Juliet Grey: A fényűzés napjai (részlet)

Posted on 2014. május 29. csütörtök Szerző:

0


borito.inddMinden királyné legszentebb kötelessége, hogy hasonlatos legyen XIV. Lajos, illetve XV. Lajos hitveséhez: e két hölgynek semmi más szenvedélye nem volt, csak az, hogy jót cselekedjenek… Az a királyné, akit semmi egyébért nem koronáztak meg, mint azért, hogy mulattassa önmagát, végzetes ajándék népe számára, hisz a nép az, senki más, aki a költségeket állja. — Marie Antoinette egy névtelenségbe burkolózó ellensége, 1794 tavaszán

Prológus | 1786. június 21.

Ez az a nap az évben, amikor az árnyékok a leghosszabbra nyúlnak. A Palais de Justice macskaköves udvarán azonban az árnyékok az odakintinél is sokkal mélyebbek a két napja felépített vesztőhely miatt. Két napja már, hogy felállították, így adva időt a tömegnek, hogy beköltözhessen családi méretű lepedőkkel és bőséges elemózsiakészlettel felszerelve, no meg persze olcsó borral. Sokakat a Cour du Mai falai mögül kihallatszó kopácsolás zaja csábított ide, ahogy az ácsok a vesztőhelyen dolgoztak: már ebből a zajból is kihallották, hogy itt szenzáció készül. Hiába, semmi sem vonzza úgy a tömeget, mint a nyilvános kivégzés: ez még az üres zseb fájdalmát, de még az üres gyomor korgását is elfeledteti a bámészkodókkal. Akiknek tulajdonképpen mindegy is, hogy ki lesz a kiválasztott, aki majd az emelvényre lép.

Jöttek persze az örök jól értesültek is, akik tudták, ó, nagyon is tudták, kire-mire várnak, bár a hivatalos szervek ódzkodtak az esemény időpontjának és helyének bejelentésétől, nehogy túl nagy tömeg zsúfolódjon össze. Holott lehetett volna több esze a Parlement, azaz a bíróság tagjainak, hiszen nyilván ők tudták a legjobban, hogy épp ezzel a titokzatoskodással csigázzák fel leginkább a szájtátiak kíváncsiságát.

Szűkös cellájának falai közt, a Conciergerie legmélyén, a fogolynő már kora hajnal óta éberen hánykolódik a fekhelyként szolgáló szalmazsákon, összeszűkült gyomorral a reá váró megpróbáltatások miatti félelmében, csatakosan a rettegés verítékétől. Bár az őrzői, Madame és Monsieur Hubert mára szinte már a barátai lettek, mégsem hajlandó válaszolni a férjére és a szeretőjére vonatkozó, félénken feltett kérdéseikre. Nem, ma nem az ő sorsuk aggasztja a fogolynőt – hanem a sajátja. Hisz hallotta ő is az ácsok kopácsolását, de még akkor is abban reménykedett, hogy fölöslegesen dolgoznak az ácsok, hogy időben megérkezik a lettre de cachet, benne az ítélettel, hogy lefejezés helyett száműzik, tán egy távoli provinciára, esetleg egy kolostor falai közé, hogy ott tengesse élete hátralévő napjait. Pedig egészen eddig a pillanatig nem tudta elfogadni azt a gondolatot, hogy álszent magányban, vezeklő nővérei között kelljen elviselnie azt a vigaszt, amelyet a kolostor nyújthat – és amely aligha mondható bőkezűbbnek annál, amit most az állam jóvoltából élvezhet.

Ekkor, az álom és ébrenlét határmezsgyéjének órájában, durva zörej szakítja ki szende álmodozásából: az ajtóba vágott kukucskálólyukat fedő fatáblát rántják félre odakint. Pedig ez a fatábla az egyetlen, ami némi védettséget biztosít számára az őrök tolakodó pillantásai elől.

Allez-vous – förmed rá egy bárdolatlan hang.

Ennyi volt hát, semmi több? Két kurta szó mindössze, a fogolynő mégis ezekből akarná kihüvelyezni sorsa alakulását. Jól hallotta, csakugyan a vigasz hangjai csendültek ki belőlük? Meglehet, az előtte álló órák azok, amelyek meghoznák a várva várt szabadon bocsátást? Lehet, hogy még kolostorba sem kell vonulnia. Talán még büntetést sem szabnak ki reá, elvégre mindenki hisz az ártatlanságában! Már a bíróság előtt is ezt látta a közönség arcán: mindenki arra várt, hogy felmentő ítélet születik. Talán itt, a Conciergerie vastag kőfalai mögött eltöltött három hét elegendő volt ahhoz, hogy meglágyítsa a hatalom urainak szívét. – Öltözködjék! Egy-kettő! – hallja odakintről az őrök pattogó parancsait. Mezítláb, lábujjhegyen pipiskedve átvág cellája nyirkos agyagpadlóján az ajtóig, hogy félrehúzza a lyukat fedő belső fatáblát, és kipillanthasson a folyosón grasszáló fegyveresre. Az meglátja, nikotintól sárga fogait mutatva vigyorra húzza szét a száját. – Bonjour, ma belle – hízelkedik, hiszen maga a fogolynő is tudja jól, hogy immáron elmúlt harmincéves, a látvány tehát, amit nyújt, legfeljebb, ha kellemes, de csinosnak semmiképpen sem mondható.

A szemérem úgy parancsolja, hogy visszatolja a helyére a fatáblát, így innentől csak egy vékony fénypászma világítja be reggeli toalettjét, amelyet a cella egyetlen bútordarabja, egy apró faasztal mellett, a melléje járó, támlás hátú széken ülve végez el. Vizet fröcsköl az arcába, azt a vizet, amely egész éjszaka ott poshadt a porcelántálkában; aztán a hónalját és a poitrine-ját, a keblét nedvesíti be, végül a combja közét is. Leveszi a fejéről a hálósipkát, ujjai végigszántanak göndör, barna fürtjei között. Egyetlen pillanat erejéig megengedi magának, hogy elcsábítsa a hiúság: enged neki, és egy-egy arany fülbevalót illeszt a fülébe, amelyektől szakasztott olyan lesz, akár egy gitane, egy cigánylány. Megtekinti az arcát a tükörcserépben: a látvány elégedettséggel tölti el. Villámgyorsan lábára tekeri a harisnyát, fekete szalagcsokorral megköti, majd bebújik viseltes bőrcipőjébe, végül köpönyeget borít a chemise, a hálóing fölé, szorosan összekötözi azt is, hogy büszke keblei kitüremkedhessenek a sietősen felkapott öltözék fölött. Törékeny vállait alvadt vér színében játszó kendő fedi, rajta ezüstös passementerie. Újra félretolja a fatáblát. – Suis prête – jelenti be – elkészültem.

Az őr, Gabin hadnagy – félelmetes külsejű férfiú, s az uniformisa, az a kék csuklya, melyet mélyen a szemébe húz, hogy elfedje arcvonásait, sem ígér sok jót – kitárja a megvasalt ajtót, és levezeti a fogolynőt, végig a meredeken lejtő lépcsőkön, ugyanazokon, melyeken minden áldott reggel végiglépdel, hogy elköltse reggelijét – egy csésze csokoládét és pár falás kenyeret – az Hubert házaspár társaságában. Az őr most az Hubert-lakással szemközti szobába lép be, a fogolynő pedig, szorosan a nyomában, követi. Ám, szinte abban a szent pillanatban, hogy átlépi a küszöböt, az ajtó bezárul mögötte, és már hallja is a nehéz vasreteszeket, ahogy a helyükre kerülnek. Ketrecbe zárták tehát, akár az oktalan vadállatot.

A szíve majd’ kiugrik a torkán, ahogy sarkon pördül, hogy szembenézzen a reá záródó ajtóval – ám ekkor újabb mancsok ragadják meg a karját, két csendőré. Lábujjaival kaparja a kőpadlót, rugdal, így próbál kiszabadulni a két marcona alak karmaiból, ám azok könyörtelenül átcipelik a szomszédos terembe, a Feljegyzések Csarnokába: itt hátrakötözik a kezét. A száját azonban nem tapasztják be, és a fogolynő él is az alkalommal: szájából, akár a keserű nyál cseppjei, vad szidalmak áradnak elő, fattyaknak, senkiháziaknak bélyegezve a két őrt; és ahogy azok csak nevetnek szidalmain, a szerencsétlen asszony még inkább nekikeseredik.

Kétségbeesetten forgatja a fejét, mintha a megmentő lovagot várná mindenünnen: ám csak egy jóllakott, nyájas arc néz vissza rá: Monsieur Breton arca, a bírósági hivatalnoké, és ebben a pillanatban a fogolynő eszébe jut, miről is beszélgettek legutóbb az őrével: Hubert úr akkor elárulta, hogy a mai reggelen ez a titkár olvassa majd fel a fejére kirótt ítéletet. Most már sejti: ha felmentették volna, nem bánnának vele ilyen durván. Tisztában lévén a reá mért sorssal, jajkiáltásokra fakad, hogy szinte visszhangzanak belé a terem kőfalai és oszlopai.

– Non, non, hallani sem akarom azt az átkozott ítéletet! – kiáltja. – Nem vagyok hajlandó térdet hajtani az ítélet előtt, melyet az ellenségeim által megvesztegetett Parlement hozott ellenem!

Még szinte el sem hagyták ajkait ezek a szavak, de kínzói már neki is gyürkőznek a feladatnak, hogy térdre kényszerítsék. A fogolynő azonban nem enged nekik: ereje, vadsága még ezeket a faragatlan fickókat is meglepi. Megfeszítve minden erejét, küzd, harcol a végsőkig, ám őrei végül megelégelik, és könyökénél fogva egyszerűen felrántják a padlóról, mint egy kerge tyúkot, neki pedig nem marad más fegyvere, mint az a néhány rúgás, melyek el sem érik kínzói lábait.

Monsieur Breton szavai, akárha pusztába kiáltaná ki őket, úgy fúlnak belé a vádlott átható kiáltozásába. Pedig a harc, a rúgkapálás az őrök ellenében alaposan kimerítette, zihál, a hangja rekedt a szidalmaktól, amelyekkel kínzóit illette, míg azok idevonszolták. Most pedig ráncigálják tovább, ki a napfényben sütkérező udvarra. Itt kötélhurkot akasztanak a nyakába, és fellökdösik egy kordéra: ez viszi majd a vesztőhelyig, akár a borjút a vágóhídra.

Lám, mekkora csőcselék verődött össze, hogy tanúja lehessen gyalázatának! Ó, ha kiszabadíthatná a kezét, be szívesen felkapná az egyiket, hogy a nyomorult testével óvja meg szemét a napfény éles sugaraitól! Így végre láthatná a házakat a Palais de Justice utcáján, betekinthetne az ablakokon, melyekhez újabb kíváncsiskodók ábrázata tapad: mert nemcsak a csőcselék, a város ringy-rongy népe gyűlt egybe, hogy elgyönyörködjék a szégyenében, de arisztokraták is, a fogolynő fajtájából, mégpedig súlyos pénzeket fizettek a kiváltságért, hogy itt lehessenek. Így aztán ő, a főszereplő, nem is tudhatja, micsoda élet-halál harc dúlt a jó helyekért, legyenek azok házon belül vagy akár kívül is, csak jól lehessen látni onnan az ítélet végrehajtását. És észre sem veszi azt a csinosan öltözött arisztokrata ifjat, aki az egyik ablakban áll, egy kivételesen csinos ifjú hölgy társaságában. A kurtizán háta a fiatalúr testéhez préselődik, míg utóbbi keze a hölgy keblén játszadozik, illetve az azt fedő kék selyemköpenykén. Crillon herceg – ő az ifiúr – másik kezében látcső: az opera vagy a balett nézőteréhez jobban illene ez a kiegészítő, ám azt a látványt is kellő közelségbe segíti, amikor egy bűnös elnyeri büntetését, a nép szeme láttára.

Lent, az utcán, a herceg lábai alatt az árnyékok egyre csak rövidülnek, ahogy a nap mind feljebb hág az égbolton. A kordé megáll a vesztőhely lábánál. Két kék formaruhába öltözött csendőr lerángatja az elítéltet a kordéról, majd felcipelik a bitóra, ahol ott vár már a bourreau, a hóhér. Az elítélt olyan hevesen küzd ellenük, hogy a két csendőr minduntalan fel-felbukik a lépcsőkön. Végre mégiscsak felérnek: a nő itt abbahagyja a küzdelmet. Körülnéz, végigméri a tömeget, egy barátságos arcot keres a vigyorgó pofák között, egy ártatlan tekintetet legalább a házak kapuját és az udvart szegélyező aranyozott korlátokhoz préselődő ezernyi gyermek arcán.

– Mentsetek meg! – kiált fel az elítélt – mentsetek meg egy ártatlan asszonyt, Franciaország egykori királyainak sarjadékát! Szemében a páni rémület vad szikrái villognak, teste ide-oda rángatódzik, ahogy megpróbál szabadulni kötelékeitől. Segélykiáltásaiba szinte beléremeg a levegő, ám a nép: honfitársai és honfitársnői, akiket az utóbbi években ostobán a barátainak vélt, nem részvétből, hanem a látványosságra verődött össze.

Most, akár a mágus, amint belefog a mutatványába, a bourreau fekete bársonyterítőt bont ki: az elítélt nő, ahogy meglátja a kínzószerszámokat, újabb szóáradatot zúdít a Parlement bíráira, közülük is elsősorban Rohan kardinálisra.

Kiáltozása azonban belevész a tömeg izgatott zsivajába, ahogy az őrök nekilátnak, hogy megfosszák ruházatától. Ehhez azonban először is a nő kötelékeit kell kioldaniuk. Villan a kés acélpengéje a csendőr kezében: és ebben a pillanatban a nő keze is kiszabadul, rajta éles körmök, amelyeket máris kínzói arca ellen fordít.

– Egyet se féljen, ma chère – csitítja a hóhér, akár egy megriadt gyermeket: ám a nő oly szívet tépően zokog, hogy meg sem hallja a biztató szavakat. Egykettőre végzünk, mormolja tovább a bakó, és felemeli a korbácsot.

A bőrszíj látványa újfent őrjöngésre ragadtatja az elítéltet. Most az ítélet szavai visszhangzanak a fejében: mezítelenül, a nép szeme láttára megvesszőztessék, majd megkorbácsoltassék…

Durva kéz ragadja meg köpenyének hátát, elrántja a nő testétől, majd egyetlen határozott pengevillanással kettévágja a több réteg selymet. A hölgy azonban nem hajlandó kihúzni a karját a ruha ujjából, kezei túl gyorsan repdesnek, őrzői hiába is kapkodnak utána, hogy lefogják. – Ne izegjék-mozogjék annyit – förmed rá az egyik őr, igen nevetségesen –, hiszen nem akarjuk mi bántani!

A hölgy azonban, miként a rémült állatka, nem és nem enged nekik.

Most már a ruhaujjakat is feltépték, a hölgy átizzadt hálóinge meglátja a napvilágot. Felszegi a fejét, rémülettől és iszonytól elhomályosult szemét eltévedt könnyek öntik el. – Ragadjatok ki kínzóim karmaiból – zokogja le a tömegnek –, a saját hibám, hogy mindeme szörnyűségeket el kell viselnem, hiszen csak egyetlen nevet kellett volna kimondanom, hogy az ítéletemet akasztásra enyhítsék!

A hölgy hátát – hogy a reá kirótt megkorbácsolást a törvényes előírások szerint végre lehessen hajtani – lecsupaszítják. A hadnagy tehát, mintha csak ceremóniamester volna holmi karneválon, tőrt kap a kezébe, és elvágja a hálóinget elöl összefűző zsinórzatot. Mutatványát a nép harsány füttyszava és rikoltozása kíséri. Mire a műveletet bevégzi, már gyerekjáték lefejteni a foltos batisztot a hölgyről, közszemlére tenni lemeztelenített felsőtestét és büszkén domborodó kebleit.

Kilátóhelyén, a bírósággal szemközti épület ablakában Crillon herceg érzi, ahogy a szíve riadót dobol a mellkasában, sürgősen magához is húzza a kurtizánt: a leány derrière-je, formás hátsója tehát szorosan az úrfi selyemmel kivarrt nadrágjának simul. A herceg élt rangjának kiváltságával, így jutott ehhez a kiváló kilátást biztosító páholyhoz: személyesen írt érte Target ügyvéd úrnak, a kardinális jobbkezének. Majd’ elemészt a kíváncsiság, hogy láthassam, amint ezt a nőt végigverik azok a fütykösök, amelyeket, ha szabad így szólanom, Ön készített elő a számára. Most tehát itt állhat a herceg, az ügyvéd irodájának ablakában, ahol, akárcsak a szomszédos épületben, Brissac herceg palotájában, de valamennyi környező házban is, az ablakok mind-mind zsúfolásig megteltek nemesi rangú férfiakkal és nőkkel: macaront majszolgatnak, konyakot vagy pezsgőt kortyolnak, úgy kísérik figyelemmel a nem mindennapi látványosságot.

A vádlott kétségbeesetten igyekszik elfedni mezítelenségét: a tömegben az anyák eltakarják gyermekeik szemét, ám a két hadnagy most megragadja a nő két karját, széthúzzák azokat, így, akarva-akaratlanul, a mártír testtartásába kényszerítik. A tömeg otromba kacagása mindinkább szentségkáromló megjegyzésekbe fordul. – Kiköpött Madonna – szakad fel a kiáltás valakiből. – Én aztán imádnám – rikkant egy másik.

A bourreau most ráparancsol a katonákra, hogy fordítsák felé az elítéltet, hogy az abbahagyja a tiltakozást, és a tömeg végre végigélvezhesse a korbácsolás színjátékát. A hóhért nem izgatja, ártatlan-e az elítélt, vagy valóban bűnös: ezt nem az ő tiszte eldönteni. Ahogy az első ütés felhasítja mezítelen bőrét, az asszonyból jajkiáltás szakad ki. – Mentsetek meg, barátaim! A Valois-vért ontják itt könyörtelenül! – Ám hiába minden: az első korbácsütést tizenkilenc újabb követi; de minden egyes ütésre egyre lanyhul a tömeg figyelme, néhányan már unatkoznak, sokan még azt is kétségbe merészelik vonni, hogy a korbácsolást valóban a kellő eltökéltséggel viszi végbe a bakó. Nem, ahhoz nem folyik elég vér. A vesztőhely szélét most egy káposztafej találja el: valaki a tömegből odahajította. A rikoltozás és füttyögés ekkor már nem az elítélt, hanem a hóhér ellen fordul.

– Ez csak színjáték – fanyalog egy elégedetlen ánglius zsurnaliszta, aki azért kelt át a csatornán, hogy londoni közlönye olvasóinak beszámoljon az eseményről.

A hölgy bizonyára nem értene egyet ezzel a megjegyzéssel. Ő nagyon is megérzi, ahogy minden egyes ütés egyre mélyebb, sajgóbb csíkokat hasít a hátába. Most azonban végére ér a kínoknak: zavaros zokszavak és szidalmak közepette, félelemtől remegve összeesik. Kusza csigákba borzolt haja vérmocskos hátára omlik.

Holott megpróbáltatásai még csak a felénél járnak. A tömeg kiáltozásának hála nem hallhatta, ahogy mellette, a tűzserpenyőben, felizzik a parázs. A hadnagy talpra állítja a nőt, így kell végighallgatnia, mi mindent kell még elszenvednie. Mindkét vállán tüzes vassal megégettessék… A fémbot vége már izzik, a hóhérsegédek felemelik, hogy a nép láthassa: egy V betűt – a voleuse, azaz a tolvaj jelét – égetik majd rá. Néhányan diadalittasan felrikkantanak a láttán, mások álmélkodva sóhajtanak – ám ismét mások, ezt jól hallani a hangzavarban is, könnyekre faladnak.

Szörnyűséges, szinte fülsiketítő csönd üli meg a teret, ahogy a bourreau a hölgy felé közelít az izzó végű bottal. Csuklyája alól rideg, kegyetlen tekintet villan elő. Ahogy megragadja a nő karját, a katonák enyhítenek valamicskét a szorításukon – az elítélt pedig kihasználja az alkalmat, és egy pillanatra kisiklik a kezeik közül. Nekiiramodik a lépcsőknek, a bakó, lángoló vasával hadonászva, a nyomában. A hölgy a legalsó lépcsőfokra érve elbotlik, fejjel előre elzuhan, felhorzsolja a tenyerét, fetreng az épp elszenvedett ütések fájdalmától. Legurul a lépcsőről, fejét a kockaköveknek veri, mintha ettől kínjai csillapodtát remélné, holott csak fokozza őket. Ám ezzel most nem törődik, kétségbeesett fejében mindössze egyetlen gondolat kavarog: hogy miként menekülhetne meg a hóhér elől.

Csakhogy itt nem segít semmi, az imádság sem: a bourreau térdre kényszeríti, az izzó vasat a hölgy bal vállának kényes húsába nyomja. A nő bomlott hajkoronája alól sápadt kék füst száll fel. A szörnyű szag két bámészkodót is okádásra késztet; egy gyermek, aki ott áll a közelben, rémületében eltakarja az arcát.E pillanatban a hölgy testét oly kínzó fájdalom hajlítja görcsbe, hogy a hóhér képtelen reá sütni az újabb V-t. Feléje lendíti ugyan az izzó végű botot, ám csapása célt téveszt, így a szégyen betűje nem a jobb vállra kerül, hanem az elítélt hófehér keblére.

A hölgy jajkiáltása megremegteti az ablakok üvegét; de még Crillon herceg szeretőjének gerincén is izgatott bizsergés fut végig. A tömegben álló asszonyok zömének szemét is könny önti el, ám mi ez ahhoz képest, ami az elítélt arcát önti el! A hölgy szeme tágra mered, száját tehetetlenül kitátja. Ám egy-két pillanat múltán erőt vesz magán, nagy nehezen feláll: a fúriák minden tüzét kiállta, ezt olvashatni le az arcáról. Szembefordul a hóhérral, két kezét a férfi széles vállára ejti, mintha csak azon kívánná megtámasztani magát. Ekkor azonban váratlanul a bourreau vállába mélyeszti a fogait, átharapja még a vastag bőrköpenyt is.

A hóhér nem képes magába fojtani megrökönyödött fájdalomkiáltását.

– A királynét! – fordul most egy kiáltással a tömeg felé – a királynét hozzátok ide, a helyembe! Az én vétkem csupán annyi, hogy hűséges szolgája voltam! – Nyál fröccsen ki a szájából, a nép fejére záporozik, de a nyálcseppek az ő orcáját is belepik, mintha hópelyhek olvadoznának az ajkai fölött. Ám a fájdalom végképp úrrá lesz rajta, és ismét elalél: ahogy felnéz, azt látja, hogy a kéken szikrázó ég is feketébe borul a világ fölött.

Juliet Grey (Fotó:Ron-Rinaldi)

Juliet Grey (Fotó: Ron Rinaldi)

Ó, micsoda észvesztő gyorsasággal cserélik le azok, akik eleddig a hölgy kínjaiban gyönyörködtek, a nevetésüket a mártír sorsa és könnyei iránti részvétre! Először csak messziről hallatszanak a hangok, ahogy gyalázkodó szavakat ontanak l’Autrichienne, az osztrák szuka fejére – ám alig telik el egy-két perc, és az egyre hangosabb moraj már Marie Antoinette fejét követeli: ő az igazi voleuse – kiáltoznak. A kapzsi királynénak kellene elszenvednie ezt a sorsot! Monsieur le bourreau, hát miért nem őt égeti meg?

Fordította: Kovács Kristóf

Juliet Grey: A fényűzés napjai — Mária Antónia uralkodása
Tericum Kiadó, 2013