Rachel Ward: Nem enged a mélység (részlet)

Posted on 2014. május 20. kedd Szerző:

0


WardR_Nem_enged_a_melyseg_bor180| Előjáték |

– Állj! Álljunk le, vége! Megtettük, amit tehettünk. Vége. A halál beállta hajnali négy óra tizenhét.

Kinyitom a szemem. A balt telibe találja egy esőcsepp. Gyorsan becsukom mindkettőt. Majd óvatosabban, pislogva nézek fel. Esik. A szürke égből ömlik rám a víz. Valami van a számban. Sár. Homok.

Oldalra fordítom a fejemet. Köpök.

Egy méterre tőlem egy másik arc látszik. A haja fénylő gilisztákként tapad a homlokába. A szája, ajkai elnyílnak, szegletéből víz szivárog. Sápadt bőr, sármocskos. Szeme csukva, szempillái előremerednek, két csúcsos vonal.

Az én arcom.

Valami zizegve közelít a lába felől, a derekán át a mellkasára, a válláig. A kéz, ami a cipzárt húzza, egy pillanatra megáll, szünet, majd bevégzi, és felhúzza teljesen. A hálózsákot. Egy hálózsákba tették, mert alszik. De nincs nyílás a zsákján, bezárták, teljesen. Hogy kap így levegőt?

Én következem. Tudom. De én nem alszom. Én ébren vagyok.

– Engem ne cipzárazzon be – hallom a fejemben a hangomat, de a szám nem mozdul. – Ne cipzárazzon be – hal el a hangom a torkomban.

Valaki megragadja a lábaimat, valaki más a két kezem. Rajtam a sor. Beraknak a zsákba. Engem is becipzároznak. Küzdenék, de ólomnehezek a tagjaim. Képtelen vagyok mozdítani őket. Képtelen vagyok mozogni, beszélni, normálisan gondolkodni.

Most valami deszkán fekszem, oda raktak fel a földről, majd be egy kocsiba. Az ajtót becsapják. Azt a fiút itt hagyjuk.

Nem, mégsem, az ajtó kinyílik megint. Akkor ez ő lesz. Lépések, nyögés, ahogy felemelik. Odanézek. Ha még mindig be van húzva a cipzár, összeszedem a hangomat, és szólok, legalább résnyire húzzák le, hogy levegőt kapjon. Hogy lássam az arcát.

De nem ő az. Egy lányt hoznak be. Engem néz. Az arcán szétkenődött a szemfestéke, mintha éppen elolvadna. A szája kék, a karjai libabőrösek, reszket az egész teste. És bámul, engem bámul, majd pislant egyet-kettőt, végül sikítani kezd.

| Egy |

A nő, aki az anyámnak mondja magát, taxit hív, hogy hazamenjünk. Ő ül az egyik oldalon, én a másikon, mintha mindketten az ablakhoz tapadtunk volna. Közöttünk vagy negyven centiméternyi műbőr ülés. Becsatoljuk magunkat.

Ez a szag kaparja a torkomat. Műanyag-, fényezőszer- és hányásszag egyszerre. Kis kék fa csüng a visszapillantón. Az van rányomtatva, hogy „Új autó illat”. Hát ha ilyen illata van az új autóknak, akkor tartsák csak meg.

Otthon. Nem tudom elképzelni, de azt így is tudom, hogy biztosan nem akarok oda menni. Vissza akarok menni a kórházba. Az a nővérke aranyos volt velem, nem olyan, mint ez a nő az ülés másik végében, a fényes mackójában, ami lötyög rajta, és egyébként is úgy néz ki, mintha a sok sírásban teljesen kimerült, elfogyott volna. Nekem nem úgy tűnik, hogy ő bezzeg nagyon velem akarna lenni. Alig pillant rám, egy szót se szól, a száját görcsösen összeszorítja komor, keskeny vonallá.

Visszamegyek. Megcsináljam? Tépjem fel a kocsi ajtaját? Ugorjak ki, és rohanjak? Késő. A taxi befordul egy sarkon, és már száguld is, a kórház sehol sincs többé.

Csapdába estem.

Homlokomat az ablaknak nyomom. Hideg. Kellemes érzés, megnyugtat. Igyekszem rátapasztani a sima, hideg felületre az egész arcomat, amennyire lehet, odapréselem az orromat és a számat. Kissé oldalra fordítom a fejemet, hogy minél nagyobb felületen érintkezzem vele. Egyre erősebben passzírozom oda magamat, a szám szétnyílik, mint két meztelen csiga. A nő felém sandít, a szeme vörös.

– Te meg mit művelsz, Carl? Fejezd be, az ég szerelmére!

Átnyúl a köztünk tátongó űrön, és megrántja a karomat. Nem hagyom magam. Akkor elenged, és a tarkómra csap. A tasli erejétől feljebb csusszan a fejem a nyálas üvegen, összekenem az arcomat. Ugyanabban a pillanatban visszatér a sok régi hasonló pofon emléke, mintha tükrös folyosó nyílna meg az agyam hátuljában. A nő visszahúzódik a helyére, a másik ablakhoz, könnyek csorognak az arcán. Már tudom, hogy igaz, amit mindenki mondott. Tényleg ő az anyám. A gyomrom elnehezül, ahogy emlékek potyognak vissza az agyamba. A hátrafogott haja. A sörszagú lehelete. A tenyere csípése a bőrömön. Kiabálás. Egy férfi hangja. Egy nő sikoltása. Ajtócsapódások. És még több emlékkatyvasz, amin egyelőre nem igazodom el.

Egy azonban biztos.

Ő az anyukám. Rajta kívül nincs senkim. Nem tudom, szeretem-e vagy inkább gyűlölöm, hogy félek tőle vagy sajnálom.

Elhúzódom az ablaktól, és a ruhám ujjába törlöm az arcom.

– Nézd, hogy összekented. Krisztusom, hát hány éves vagy te?! Most halt meg a bátyád, nincs benned semmi kegyelet?!

Hány éves is vagyok? Még ezt se tudom.

– Az isten áldjon meg, tizenöt éves nagyfiúk nem csinálnak ilyet – maszatolja el a könnyeket az arcán.

Megrázom a fejemet, a saját könnyeimet akarom kirázni belőle, nehogy nekem is kibuggyanjanak. És akkor megszólal egy hang a fejemben: Ne lássa, hogy sírsz, ne hagyd! Ha látja, hogy sírsz, ő nyert. A fiúk nem sírnak, Cee. Ezt hajtogatja a hang. Összeszorítom a szemem, az ajkamba harapok, és visszafordulok az ablakhoz.

Olyan hétköznapi az odakinn elszáguldó világ. Boltok, házak, autók, emberek. Nem ismerős semmi. Nagy házak mellett haladunk el, azon tűnődöm, hogy talán itt lakom valamelyikben, de persze valahogy tudom, hogy úgysem. Miért nem emlékszem semmire? Kiérünk a városból, a semmiben autózunk, néha egy-egy falu, majd megérkezünk egy kisebb városba, a peremén egy kőből épült gyárépület mellett húzunk el. Komoran mérem fel a főutca kifőzdéit, a turkálókat és a bedeszkázott kirakatokat. Egy újságos előtt kitámasztott hirdetőtábla áll a járdán. Ahhoz túl gyorsan húzunk el mellette, hogy el tudjam olvasni, a nyakamat tekergetve fordulok vissza, hogy lássam a másik oldalát: Tragédia a tavon: a legfrissebbek.

Öregasszony húzza el a bevásárlószatyrát a tábla mellett. Papucsban van.

– Mindjárt ott vagyunk – szólal meg anyám, ahogy a főutcáról egy telepre kanyarodunk. Három perccel később egy boltsor mögé fordulunk be, és megállunk. A taxióra tizenkét font hatvanat mutat. Anyu kiveszi a táskájából a pénztárcáját. Elővesz egy tízes bankót, és az aprók közt keresgél.

– Egy, kettő – számolja –, húsz, harminc. Krisztusom, képtelen vagyok kivenni ezeket a kis vackokat.

Már az egypennyseket szemezi, a bélés alatt kotorászik, kiveszi a kezét, újra átszámolja a pénzt, majd megint túrni kezd. Most veszem észre, hogy a jobb kezén hiányzik a kisujja utolsó perce. Tudom, hogy nem így született, de arra nem emlékszem, mikor történt. Pedig egyszer mesélte valaki… valaki mesélte.

Rachel Ward: The Drowning

Rachel Ward: The Drowning

– Negyvenkettő, negyvennégy – számol. Nincs annyi, nem lesz elég a pénze.

A taxis közönyösen vár. Várja a pénzét, nyilvánvaló, hogy nem lesz annyi, de kivárja, amíg anyám beismeri. A végén kénytelen lesz.

– Nincs nálam annyi – böki ki. – Tizenkét font negyvenhetem van. Összesen.

Merően bámulja anyámat vagy egy percig, végül úgy dönt, jobban jár, ha megszabadul tőlünk.

– Adja hát ide – tartja a markát.

Ahogy a kocsiajtót becsapom, már gurul is el. Csikorog a gumija az aszfalton.

– Most meg találjam meg az istenverte kulcsokat is – bányászik tovább a táskájában anyu. Egy betonlépcső aljában állunk. – Menj csak fel, jövök én is.

Felnézek a rövidke lépcsőn, odafent keskeny, nyitott folyosó. Bevillan egy kép. Egy fiú, aki úgy néz ki, mint én, csattog le a lépcsőn, és a végén átdobja magát a falon. És valaki más áll ott, ahol most én – egy hosszú sötét hajú lány. Újra meg újra lejátszom a jelenetet a fejemben, ahogy a fiú repül át a fal felett, mint Batman, és a lány felnéz rá, félmosoly játszik a szája szögletében. Igyekszik leplezni, hogy ez bejön neki, de bejön neki. Az a fiú. És a lány. Ismerem őket, csak nem kattan a helyére. Biztos ő a bátyám. Biztosan.

Olyanok ezek a képek az agyamban, mint a lépcsőházat beszövő pókhálók. Törékenyek. Nem szeretnék keresztülgyalogolni rajtuk, és elszaggatni őket. Nem akarom, hogy bajuk essen. Addig akarok a lépcső tövében állni, míg végre összeáll minden. Míg meg nem érzem. Össze fog állni, érzem. Ott van minden, mint amikor a szó az ember nyelve hegyén van már. És ha kivárom…

Anyu elcsörtet mellettem.

– Megtaláltam. Gyere, innom kell egyet!

Egyre csak a lépcsőt bámulom, de már anyu vánszorog rajta felfelé, megtörte a varázst. A melegítőnadrágja túl hosszú, a szára kirojtosodott, mert folyton rálép. A lépcső tetején visszafordul.

– Gyere már, Carl! – int a fejével, hogy nyomatékosítsa a szavait, majd bámul lefelé rám. – Mi van már, Carl?

– Anyu, én…

– Mi a baj? Gyere fel végre, haladjunk már! Töltök egy italt, és elfelejtjük ezt a rémes napot.

Felvonszolom magam a lépcsőn. Ő a kulcsaival játszik, inkább azokat vizsgálgatja, hogy ne kelljen rám néznie. Felértem, de még mindig nem mozdul.

– Anyu.

Még most sem néz fel. Lehajtja a fejét, kócos, szőkített haja belelóg két oldalról az arcába. A választéka teljesen kusza, a sötét hajtövek hirtelen meghökkentő rózsaszínbe csapnak át. Valami az ujjára csöppen. És megint. Fojtott hangot hallat. Jaj, istenem, már megint sír. Mondanom kéne valamit, hogy befejezze.

– Ne csináld, anyu! Minden rendben lesz.

Valahogy jobb volt, amikor még ordítozott velem. Ez így sokkal nehezebb.

Nem vagyok valami magas, de nála magasabb. Átkarolhatnám a vállát, de az a pofon a taxiban, az jár az eszemben.

A könnyei a betonra potyognak. Csak áll ott, magányosan és aprón, a kulcsaival babrál, és sír. Az egész olyan borzalmas, egyszerűen borzalmas. Valamit csinálnom kell.

Közelebb csoszogok hozzá, felemelem a karomat, néhány centire a nyakától, egy ideig csak tartom a levegőben, majd lassan, óvatosan lejjebb eresztem, a nyakára. Ujjaimat behajlítva megmarkolom a vállát. Először nem reagál, és elég hülyén érzem magam, kínosan, és már épp elvenném a karomat, amikor félrebillenti a fejét, rá a karomra. A feje búbja alig érezhetően az államhoz ér. Gőzöm sincs, mi legyen most. Végül eleresztem, és néhányszor megpaskolom a hátát.

Hátraveti a fejét, nagyokat szipog.

– Csináld te! – hadarja alig érthetően, és a kezembe nyomja a kulcsokat. Azok is könnyesek. Beletörlöm a pólómba, és elindulok előre. Minden egyes lakásnak van egy saját kis elkerített előkertje a járda és az ajtó között. Az egyes szám előtt néhány nyúlketrec, színes műanyag játékok szétszórva és egy oldalára borult tricikli. A kettes szám előtt semmi, csak egy szemetes kuka. A következőnél a kis térségen legalább annyi szemét, mint a kukában: üvegek, néhány törött is, konzerves dobozok. És két műanyag szék, az egyiknek kitörött egy lába, szerintem valaha fehérek lehettek. Meg egy félig kibelezett fotel. Némi virág. Celofánba csomagolt virágok, Több halomnyi is, az ajtó körül. Innen tudom, hogy ez a mi lakásunk.

A virágokat a bátyámnak hozták, aki vízbe fiúlt. Sokszor elmesélték már, de akkor is csak egy történet marad, ami valakivel megtörtént, én semmire nem emlékszem belőle. Azt mondják, vissza fognak térni az emlékeim. Ezt azért elég nehéz elhinni, amikor az ember arra se emlékszik, hogy hol lakik.

Megállok a kapuban, anyu is odaér, megáll mellettem, és együtt bámuljuk az előkertet.

– Nem hittem, hogy ennyi barátja volt – mondja anya halkan.

Benyomom a kaput, és a lábammal félretolom a csokrokat, hogy eljussak az ajtóhoz. Némelyik csokorhoz kis kártyát tűztek a celofánra. Rajtuk kézzel írott üzenetek.

– Ne rugdosd őket! – szól rám anyu, és ahogy jön mögöttem, szedegeti össze mind.

Bedugom a kulcsot a zárba. Remeg a kezem. Kinyitom az ajtót, anyut előreengedem, mindkét karja tele van virággal. Felszedem a kint felejtett maradékot is, és megyek utána. Odabenn állott pia- és füstszag. Megyek utána a konyhába: maszatos, szürke, műanyag konyhapult, szürke konyhaszekrények és a falnál egy kis asztal.

A virágokat egy kupacba a padlóra dobja, és a hűtőhöz lép. Ahogy kinyitja az ajtaját, látom, hogy két hatos karton sörön, fél liter tejen, egy ketchupon és egy barna mártásos flaskán kívül nincs benne semmi más.

Anyu kivesz egy doboz sört, kipattintja, a fejét hátraveti, és már tölti is magába. A gigája jár fel-le, ahogy folyamatosan folyik át a dobozból a szájába a sör, míg végül elfogy mind. Nyúl a következőért.

– Kérsz egyet? – tol felém egy dobozt.

– Kérhetek – bólintok.

Bármi jó, ami elnyomja ennek a szemétdombnak a nyomorúságát. Lerakom a virágokat az asztalra, és elveszem a dobozt. Kipattintom, és meghúzom. A keserű íz megtölti a számat, és újabb kapcsolót nyom le az agyamban. Valami füvön heverek, a lábamnál víz kotyog. Az a fiú is ott van, aki olyan, mint én, és épp butára isszuk magunkat, levettük a pólónkat, hogy barnuljunk. Érzem a nap melegét az arcomon meg a vállamon, a könyökömet szúrja a fű, ahogy feltámaszkodom. Az a fiú nagyot szippant a cigijéből, és a tó felé fiújja a füstöt.

Gombóc van a torkomban, lehet, hogy hányni fogok. Nagyot nyelek, leerőltetem a piát. Anyu úgy szopja be a második doboz világosát, mintha az élete múlna rajta. Amikor kiürítette, félreteszi. A hűtőt még mindig nem csukta be, nyúl megint sörért.

– Tessék, idd meg ezt! – nyújtom felé az enyémet, amiből csak egy kortynyi hiányzik.

– Nem, dehogy, az a tiéd, idd csak meg!

Már kivett egy harmadikat, és nyakalja is, ahogy az előzőeket. Ez is mindjárt elfogy. Fogom a sajátomat, de nem iszom belőle, csak őt figyelem.

– Anyu, figyelj…

Szeretném, ha abbahagyná, ha elmondhatnám neki a parton heverést, a napsütést. Szeretném arról a fiúról kérdezni. A fiúról, aki repült a levegőben, és úgy ért földet, akár a macska.

ward rachel the drowning-ill

És víz mindenütt…

A bátyámról. Robról.

– Mi van?

– Esetleg… beszélgethetnénk?

Rám pillant, de már el is kapja a fejét. Mint aki sarokba szorult, csapdába esett. Mintha már a beszélgetés puszta említése halálra rémisztené.

– Fáradt vagyok, Carl. Pokoli egy… Most csak egy italra vágyom, de később beszélgethetünk, ígérem – mondja.

– De…

– Ne kezdd, Carl, nekem most ez nem megy – szakít félbe, a hangja éles, mintha mindjárt elcsuklana, mintha mindjárt sírva fakadna. Nem akarom, hogy megint sírjon, ezért ellépek az útjából, hogy ki tudjon menni a nappaliba. Ledobja magát a kanapéra, egy doboz sör a kezében, a maradék mellette a földön, azok is a keze ügyében. Megállok a küszöbön. Nem néz rám, nem szól hozzám.

– Anyu – szólalok meg pár perc múlva. Hamarosan kiüti magát, és még csak azt se tudom, melyik az én szobám.

Úgy kapja fel a fejét, mintha meglepődne, hogy ott vagyok. Mint aki megfeledkezett rólam.

– Mi van?

– Hol aludjak?

A homlokát ráncolja, próbálja összerakni, mit is akarhatok.

– A szobádban – mondja olyan hangsúllyal, mintha idióta lennék. Téma lezárva. Vége. Elfordul, a tévét bámulja, amit be se kapcsolt. Képtelen vagyok ezt tovább elviselni. Idelenn nyilvánvalóan nincs hálószoba, elindulok hát a lépcsőn felfelé, de félúton elakadok. Pedig nem bonyolult. Csak fel kell menni, ott lesz egy szoba. Nem nagy ügy. Csak rakjam a lábaimat egymás elé.

De olyan érzés, mintha tilosban járnék, valaki más házában.

Ahogy felpillantok, három ajtót látok. A lábaim gyökeret vernek. Az egyik ajtón van három lyuk. Egy pillanatig azt bámulom, a lyukakat, hogy miként kerülhettek oda, de aztán már hallom is a hangot a fejemben, ahogy Rob ökle kiüti a farostlemezt. Egy, két, há – ökölbe szorított kézzel, őrjöngve. Aztán, mint a villám megpördül, és a következő ütés az arcomba csapódik.

Sarkon fordulok, leülök a lépcsőfokra, meghúzom a sörömet.

Miért lehetett olyan dühös?

Még egy korty. És még egy. Magam vagyok a sörömmel a sötétben a lépcsőn. Ülök, és iszom, amíg ki nem ürül a doboz. A folyadék súlyosan megüli a gyomromat, de a célnak megfelel. Minden eltompul kissé. És fáradt vagyok, le kéne feküdnöm. Gyerünk, Carl! Az üres dobozt a lépcsőn hagyom, és a két falnak támaszkodva feltápászkodom, elindulok felfelé. A fal érdes a tenyerem alatt mindkét oldalon. Van valami megnyugtató a fa érdességében. Hányszor csináltam már ezt, hogy a két falon húztam a kezemet, ahogy felmentem a lépcsőn? Ez volna a szokásom?

Odafenn elmegyek az első ajtó előtt. Nyitva áll. Odabenn kétszemélyes ágy, női ruhák szanaszét a padlón, egy koszos fiókos szekrény tetején mindenféle szépészeti szerek üvegei meg tégelyei halomban. A következő ajtó a fürdőszobába nyílik. Továbbmegyek, megállok az utolsó előtt. Ökölbe szorítom a kezemet, és bedugom a legfelső lyukba. Bőven belefér. A bátyám nagyobb volt nálam. Nem csak idősebb.

Benyitok az ajtón, és bemegyek.

| Kettő |

Poshadt szaggal van tele a fejem. Nem tudom, minek a szaga, de érzelmek áradatát sodorja magával, félig látott emlékeket. Két matrac van a földön, a két fal mentén, egymással párhuzamosan, úgy egyméternyi tér választja el őket. Egyéb nem sok. Ruhák mindenfelé. Pár újság. Üres dobozok. A sarokban két horgászbot.

Csak két matrac, se párna, se lepedő, mint a kórházban, csak egy-egy hálózsák. Egy narancssárga meg egy zöld. A zöld az enyém. Mégis honnan tudom? Leülök rá, és mivel jobb ötletem nincs, ahogy vagyok, nadrágban és cipőben belefekszem, felhúzom a cipzárt, ameddig lehet, hogy csak az orrom meg a szemem látszik ki belőle. Az oldalamon fekszem, Rob matracát nézem, rajta a narancssárga hálózsák kupacba gyűrve.

És most hallom a cipzár hangját, ahogy felhúzzák, be az arca előtt, végig a zsákot. Látom a sáros arcát, az egyik pillanatban még ott van, a másikban már csak a zsák.

Lehunyom a szemem, a víz alatt vagyok. Karok és lábak kavalkádja kapál előttem. A víz rám nehezedik, fáj a tüdőm, eleinte csak sajog, majd fáj. Nem kapok levegőt. Levegő kell. Fel kell…

Kinyitom a szemem, egyedül vagyok ebben a mocskos, üres felfordulásban. Nehezen kapok levegőt, és amit beszívok, mintha elhasznált lenne. Savanyú lesz tőle a szám íze. A kórházi szobám világos, fehér és tiszta volt, állandó fertőtlenítőszaggal. Belenyomom az orromat a hálózsákomba, beszívom a szagát. Évszázados, állott izzadságbűze van. Undorodom, bár van benne valami megnyugtató is. Ez vagyok én. Nem lehet más, hiszen ez az én hálózsákom. Az én szagom.

De ki vagyok én? Ki volt a bátyám? Szerettem? Szeretett engem? Ha a lépcsőn rám rohanó emlék valós, akkor olyan nagyon nem.

Felidézem, amit a kórházban mondtak: „A bátyád meghalt. Baleset történt, vízbe fulladt.” Miért nem érzek semmit? Nyilván szörnyeteg vagyok, hogy nem vagyok szomorú.

Csak fekszem jó ideig. Besötétedett közben, de a nyitott ajtón fény szüremlik be kintről. Hallgatózom, meresztgetem a szememet, igyekszem befogadni ezt a helyet, mindent. Az otthonomat. Csend van, lentről semmi zaj, de a szomszédban megy a tévé, hallom, és kinn az utcán is járkálnak emberek, autók jönnek-mennek, ajtók csapódnak. Rob matraca felett a mennyezeten, a sarokban sötét folt. A falakon firka.

Olyan érzés, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna ide, mintha valaki más életébe zuhantam volna bele, hogy boldoguljak, ahogy tudok. Vissza akarok menni a kórházba. Ehhez a helyhez semmi közöm. Az a nő odalenn nem az én anyám. A fiú, aki meghalt, nem az én bátyám. Hiba történt, borzasztó, rettenetes félreértés.

Remegek. Be vagyok tojva. Képtelen vagyok megbirkózni ezzel az egésszel, nem akarok itt lenni.

Rachel Ward

Rachel Ward

Az orromba ismét befurakszik az a szag, amit egy test hagy maga után, számtalan éjszakai alvás után. És meghazudtol. Nincs igazam. Nagyon is sok közöm van ehhez a helyhez, nem menekülhetek.

Egészen kicsire összegömbölyödöm a zsákomban, átkarolom magam a két karommal, de így se nyugszom meg. A kezem mindenféle előzetes megfontolás nélkül kikúszik a hálózsákból, benyúl a matracom alá, és az ujjaim valami lapos, kemény dologba ütköznek. Előhúzom. A gyenge fényben egy kemény kötésű könyv borítóját látom. Nagy, fehér betűkkel van ráírva a fekete borítóra a cím: Egerek és emberek. Az oldalamon fekve kinyitom az első oldalon. Nem elég erős a fény, hogy el tudnám olvasni a szöveget, de nincs is rá szükség, mert a szavak előtörnek az agyam ködéből: „Néhány mérföldnyire Soledadtól délre a Salina folyó szűk mederbe ereszkedik le a domb lábánál, s mélyen és zölden folyik tovább. Még meleg is a vize, mert napsütötte, sárga fövenyen siklott el csobogva, mielőtt a keskeny tavat elérte.” (Benedek Marcell fordítása)

– A kibaszott életbe, Cee, kapcsold le a kurva lámpát!

– Olvasok.

– Hatszázszor olvastad már azt a szart.

– És?

– És kapcsold le a kurva lámpát! Dög fáradt vagyok.

A könyvet a mellkasomhoz szorítva, a hálózsákomban féregként vonaglok keresztül a méteres térségen Rob matracához, míg végül a narancssárga zsákra teszem a fejemet. Ott fekszem, kapkodom a levegőt. Az orromba mászik a szaga, épp olyan áporodott, mint az enyém, csak másképpen. Lehunyom a szemem, hallom, ahogy lélegzik.

– Mondd szépen, hogy jó éjszakát, Cee! – mondja. És tudom, hogy így megy ez minden áldott éjjel. Ment. Így ment.

Először mindig rendelkezett, hogy mondjam szépen, hogy jó éjszakát, mire én azt feleltem: „’Cakát, Rob!” Erre ő is: „’Cakát, Cee!”

Minden éjjel.

– ’Cakát, Rob! – mondom most is, és nem nyitom ki a szemem, bent fekszem a két matrac közötti résben, a fejem az ő matracán.

Lassan, mélyen lélegzik, és vele lélegzem én is. A könyv a padlóra koppan, elszenderedem. Lassan elnyel az álom.

Fordította: Török Krisztina

Rachel Ward: Nem enged a mélység
Agave Könyvek, 2014