Pékesküvő
Hálás ujjgyakorlat az írótanfolyamokon a dialógushelyzet: egyetlen helyszínből, két szereplőből, halványan felvázolt kiindulásból jelenetet íratni. Gyakorlott, befutott szerzőnek sem derogál az ilyesmi, hogy megmutassa: ide nézzetek, pupákok. Plánesőt, ha van kéznél két, bármilyen testi-lelki gúnyába bújtatható színész, akik akár egy vázlatból is képesek lennének sikert faragni.
Parti Nagy Lajos az Átriumkloridban sem hazudtolta meg önmagát – persze nem is tudná. Már a cím is fintor: utal a bemutató helyszínére és a jelenetfüzér egyik – ha nem A – legjobb darabjára.
Az öttételes mű egésze a kapcsolatokról szól – akárcsak az egész élet. PNL torzító lencséje alatt mindig kiderül valami szemétség. Mindannyiunkról. Hiszen matematikailag megközelítve végül is mindenki vagy férfi, vagy nő…
Az első jelenet pályaudvari búcsúzkodás. Nem egészen pavlovi módon, de érzelmi reflexeinkben is létezik valamiféle „esemény-kondicionálás”. Ha a nyaralás váratlan karanténnal hosszabbodik meg, vagy hirtelen lerövidül (például államcsíny vagy ne adj’ Isten cunami miatt), nemigen tudunk mit kezdeni előkészített érzelmeinkkel. Beállítottuk magunkat valamilyen menet- és időrendre, annak megfelelően működünk. Hát ez az. Mondjuk, késéssel indul a nemzetközi expressz („Visz a vonat, NEM megyek utánad…), elhangzik egy rosszul időzített szó, és máris vége az idillnek, a szerelemnek. A világnak. Lehetsz tizen-huszonéves, érettebb felnőtt, új szerelembe csöppent negyvenes – a világnak mindenképpen vége.
A második tétel (Panzió) a bizalomról mesél. Éva és Ádám második nekifutás helyett inkább az életből vonulna ki, diadalmasan, esküvői díszöltözetben, közös öngyilkossággal. Csak előbb még mindenki kap az utolsó epehányásból, a nő féltékeny és rabiátus férje, a pasas jócskán idősecske felesége. Minden nagy és pitiáner konfliktus, lappangó gyűlölet, megvetés kidől a helyzetbe magát belehajszoló asszonyból. Hiszen már úgyis mindegy – most már fájjon az élve maradóknak. De ki is marad élve?… Lehet még visszaszívni valamit, amit nagyon elcsesztünk?
Panzió
A hóttszerelmes meg a sokszorosan (keresztbe-kasul) átvert figurák után testvérpár következik a Pékesküvővel. A kerekesszékes, sókóstolásban (és -felismerésben!) verhetetlen Csöpi a születésnapos vénlány nővérének esküvőjére készül. [Háttérben (n)átriumkloridos tégelyek a Himalájától Afrikáig.] Össze vannak nőve gyerekkoruk óta, és most Marikának jut egy alaposan leharcolt pék. Illetve hogy is van ez? Most jut vagy nem jut? Feldereng a háttérben a regényhőssé vált Pacsirta, a magát a családnak feláldozó Kosztolányi Mariska, akit tényleg csak a „bánat jegyzett el”. A történet abszurditásában is szívszorító.
A negyedik tétel napjaink sminktelen lenyomata. Roxi és Csabika (már bocsánat) súlyosan egyszerű, és főleg elkeseredett házaspár. Kicsi igényekkel, nullánál alig nagyobb lehetőségekkel, kisszerűségük csak mikroszkóppal látható. Bunkó úr és neje. És most a pszichiáter kamerájának tesznek vallomást. Hogyan is esett meg jogszerűtlen besurranásuk a hiper(vér)luxussal berendezett villába (Roxi munkahelye), hogyan dőlt el a borjú a férfiban, melynek következtében az egy estés luxus születésnap végére a Csabika a villát renoválásérett állapotba hozta.
Vérluxus
Az Átrium előcsarnokában és színpadán Néder Panni nagyon jól működő masinériát mozgat. Az átöltözések/átvedlések/színváltozások (Tihanyi Ildikó igen praktikus díszletei, valamint jellemet mesélő jelmezei) szükséges technikai idejét a párjelenetekhez kapcsolódó videók töltik ki. Néha csak a későbbi történések fényében érthető meg, hogy ki-mit-miért-hogyan…
A nőknek Bíró Kriszta ad életet, a férfiaknak Hevér Gábor. A pályaudvari jelenetben a boldogsággal teli, huszonéves nőből lesz a vonatkésés néhány perce alatt kiégett, megcsalt, minden rosszon túl levő asszonnyá a ráadás búcsúzkodástól egyre idegesebb Hevér mellett, akiről iszapmaszkként repedezik és hullik le a rajongó szerelem álcája.
A közös öngyilkosságra készülő Éva balfácánságai mögül egy igen ostoba liba bukkan elő, Hevér itt tulajdonképpen két (valójában három…) rossz között őrlődő, jellemgyenge figura. A Pékesküvő örökösen átvert, önfeláldozó nővérkéje (húgocskának átcímkézve) sok apró remek villanást enged meg Bírónak, Hevér pedig tolószékes, vőfélydumás sószakértőként mulatságos, de főleg sajnálni valóan önző.
Bunkóéknál nincs igazán vezető szerep, hiszen Roxi viszi el merő jó szándékból a vérluxus házba a hosszú ideje munka nélkül tengődő Csabikát, hadd legyen egyszer az ünnep kettőjüké. Ő az, aki minden áron meg akarja csinálni a videóvallomást, hogy mentegesse a férjét, s hogy a még nagyobb bajokat elkerüljék. Hevér remekel a síkagyú, primitív – és ösztönös – lázadó szerepében.
Levezetés (5. tétel)
Végigjárjuk tehát az érzelmek és csalódások ívét az együtt járástól a kiüresedett házasságig. És mivel mindenki vagy párkapcsolat előtt, közben vagy után van (hogy felidézzem az írásom kezdetén megfogalmazott közhelyet) a teljes népességhez képest elenyésző lehet azok száma, akik nem ismernek magukra, életükre, konfliktusaikra a színi kalandokban.
Az előadáshoz tartozik még egy ötödik tétel is, melyben a szereplők (vagy inkább a színészek, szinte civilként) a cselekmény forgácsait söprik össze, egyfajta morzsabulit rendezve az előző jelenetek maradékából. A bemutatón esetlegesnek, kidolgozatlannak tűnt: hiányzott belőle PNL pezsgése.
Ha az az ötöd improvizáció volt, a további előadások alkalmával biztos lesz még jobb. Ha történetesen mégsem: gondoljunk arra, hogy a minden érzelmet felvonultató bécsi klasszikus szimfóniák szerzőinek is elég volt négy tétel. Négy jó tétel.
Fotók: Kincses Gyula, valamennyi képen Bíró Kriszta és Hevér Gábor
Átrium Film-Színház (1025 Budapest, Margit krt. 55)
Következő előadások:
2014. május 8. (csütörtök, 19.00)
2014. május 25. (vasárnap, 15.00)
Olvass bele 
Posted on 2014. május 1. csütörtök Szerző: olvassbele
0