Alex Ferguson: Önéletrajz (részlet)

Posted on 2014. május 30. péntek Szerző:

0


Ferguson_Oneletrajz-bor1808. fejezet | Cristiano Ronaldo |

Ő volt a legtehetségesebb játékos menedzseri éveim alatt. Felülmúlta a többi nagyságot is, akiket edzettem a Unitedban. Pedig sok ilyen volt. Legfeljebb néhány olyan saját nevelésű játékost helyeznék vele egy polcra, mint Paul Scholes és Ryan Giggs, mert ők két évtizedig csodálatos módon hozzájárultak a Manchester United nagyságához. Ez a hűség és kitartás, valamint a viselkedésük eléggé kivételesnek mondható.

A mi varázslónkat, Cristianót végül elvitte a Real Madrid, de a nálunk töltött idejére büszkén és hálásan tekintünk vissza. A hat szezonban, amelyet nálunk töltött 2003–2009 között, 118 gólt lőtt 292 meccsen, megnyerte egyszer a Bajnokok Ligáját, háromszor a bajnokságot, egyszer az FA-kupát és kétszer a Ligakupát. Gólt szerzett a 2008-as BL-döntőn a Chelsea ellen, Moszkvában, és utolsó meccsét a színeinkben egy évvel később, a Barcelona elleni római döntőben játszotta. Közben láthattuk egy különleges tehetség kibontakozását az edzőpályánkon, Carringtonban, majd a kezdő tizenegyünkben, amely az évtized középső éveiben rossz perióduson ment keresztül. Segítettünk Cristiano Ronaldónak azzá válni, aki lett, ő pedig segített nekünk visszanyerni a Manchester United első csapatának izgalmasságát és sajátosságait.

A Real Madrid 80 millió fontot fizetett érte készpénzben, és tudják, miért? Mert az elnökük, Filorentino Pérez így elmondhatta a világnak: „mi vagyunk a Real Madrid, a legnagyobbak a pakliban”. Okos döntés volt a részükről, és ismételten kinyilvánították azt a szándékukat, hogy a leghíresebb játékosokat hajtják fel.

Ramón Calderón, Pérez elődje az előző évben már kijelentette, hogy Cristiano egy nap még a Real játékosa lesz. Teljesen biztos voltam benne, hogy ha előteremtik a 80 milliót, akkor mennie kell. Nem akadályozhattuk meg heves vágyát, hogy visszatérjen Ibériába, és viselje Di Stéfano és Zidane híres fehér mezét. Ronaldo menedzselésével hasonló volt a helyzet, mint más tehetségeknél, akik a Manchester Unitedba még tinédzserként kerültek: eleinte elég könnyen alakíthatta őket az ember, mert még nem voltak világsztárok, csak kezdtek azzá válni. Azon a ponton, amikor szupersztárrá váltak, amint az Cristiano Ronaldóval is történt, az lett a kérdés – amit Carlos Queirozzal számtalanszor megvitattunk egymás között –, hogy meddig tudjuk még megtartani őt?

Carlos meglehetősen pontosan becsülte fel az esélyeket. Azt mondta: – Alex, ha öt évig itt tartod, az már aranyat ér, mert nem volt még példa arra, hogy egy portugál játékos elmenjen külföldre 17 évesen, és öt évig ott is maradjon. – Az, hogy nálunk hat évig volt, már egy bónusz, mivel ezalatt megnyertük vele a Bajnokok Ligáját és háromszor az angol bajnokságot. Szerintem ez így eléggé megérte.

Ahogyan nőtt annak az esélye, hogy elhagy bennünket, sikerült afféle úriemberek közötti megállapodásra jutnom vele. Elmentem Carlos házába Portugáliába, hogy beszéljek azzal a fiúval, aki már hamarosan át akar menni a Real Madridba, és így szóltam hozzá: – Nem mehetsz el az idén azok után, ahogyan Calderón megközelítette ezt a kérdést. Tudom, hogy át akarsz kerülni a Real Madridba, de inkább lőnélek le, mint hogy eladjalak most ennek a pasasnak. Ha jól teljesítesz, nem szórakozol velünk, és jön valaki érted egy rekordajánlattal, akkor már el fogunk engedni. – Ezt az üzenetet már eljuttattam az ügynökéhez, Jorge Mendeshez is. Jól tettem, hogy lenyugtattam. Azt mondtam neki, hogy csakis Calderón személye miatt nem adtam el őt abban az évben. Hozzátettem: – Ha ezt teszem, oda a nimbuszom, mindent odadobok, és az sem érdekel, ha emiatt a kispadon kell ülnöd. Tudom, hogy erre nem kerül sor, de azt meg kell mondanom neked, hogy az idén nem foglak elengedni.

Elmeséltem ezt a beszélgetést David Gillnek, aki továbbadta Glazeréknek. Biztos vagyok benne, hogy eljutott a híre a Real Madridhoz is. Ezen a ponton attól tartottunk, hogy a megegyezésünk részletei kiszivároghatnak. Figyelmeztettük is erre Cristianót, és nem hinném, hogy ő elmondta volna a Real Madridnak. Az ügynöke, Jorge Mendes – a legjobb játékosügynök, akivel valaha dolgom volt – felelősségteljes volt, messzemenően törődött a játékosaival, és nagyon tisztességes volt a klubokkal is. Úgy éreztem, tart attól, hogy Cristiano Spanyolországba menjen, nehogy a Real egyszerűen lenyelje őt. A spanyolok más ügynökök, más emberek. Szerintem félt attól is, hogy elveszíti őt.

Mindig azt tartottam Ronaldóról, hogy még ha pocsék meccse volt is, legalább három helyzetet mindig teremtett magának. Minden egyes meccsen. Nézzék csak végig a mérkőzéseit: az egész hegynyi videó között nem találni olyat, amikor ne teremtett volna legalább három helyzetet. Hihetetlen tehetséggel rendelkezik. És erre a listára mindent felírhatunk: edzésteljesítményt, erőt, bátorságot, kétlábasságot, fejelni tudást. Korai időszakában kétségkívül túljátszotta magát. A legkorábbi leckéit ugyanis egy meglehetősen színpadias focikultúrában kapta. Ezért sokszor igazságtalanul ítélték meg őt. De aztán meg tudott változni. Az egyik tényező, amelyet a kritikusai gyakran nem vesznek figyelembe, a mozgásának a gyorsasága. Általában az ilyen gyors játékosokat elég egy picit megbillenteni, máris felbuknak. Az emberi egyensúly nem elég kifinomult ahhoz, hogy megvédje a futót az eleséstől, ha természetellenesen gyorsan halad. Egy apró érintés a láb oldalán, vagy könyökkel a testre máris megzavarja az egyensúlyt. Az, hogy nála nem vették tekintetbe a sebesség-egyensúly arányt, igazságtalan volt.

Cristiano Ronaldo a MU színeiben

Cristiano Ronaldo a MU színeiben

Megengedem, hogy eleinte sokat színészkedett, de Carlos Queiroz keményen próbálta lefaragni ezeket a sallangjait. Mindig azt mondta Cristianónak: – Csak akkor leszel nagy játékos, ha ezt a klubon kívül is elismerik. Nem elég nagy játékosnak lenned csak nekünk, a Manchester Unitedban. Ha elkezded hozni a paszszokat és a keresztlabdákat a megfelelő időben, akkor az emberek nem fognak olyan könnyen kiismerni. Ilyenkor emelkedik ki aztán a nagy játékos.

Az ellenfelek eleinte tudták, hogy mit várjanak tőle. Tudták, hogy foggal-körömmel ragaszkodni fog a labdához. Ha megnézzük az Arsenal elleni gólját az elődöntőben, látni fogjuk a változást. Ellentámadásba lendültünk, Ronaldo visszasarkalt Pak Dzsi Szungnak, és máris a túloldalon voltunk kilenc másodperc alatt. Ennyi időbe telt, hogy a hálóba juttassuk a labdát.

Ez volt az az átváltozás, amikor a kis showman már nem akart mindenkit kétségbeesetten meggyőzni arról, hogy milyen jó is ő. Valójában erről volt szó, arról a szükségletről, amely sok tehetséges játékosnál megmutatkozik: örökösen azt akarják bizonyítani, hogy milyen tehetségesek. Senki sem tudta ettől eltántorítani. Nem számít, hányszor lökték meg, hány szabálytalanságot követtek el ellene, az egész lénye ellenállást sugallt: „Te engem nem fogsz kiszorítani ebből a játékból, mert én Cristiano Ronaldo vagyok”. Megvolt benne ez a csodálatra méltó bátorság és a önbizalom. Fölemelte magát nemcsak az én szememben, hanem a játékos társaiéban is arra a szintre, amikor már bámulták a tehetségét.

A játékosok jól bántak vele az edzéseken, segítettek neki a tanulásban. Amikor először leszerelték a Carringtonban, nagyot kiáltott. Persze zrikálták ezért rendesen. Hamarosan megtanulta, hogy ne csináljon ebből nagy ügyet. Az intelligenciája segítette ebben, mert igen okos fiú. Mihelyt észrevette, hogy a társai nem vevők a színészkedésére az edzésen, szépen abbahagyta. Idővel aztán mindez eltűnt a játékából a pályán is. Az utolsó szezonjában ugyan néhányszor rájátszott egy kicsit, hogy szabadrúgást harcoljon ki, de nem többször, mint bárki más. Befújtak neki például egy tizenegyest a Bolton ellen, 2008-ban, ami egyértelműen nem volt büntető, de ezt nem ő csikarta ki, hanem csak a bíró tévedett nagyot. A védő nyújtott lábbal elérte a labdát, fel is szabadított, csak aztán Ronaldo átesett a lábán. Kínos eset volt, de nem Cristiano Ronaldo, hanem Rob Styles, a bíró számára.

Alex Ferguson – a MU stadion előtti szobor

Alex Ferguson – a MU stadion előtti szobor

Ugyan többen is mondták (például a Real Madrid és az Arsenal), hogy leigazolhatták volna helyettünk, de ez nem igaz, mert mi együttműködtünk a Sporting Lisszabonnal, Ronaldo első portugál klubjával. Mi is edzőket küldtünk hozzájuk, ők is hozzánk. Amikor Queiroz Carlos 2002-ben Manchesterbe jött, már mondta nekem, hogy van egy fiatal fiú a Sportingnál, akit szemmel kellene tartani.

– Melyik az? – kérdeztem, mert két-három kiszemeltünk is volt ott.

– Ronaldo – felelte ő. Már tudtunk róla. Akkoriban Cristiano még középcsatárt játszott. Carlos azt mondta, hogy lépnünk kellene, mert ez a fiú különleges, ezért elküldtük Jim Ryant, hogy nézze meg a Sporting edzését az együttműködés keretében. Jim visszajött, és azt mondta: – Nahát, láttam egy játékost. Szerintem szélső, de most középcsatárt játszik az ifjúsági csapatban. Én nem várnék vele túl sokáig, mert ha 17 lesz, valaki le fog csapni rá.

Így aztán a csodagyereket bedobtuk a Sportinggal folytatott társalgás témái közé. Azt válaszolták, hogy még két évig meg akarják tartani. Én egy olyan alkut ajánlottam, miszerint ennyi ideig csakugyan a Sportingnál marad, de aztán visszük őt Angliába. Ekkor még nem beszéltünk sem az ügynökkel, sem magával Ronaldóval. Ez tisztán a klubok közötti beszélgetés volt.

Azon a nyáron Carlos elment edzőnek a Real Madridhoz, mi pedig Amerikába indultunk turnéra. Peter Kenyon is elment tőlünk, Juan Verón is. Lekötöttünk egy meccset a Sporting ellen az új stadionjukban, amelyet a 2004-es Európa-bajnokságra építettek. Így aztán odautaztunk. John O’Shea volt a jobbhátvéd. Sokan úgy emlékeznek, hogy Gary Neville volt ebben a nem éppen irigylésre méltó pozícióban, de valójában John volt az. Amikor Ronaldo először átvett egy passzt, rögtön azt üvöltöttem: – Az isten szerelmére, John, fogd már szorosabban!

John vállat vont. Fájdalom és megrökönyödés tükröződött az arcán. A többi játékos a kispadon azt mondogatta: – A francba, Főnök, ez aztán tud játszani!

Én azt mondtam: – Rendben van, már kiszemeltem. – Mintha már tíz éve megkötöttük volna az üzletet. Szóltam is Albertnek, a szertárosunknak: – Menj fel az igazgatói páholyba, és hozd le Kenyont félidőben! – Peternek meg azt mondtam, hogy nem megyünk el innen addig, amíg nem szerződtettük ezt a gyereket.

– Miért, annyira jó? – kérdezte Kenyon.

– O’Shea-nek megfájdult tőle a feje! Le kell szerződtetni! – mondtam én.

Kenyon beszélt a lisszaboniakkal, és engedélyt kért, hogy tárgyaljon Cristianóval. Figyelmeztettek bennünket, hogy a Real Madrid 8 millió fontot ígért érte.

– Ajánlj nekik kilencet – mondtam én.

Ronaldo lent volt egy kis szobában az ügynökével, ahol közöltük vele, mennyire szeretnénk őt leszerződtetni a Manchester Unitedhoz. Jorge Mendes jelenlétében megmondtam neki: – Nem fogsz még minden héten játszani, ezt előre megmondom, de előbb-utóbb kezdő leszel. Efelől semmi kétségem nincs. Tizenhét éves vagy, némi időre lesz szükség, hogy beilleszkedj, de mi majd vigyázunk rád. Béreltünk egy privát repülőgépet neki, az anyjának, a nővérének, Jorge Mendesnek és a jogászának, hogy másnap átjöjjenek. Meg kellett kötnünk ezt az üzletet. A gyors cselekvés kulcsfontosságú volt. Én szombat délelőttönként Glasgow-ba jártam megfigyelőként, és mindig azt mondtam azoknak, akiket erre alkalmaztam: – Nagyszerű érzés kiszúrni valakit, akiről tudod, hogy nagy üzlet lesz belőle.

Egy este megnéztem egy filmet, a Fehér agyart Jack London aranyásó témájú regényéből. (Könyv alakban magyarul Farkasvér címen jelent meg – A szerk.) No, hát az aranyásás is olyasvalami lehet, mint a játékosfigyelő munkája. Szombat délelőtt ott állsz, nézed a meccset, és egyszer csak felfedezel egy George Bestet, Ryan Giggst vagy Bobby Charltont. Na, ezt éreztem én akkor Lisszabonban: a megvilágosodást.

Ez volt az izgatottság és előérzet legjobb pillanata, amit menedzserségem alatt átéltem. A második helyen Paul Gascoigne áll, csak egészen más okból. A Newcastle a kiesés ellen küzdött, és Gascoigne sérülés után tért vissza. Az ő pályájukon, a St. James Parkban játszottunk húsvét hétfőn. Én Norman Whiteside-ot és Remi Mosest játszattam a középpályán. Nem éppen kóristafiúk voltak. Nem volt könnyű áthámoznia magát közöttük az embernek. Nos, Gascoigne közvetlenül az orrom előtt adott egy nagy kötényt Mosesnak, aztán még meg is veregette a buksiját. Én a kispadon ültem, üvöltve kirobbantam onnan, mondván: – Vigyétek innen ezt az izét a francba!

Whiteside és Moses megpróbálta meggyőzni Gascoigne-t, hogy az imént komoly hibát ejtett, amikor lenézte őket. Egy kis nevelés nem is ártott volna neki. Gascoigne azonban úgy táncolta őket körbe, ahogy csak akarta.

Azon a nyáron mindent megpróbáltunk, hogy leigazoljuk őt, de a Newcastle inkább a Tottenhamnek adta el. Amikor látod közvetlenül magad előtt az ilyen tehetséget, akkor tudod, hogy olyan pillanatot élsz át, amelyre menedzserséged minden órájában vártál. Ez az érzés indított arra, hogy még aznap megpróbáljam megszerezni Gascoigne-t.

Sir Alex Ferguson (a pálya szélén)

Sir Alex Ferguson (a pálya szélén)

Ezzel az esettel ellentétben Kenyonnak sikerült összehoznia az üzletet Ronaldóval. Éreztem, hogy a Sporting talán örül, amiért nem spanyol klubnak kellett eladniuk. Az üzletet elég gyorsan nyélbe ütöttük mindennel együtt nagyjából 12 millió fontért, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy ha valaha is eladnánk, a Sportingnak opciója van a visszavásárlására. Néhány nappal azelőtt, hogy eladtuk a Real Madridnak, szóltunk is a Sportingnak, hogy visszavehetik, de ez 80 millió fontba kerülne. Nem meglepő, hogy nem küldték a csekket.

Amikor Cristiano elkezdte az új életét Cheshire-ben, vele jött az anyja és a nővére is. Ez jó döntés volt. Az anyja nagyon védelmező típus volt, ahogy az elvárható is, egy jólelkű, egyenes beszédű asszony, mindenféle sallangok nélkül. Nagyon anyáskodó. Elmondtam Ronaldónak, hogy Lyn és Barry Moorhouse segít nekik intézni a teendőket a házzal, a bankszámlával és így tovább. Szereztünk nekik szállást Alderley Edge közelében (Falu Manchestertől 25 km-re délre – A szerk.), ők pedig gyorsan beköltöztek.

Alex Ferguson: Önéletrajz
Partvonal Kiadó, 2013