Camilla Grebe, Åsa Träff: A terapeuta (részlet)

Posted on 2014. április 30. szerda Szerző:

0


Grebe-traff_A-terapeuta-bor180Idilli kép is lehetett volna.

Az az álnokul nyugodt, harmatos reggel. A napfény las­san, de biztosan telepedett rá a tiszta, szecessziós hom­lokzatra.

Majd győzelemittasan beborította közönyös meleg­ségé­vel, elárasztva a fény erejével, melyet az éjszaka tar­ta­lékolt.

Mintha mi sem történt volna.

Mintha ez a nyári reggel is éppúgy indult volna, mint bármelyik másik nap: csupa élet, izzadó biciklisták, halk kuncogás a kikötőben lévő fagyisbódé előtt, forró, napégette vállak, ügyetlenkedő szerelmespárok, a pirkadatból hirtelen felkelő nap, a fehérbor és a limonádé illatának állott elegye a fenyőerdő szélén álló pizzéria előtt, a tó hideg vizében fürdőző vézna gyerekek, akiknek minden bordája átlátszott papírvékony, tejfehér bőrükön.

Nyúlánk tinédzserek, akik versenyt úsztak a szigetig meg vissza, és sápadt békaemberekre vagy kétéltű járművekre hasonlítottak a víz barnáskék sötétjében. Üvöltöztek, mikor a sziklákról a mélybe vetették magukat. Grillezett hús illata. Távoli motorcsónakok zaja.

Szúnyogok. Darazsak. S még ki tudja, milyen bogarak: az emberek hajában, a szájukban, a testükön, a melegtől izzadt, viszkető bőrükön.

A svédnél is svédebb.
A véget nem érő nyár.
Mintha mi sem történt volna.
A ház is közönyösen rostokolt. Súlyosan és elégedetten terpeszkedett a buja kertben, elvegyülve a lombos, harmatos növényzettel. Három emelet magas, robusztus építménye a szikrázó, nyári égbolt felé nyújtózott. A vakolat még hibátlan. Az ablakkereteket és az ajtókat nemrég festették le szürkészöld festékkel, amely még mindig csillogott. Az ólomkeretes, színezett, virágmintás ablaküvegeken nyoma sem volt pornak vagy repedéseknek. A tetőn régi, szép, zöldre rozsdált rézlemez, olyan, amilyet manapság már nem készítenek.
Idilli kép is lehetett volna.
De valami hibádzott.
A kis parkolóban, melynek kavicsos talaját szépen átgereblyézték, egy fekete Jeep parkolt, az is ragyogó tiszta és karcmentes. A Jeep fényezésén egy nagy, hófehér virágos iszalag tükröződött, mely egy öreg, göcsörtös almafára kúszott fel, s az alacsony törzsű fa girbegurba ágai alatt ott volt a lány.

A fiatal nő.

Összekuporodva feküdt a fűben, mint egy kismadár, és vörös haját, akárcsak a füvet, vékony réteg harmat borította. Vézna, sápadt, csontos karja nyújtva volt az oldala mellett, két tenyerét megadóan felfelé fordította. Vére vörösesbarna foltokká száradt a farmerján és a füvön. Tágra nyílt szemével mintha az almafa lombját pásztázta volna.

Odafent, a lombkorona zöldjében bújtak meg az éretlen gyümölcsök. Jó sok volt belőlük, néhány hónap múlva a fa gazdag termést hoz majd. A lomb felett zavartalanul repültek el a sarlósfecskék és a sirályok – mit érdekli őket egy halott emberpalánta?

A test alatt, a madarak és az emberek látóterén kívül azonban a kert legapróbb lakói már rég felfedezték azt, amit az emberi szem még nem látott. Egy kis, fekete bogár mászott a nadrág szegélye és a hideg, sápadt bőr közé, hogy valami elemózsiát keressen, apró legyek vertek tanyát a haj sűrű, vörös erdejében, és szinte láthatatlan férgek fúrták magukat lassan, de annál céltudatosabban egyre mélyebbre, a szem kanyarulataiba. Nemsokára felébredtek a házban lakók, és keresni kezdték a lányt. Mikor nem találták, átkutatták a kertet, és rábukkantak a fa alatt a fűben, égre szegezett tekintettel.

Megrázták, mintha mély álmából próbálnák felébreszteni, s mivel ez nem használt, egyikük határozott mozdulattal arcul ütötte, s a lány bőre bepirosodott a még meg nem alvadt vértől, mely annak kezét is beborította, aki megütötte.

Az ölükbe vették a lányt, és lassan ide-oda ringatták, egyikük suttogott valamit a fülébe, miközben a másik a lány hajába fúrta az arcát.

Később férfiak jöttek érte, hogy elvigyék, olyanok, akik sosem ismerték őt, még a nevét sem tudták. Érzéketlen kezükkel átfogták vékony, merev csuklóját és bokáját, s minden különösebb részvét nélkül feltették egy hideg hordágyra, ráhúztak egy nejlonzsákot, és messze, messze vitték őt az otthonától.

A lány egy fémasztalra került, mellette sebészeti eszközök, melyekkel feltárják a testét és – remélhetőleg – megoldják majd a rejtélyt, megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, hogy helyreállítsák a rendet. Megvilágítják mindazt, amit senki meg nem ért.

Lezárják az ügyet, és talán megnyugvást hoznak az érintetteknek.

Egyfajta nyugalmat.

Augusztus

Dátum: augusztus 14.
Időpont: 15.00
Helyszín: rendelő, zöld szoba
Páciens: Sara Matteus
– Nos, hogy telt a nyár?
– Nem baj, ha rágyújtok?
– Nem, dehogy.
Sara kutatni kezdett terepszínű vászontáskájában, majd előhúzott egy csomag piros Prince cigit és egy öngyújtót. Repedezett bőrű, remegő ujjaival rágyújtott egy szál cigarettára, és két mélyet szippantott belőle, majd újra rám nézett. Egy darabig csendben fgyelt, s füstfelhőket eregetett kettőnk közé – rákkeltő ködfátylat –, mely egy pillanatra elrejtette tussal kihúzott szemét. Volt valami tüntető ebben a mozdulatban, valami játékosság, s ugyanakkor némi provokáció, ami miatt úgy döntöttem, nem veszem le róla a szemem.

– Mit kérdezett? – kérdezte Sara vontatottan.
– Hogy milyen volt a nyara?
– Ja igen, a nyár. Jó volt. Abban a vendéglőben dolgoztam a Gamla Stanon, tudja, a Järntorgetnél.
– Tudom. És hogy érezte ott magát?
– Rendben volt, tényleg. Teljesen. Semmi gond nem volt vele.
Sara elhallgatott, majd kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. Huszonöt éves volt, de egy nappal se nézett ki többnek tizenhétnél. Szőkített haja a fehér és a vajsárga különféle árnyalataiban kunkorodott keskeny vállaira, miközben gubancos csigákat formázott. Hajcsigákat. Unalmában olykor ujjaival tekergette őket. Majd a csigák a szájába vándoroltak ki és be, s hol harapdálta, hol szopogatta őket. Amikor meg nem a haját szopogatta, dohányzott. Úgy tűnt, mindig akad egy szál cigaretta a repedezett bőrű keze ügyében.
– Nem szorongott?
– Nem. Azaz, talán egy kicsit… néha. Mármint Szent Iván-éjkor, például. Olyankor mindenki szorong, nem? Ki nem kap frászt a Szent Iván-éjtől?
Majd csendben, vizsgálódva nézett rám. Mosoly játszott a szája szegletében.
– Nyilván megérti, hogy paráztam tőle.
– És mit tett?
– Semmit – felelte Sara, s üres tekintettel bámult rám a füstfelhő mögül. Szokatlanul közömbösnek tűnt azokkal az érzésekkel szemben, amelyeket állítása szerint a Szent Iván-éji buli váltott ki belőle; a szorongással és a kívülállóság érzésével szemben.
– Nem vagdosta magát?
– Nem… azaz dehogynem. De csak egy kicsit, a karomat. Csak a karomat. Muszáj volt, másképp nem bírtam volna ki ezt az egész Szent Iván-éji mizériát. De nem nagyon. Hisz megígértem magának, hogy többé nem vagdosom magam. És én be szoktam tartani az ígéreteimet, de tényleg. Főleg, ha magának ígérek valamit.

Láttam, hogy Sara, vélhetően öntudatlan mozdulattal, elrejtette az alkarját.
– És hányszor vágta meg magát?
– Ezt hogy érti, hogy hány vágást ejtettem?
– Nem, hanem hogy hány alkalommal?
– Hát, csak párszor. Kétszer, talán háromszor a nyáron. Már nem emlékszem…
Sara hangja elhalt, majd eloltotta a cigarettáját a dohányzóasztalon álló kék virágvázában, mely a szobát hivatott barátságosabbá tenni. Bizonyára én vagyok az egyetlen pszichológus egész Svédországban, aki megengedi, hogy az egyik betege dohányozzon, de Sara máskülönben olyan kezelhetetlen lesz, hogy szinte képtelenség beszélgetni vele.

– Sara, ez most fontos. Szeretném, ha felidéznénk azokat a helyzeteket, amikor megvágta magát. Próbáljon meg visszaemlékezni rá, mi történt előtte. Mi volt az, ami olyan érzéseket váltott ki magából, hogy úgy érezte, meg kell vágnia magát?
– Hát…
– Kezdje az első alkalommal! Ráérünk. Kezdje azzal, hogy elmondja, mikor történt.
– Szent Iván-éjkor. A bulin. Hisz mondtam már.
– Mit csinált akkor? Mármint mielőtt megtette?
– Meglátogattam az anyámat. Kettesben voltunk. Főzött, meg ilyenek. És bort is vett.
– Tehát nem is ment buliba Szent Iván-éjkor?
– Nem, ezt inkább csak úgy képletesen értettem. Olyan átkozott dolog ez a Szent Iván-éj. Mindenki olyan vidám. Az embernek a családjával kell lennie és örülni. Ez olyan… erőltetett, hogy úgy mondjam.
– És azok voltak? Vidámak?
Sara hosszasan csendben ült, egy szót sem szólva, s keze kivételesen a térdén nyugodott, miközben gondolkodott. A szobában csak a videokamera zümmögése hallatszott, amint rögzítette beszélgetésünket. A lány mélyet sóhajtott, és mikor ismét megszólalt, nyugodt, vontatott hanglejtése ellenére éreztem, hogy ideges.

– Nem, de hisz már tudja. Tulajdonképpen nem értem, mi értelme ennek. Már vagy ezerszer beszéltem az anyámról. Jól tudja, hogy egy részeges banya. Halló, írásba kell foglalnom magának? Olyan volt, mint mindig. Minden olyan jól indult… aztán… egyre csak ivott és elkezdett bőgni. Tudja milyen, amikor iszik. Szomorú lesz… és olyan… olyan siránkozó. Mintha mindent megbánt volna, amit tett. Én meg azért ülök ott, hogy megbocsássak neki, mert nem volt jó anya? Maga szerint ezt kéne tennem?
– Maga mit gondol erről?
– Szerintem nem. Szerintem megbocsáthatatlan, amit elkövetett ellenem.
– Tehát mit csinált?
Sara megvonta a vállát, és a testtartásából láttam, hogy nincs már kedve sem az anyjáról, sem saját magáról beszélni. Hangja metszően éles volt, s a nyakán halványpiros foltok terjedtek, mint a terítőre kiömlött bor.
– Elhúztam. Ki nem állhatom, mikor bőg.
– És azután?
Sara elfordult, és rágyújtott egy újabb szál cigarettára.
– Hazamentem.
– És?
– Jól van, úgyis TUDJA, hogy mi történt azután! A banya hibája! Olyan fojtogató érzésem támadt, mikor nála jártam.
Sara most dühös volt. Ez jó, megpróbáltam fenntartani benne ezt az érzést. Ha Sara dühös, általában igazat mond. Az önáltatás leple rögtön lehullik, s előtűnik mögüle a meztelen igazság, mely az olyan emberekből szokott kibukni, akiknek nincs sok veszítenivalójuk, s ezért nem törődnek azzal, mit gondol róluk a másik.
– Megvágta magát?
– A francba is, hát persze, hogy megvágtam magam!
– Meséljen róla! – szólítottam fel.
– De most komolyan, tudja, mi történt!
– Ez fontos, Sara.
– Megvágtam a karomat. Most már elégedett?
– Sara… hallgasson rám! Amit elmond, amit érez, az teljesen érthető. Szent Iván éjjelén maga találkozik az anyjával, ő részeg, és a bocsánatáért esedezik, s ezzel egy csomó érzést felkavar. Belátja?
Sara lepillantott az ujjaira. Alaposan tanulmányozta a körmeit. Bólintásával mintegy megerősítette, hogy érzései és reakciói talán helyénvalóak.
– A baj csak az, hogy mikor szorongani kezd, kárt akar tenni önmagában, ami nem túl jó megoldás hosszú távon.
Sara ismét bólintott. Tudta, hogy a vagdosás, az ivás vagy a meggondolatlan szexuális kapcsolatok csak pillanatnyi enyhülést hoznak, és az önvád, a fájdalom kétszeres erővel tér majd vissza. Elkeseredett kísérletei, hogy szorongását elfojtsa, pedig csak fokozzák mindezt.

– Megpróbálkozott azzal, amiről korábban beszéltünk? Tudja: hogy megpróbálja elviselni a szorongást. Mivel tisztában van vele, mi váltotta ki. A szorongás önmagában sosem jelent veszélyt. Csak úgy érzi. Ezen kell dolgoznia, hogy kibírja ezt az érzést. Csak egy kis ideig, hisz utána úgyis elmúlik.

– Tudom.
– És a többi alkalom?
– Milyen többi alkalom?
– Amikor megvágta magát.
Sara sóhajtott, és tüntetőleg kinézett az ablakon. A hangjában lévő dühöt valamelyest felváltotta a fáradtság.
– Vagy úgy. Egyszer részeg voltam, úgyhogy az igazából nem számít. Nem voltam teljesen magamnál. Egy bulin történt Haningében, egy srácnál, akit a munkahelyemen ismertem meg.
– Történt valami különleges a bulin, ami kiváltotta azokat az érzéseket?
Sara megvonta a vállát és elnyomott egy újabb cigarettacsikket a már így is nikotinmérgezést szenvedett, virágmetszetekkel díszített vázámban.
– Próbálja meg, Sara, ez fontos! Segítenie kell saját magán. Tudom, hogy nem könnyű.
– Volt ott egy srác…
– És?
– És nagyon hasonlított Göranra.
– A mostohaapjára?
– Igen – bólintott Sara. Pont úgy ért hozzám, mint Göran. Egyszer csak… – tudja, hogy nem szeretek erre az egészre gondolni – ahogy ott állt és nyomult rám, és megfogott az undorító kezeivel, felidézte bennem az egészet. Olyan erősen meglöktem, hogy egyenesen nekiesett egy asztalnak. Alaposan be volt rúgva, így elesett, és felszakadt az egyik szemöldöke.
– És utána mi történt?
– Hát, átkozottul pipa lett. Ordibálni kezdett és megkergetett.
Sara hirtelen fáradtnak és feltűnően kicsinek látszott.
– Jó, de nem volt annyira vészes, mint ahogyan hangzik. Totál részeg volt, mondtam már? Nem kapott el. Hazaszöktem.
– És?
– És aztán megtettem, oké? Beszélhetnénk most már valami másról?
– Próbálja meg elmondani, hogy érezte magát, pontosan az előtt, hogy megvágta magát.

Camilla Grebe & Åsa Träff

Camilla Grebe & Åsa Träff

– Hogyhogy hogy éreztem magam? Halló, hisz TUDJA, hogy éreztem magam! Úgy éreztem, belerokkanok. Arra az undorító pasira gondoltam és a rémisztő tapizására, meg Göranra, és úgy éreztem, belerokkanok vagy megfulladok. Aztán azt csináltam, és utána jobban éreztem magam. Mintha megtisztultam volna. És megnyugodtam. Tudtam aludni. Világos? Most már beszélhetünk valami másról? Amúgy hamarosan le kell lépnem. Egy álláshelyre megyek interjúra, ahol gyakorlaton leszek. Folytathatnánk legközelebb?
– Addig is, szeretném, ha elvégezné azt a házi feladatot, amit megbeszéltünk, Sara.
– Rendben. Akkor mehetek?
– Menjen. Jövő héten találkozunk.
Kikapcsoltam a videokamerát és visszaültem a székbe. Mint minden Sarával való találkozásom után, most is mintha lecsapolták volna az energiáimat. Nemcsak azért, mert súlyos dolgokról beszélt, hanem azért is, mert örökké résen kellett lennem. Sara terapeutájának lenni örökös kötéltánc.

Camilla Grebe, Åsa Träff: A terapeuta
Animus Kiadó, 2014