajóréce!” Ha ilyen dolgokat egyáltalán képes lennék félvállról mondani… Ha Maggi meghallja, az biztos, hogy mindketten átesünk a hajókorláton a röhögéstől. De azt hiszem, ez működne. Valamelyik nap nagy nehezen felismertem egy viharmadarat, utána Lasséval jó ideig volt miről beszélnünk. Most már tudok egyet s mást a sirályfajtákról, a viharmadarakról és az albatroszokról. Esküszöm, ez még annál is unalmasabb, mint azok az átkozott biológiaórák voltak az iskolában, amikor növényeket kellett lepréselni, és meg kellett különböztetni a fészekvirágzatúakat az ernyősvirágzatúaktól. De akkor is sikerült egy kiránduláson kihalásznom az iskola legcsinosabb kézilabdázóját, valahogy egyre mélyebbre mentünk a bokrok közé… Talán a természet az én oldalamon áll.

– Láttad, milyen szép Verner foga? – kérdezi Maggi

– Csak nem gondolod, hogy ezek az eredeti, gyári fogai? – kérdezem vissza.

– Kit érdekel? Ha igaziak, csodálatos, mert akkor biztos, hogy gondosan ápolja őket. Ha meg nem, hát akkor meg jó sok pénze lehet, hogy megengedhet magának egy egész garnitúrát. Az is csodálatos! – nevet Maggi, s közben jógagyakorlatokat végez a csizmák és táskák között az apró kabinban.

(…)

311-es kajüt, Ulla Båvén – Margareta Knutsson

Majdnem rosszul végződött. Ha huszonöt évvel fiatalabbak vagyunk, valószínűleg minden kapcsolat megszakad köztem és Maggi között. De ötvenévesen már megvan a magunk toplistája, és ugyan jöhetnek hullámvölgyek, de az biztos, hogy más a dolgok fontossági sorrendje, mint huszonöt évesen. Legalábbis Maggi és köztem.

Az történt, hogy fokozatosan elveszítettem az érdeklődésemet Lasse iránt, és Verner kezdett egyre inkább a látóterembe kerülni. Egyébként nagyon jól megvoltunk mi négyen. Mindig együtt ettünk, szokás szerint néhányan még csatlakoztak hozzánk a madarasok közül, aztán este még beültünk a bárba, és jókat diskuráltunk. Maggival rengeteg társasutazáson vettünk részt, nagyon jól tudjuk, hogyan kell helyezkedni az asztaloknál, hogy ki mellett üljön az ember, és hogyan lehet párba verődni a kiszemeltjeinkkel kirándulásokon és múzeumlátogatásokon. Egészen eddig Lasséval voltam párban. De valahogy egyre nehezebben jöttem ki vele. Nem is a különböző fajta viharmadarakkal és csőrfajtákkal gyűlt meg a bajom, hanem a feleségével. Mármint a halott feleségével. Őt is Ullának hívták, mint engem, és Lasse nap mint nap egyre több közös tulajdonságot fedezett fel közöttünk, ráadásul olyan tulajdonságokat, amelyeket én nem szívesen ismernék el a magaménak. A néhai Ulla rendkívül érzékeny, talán kissé bolondos nő volt, és a madarak terén teljesen tájékozatlan, akárcsak én. Mondta Lasse. A korlát mellett álltunk, amikor így a bizalmába avatott, én közben mereven bámultam a habokat, és azt gondoltam, hogy „ha tudnád, Lasse, hogy milyen kemény nő vagyok én, és körülbelül annyira bolondos, mint a tőzsdehírek… Na jó, a madarakkal kapcsolatban van valami a dologban, azt elismerem.” Attól fogva egyébként nem is tettettem a jártasságot e téren, ő meg egyre boldogabban magyarázott, ha mellélőttem egy-egy szárnyassal. Egyébként megboldogult Ulla asszony szerintem nem érzékeny volt, hanem szentimentális – együtt érzett minden kitett macskával és éhes cinkével, de úgy vélte, hogy a hajléktalanok maguknak köszönhetik a sorsukat! Lasse véleményét erről a dologról nem sikerült kicsikarnom. Verner sokkal érdekesebb személyiség. Művelt, és bátran síkraszáll az igazáért több fontos témában is, a felesége se nem halott, se nem szent, talán nem is létezik, mindenesetre említést sem tesz róla. Göndör, erős szálú, őszülő haja és jó humora van!

Lasse hírből sem ismeri a humort. Folyton vicceket mesél.

Általában nem vagyok érzelgős magammal szemben sem, erős kézzel bánok a saját érzéseimmel is, ha meg akarom tudni, hol is tartok voltaképpen. Így aztán elég hamar kiderítettem, hogy még a gondolata is annak, hogy Lasse behurcolná az étkezőbútorát helyes kis sorházi lakásomba, zsigeri tiltakozást vált ki belőlem. Na nem.

De jóformán még észre sem vettem, mennyire kezdi Verner felkelteni az érdeklődésemet, Margareta máris lecsapott. Eddig még sohasem álltunk egymás útjába, és voltaképpen nem is egyforma az ízlésünk, de most kerek perec közölte, ha nem szállok le Vernerről, nem akar látni többé az életben. Csak bámultam rá némán. Maggival ősidők óta barátnők vagyunk, még az első házasságunk idején jöttünk össze. A férjeink kollégák voltak, és éveken át négyesben ebédelgettünk, a gyerekek is jóban voltak egymással. A férjeink, azt hiszem, később már nem tartották egymással a kapcsolatot, de Maggi és én azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. Kölcsönösen egymás pszichiátereként működünk, ha mást nem, naponta legalább telefonálunk egymásnak, és képtelen vagyok elképzelni az életem nélküle.

Villámgyorsan leállítottam a Vernerrel való hercigeskedést. Végül is nem áldozhatom fel Maggit egy pasiért, akit alig ismerek – lehet, hogy elviselhetetlen tulajdonságai vannak, éjszaka fuvolázik, és bántalmazta a volt feleségét, tudom is én… De még ha százszor olyan aranyos is, mint amilyennek látszik, akkor sem éri meg. Amikor az ember már maga mögött tudja a gyerekszülést és -nevelést, másképp van szüksége a férfiakra, mint addig. Hogy úgy mondjam, elboldogul nélkülük is. Nem mondom, nem árt, ha valaki meg tud javítani a háznál ezt-azt, és ért a számítógéphez, de beszélgetni igazán már csak a barátnőjével tud az ember. A férfiaknak is szükségük van ránk, ha másért nem, hát azért, hogy babusgassuk őket, és végighallgassuk végeláthatatlan szónoklataikat. A nyugdíjasok különösen terjengősek bírnak lenni, amikor már nincs ki fölött főnökösködniük. Tulajdonképpen elboldogulunk egymás nélkül, de ha minden klappol, az külön bónusz.

Nagyot sóhajtottam. Västeråsi Lasse biztosan nem az én esetem, ezt már jól tudtam, és ahhoz már késő, hogy újabb példányt kezdjek begyűjteni.

Éppen elhagytuk az Antarktiszt, és a Sárkány-szoroson evickéltünk át. Ezen a szakaszon a legnyugtalanabb a tenger az egész világon, és engem úgy elkapott a tengeribetegség, hogy azt hittem, belehalok. Pedig mostanáig kutyabajom sem volt! Természetesen Maggi segített rajtam.

Katarina Mazetti

Katarina Mazetti

Az egész történet váratlan és elég meghökkentő véget ért. Amikor kikötöttünk, és partra szálltunk a világ legdélibb városában, Ushuaiában, mindkettőnknek leesett az állunk.

Mona, az a kis nő a negyedikről, akinek az az undorító férje van, ezúttal nem vele, hanem Vernerrel volt párban, meghitten beszélgettek, és közben buzgón bólogattak. Pros­pek­tusokat csereberéltek, nevetgéltek, és egyáltalán, nagyon jól megvoltak egymással. Az undormány utánuk caplatott két útitáskával, és igyekezett úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Időnként odakiabált valamit a nőnek, aki a füle botját se mozdította.

Maggival egymásra néztünk, és vállat vontunk. Hogy egy ilyen drága utazásról néhány elefántfóka-fotón és pingvines kabáton kívül semmi maradandó emlékünk ne maradjon…

Fordította: Kertész Judit

Katarina Mazetti: Pingvinélet
Park Kiadó, 2013