Mikkel Birkegaard: Libri di Luca (részlet)

Posted on 2014. április 24. csütörtök Szerző:

0


Birkegaard_Libri-di-Luca-bor180| Egy |

Luca Campelli kívánsága, miszerint hőn szeretett könyveitől körülvéve szeretne búcsút venni az árnyékvilágtól, egy késő októberi estén beteljesedett.

Természetesen ez is egyike azoknak a kívánságoknak, amelyeket sem szóban, sem gondolatban nem fogalmaz meg az ember, ám azok, akik megfordultak Luca antikváriumában, pontosan tudták, hogy így szeretne meghalni. Az apró termetű olasz férfi olyan magabiztossággal közlekedett a könyvekkel telezsúfolt polcok között, mintha a saját nappalijában sétálgatna, és a vevőit habozás nélkül, egyenesen ahhoz a könyvoszlophoz, illetve polchoz irányította, ahol a keresett könyveket megtalálhatták. Elég volt egy rövid beszélgetés, hogy bárki rájöjjön, milyen szenvedélyesen szereti az irodalmat, és az is mindegy volt neki, hogy egy agyonolvasott, puhafedeles könyv vagy egy ritkaságszámba menő első kiadás került szóba. A tudása arról árulkodott, hogy hosszú időt töltött könyvek között, és éppen a szakértelme miatt nehéz is lett volna Lucát másutt elképzelni, mint az antikvárium biztonságot, csendes áhítatot sugárzó környezetében.

Nemcsak azért volt különleges ez az este, mert Luca életében ez volt az utolsó, hanem azért is, mert már egy hete nem járt a boltban. A repülőtéren taxiba ült, hogy mihamarabb viszontláthassa imádott antikváriumát, amely Koppenhága Vesterbro nevű városrészében állt. Útközben nyugtalanul fészkelődött, alig tudta kivárni, hogy odaérjenek, így amikor begördültek az antikvárium elé, bőséges borravalót nyomott a sofőr kezébe, és azonnal kiszállt, mert még ahhoz sem volt türelme, hogy a visszajáróval vesződjön. A taxis elégedett ábrázattal emelte ki Luca két bőröndjét a csomagtartóból, letette az aszfaltra, majd elhajtott, egyedül hagyva a járdán az idős férfit.

A sötétségbe borult antikvárium nem tűnt túl hívogatónak, Luca mégis elmosolyodott, amint meglátta az ismerős homlokzatot, és az ablakra festett, sárga betűs Libri di Luca feliratot. Fogta a két bőröndöt, és odacipelte a járdától néhány méterre lévő bejárathoz, ahol aztán egyszerűen csak elengedte őket, úgyhogy a súlyos bőröndök nagyot puffantak a lépcsőn. Aznap este csípős őszi szél fújt, és amikor Luca kigombolta a kabátját, hogy elővegye a belső zsebében lapuló kulcsot, a szél belekapott a kabát két szárnyába, és vadul lobogtatni kezdte a háta mögött.

Amikor lenyomta a kilincset, és benyitott, az ajtó fölött megszólaltak a kisharangok. Luca nagy nehezen beljebb vonszolta a bőröndöket, egészen a vörös padlószőnyegig, hogy be tudja zárni maga mögött az ajtót. Amikor kiegyenesedett, egy pillanatra megállt, behunyta a szemét és mélyen beszívta a levegőt, ízlelgetve az elsárgult papírok és a régi bőrkötések ismerős illatát. Még néhány másodpercig így maradt, amíg a harangok csilingelése teljesen el nem halt. Csak ekkor nyitotta ki a szemét, és kapcsolta fel a csillárt, bár nemigen volt rá szüksége. Így, ötven év után, amit ebben a helyiségben töltött, sötétben is teljesen jól kiismerte magát. Kezével kitapogatta az ajtó mögött a kapcsolókat, valamennyit felkattintotta, és hamarosan a polcokra és az üvegajtós vitrinekbe szerelt lámpák is mind felgyulladtak.

Luca bement a pult mögé, és levette a kabátját. A pult alól előhúzott egy üveg konyakot, és töltött magának. Kezében a pohárral odasétált a kivilágított üzlet közepére, megállt, és elégedett mosollyal körbenézett. A pillanatot az tette igazán tökéletessé, amikor belekortyolt az aranyló italba. Elégedetten bólintott, majd mély lélegzetet vett.

Kezében a konyakkal lassan sétálni kezdett a polcok és a vitrinsorok között. Az avatatlan szemlélő észre sem vette volna mindazt a változást, amely az elmúlt egy hétben végbement az üzletben, de Luca szemét egyetlen apró részlet sem kerülhette el. Könyvek, amelyeket eladtak, vagy elkerültek a helyükről, új könyvek, amelyek bekerültek a régiek közé. Könyvsorok, amelyeket átrendeztek vagy áthelyeztek. Ellenőrző körútja során Luca végighúzta ujjait a könyvek gerincének alsó csücskén, hogy kiegyengesse a sorokat, átrakosgatott néhány újonnan szerzett kötetet, hogy minden a megfelelő helyre kerüljön. Meg-megállt, letette a poharát, aztán kihúzott a sorból egy könyvet, amellyel eddig még nem találkozott. Izgatottan belelapozott, érdeklődve nézte a tipográfiát, miközben ujjával megtapogatta, megvizsgálta a papír szerkezetét. Végül az orrához emelte a könyvet, és mélyen belélegezte a sajátos illatot, mintha csak egy jó évjáratú bort szagolgatna. Miután vetett még egy utolsó pillantást az előlapra és a kötésre, a vállát megvonva vagy egy elismerő bólintás kíséretében óvatosan visszatette a kötetet a polcra. Míg végignézte az új szerzeményeket, több volt az elismerő bólintás, mint a vállvonogatás, ami arra utalt, hogy a segédje láthatóan elfogadható munkát végzett a tulajdonos távollétében.

Luca segédjét Iversennek hívták. A két férfi viszonya inkább partnerinek, mint alkalmazottinak volt nevezhető, és noha Iversen éppúgy rajongott az üzletért, mint Luca, sosem került szóba köztük, hogy valóban partnerek legyenek. Luca az apjától, Armantól örökölte az üzletet, és azt szerette volna, ha az antikvárium továbbra is a Campelli család kezében marad.

Kevés dolog változott azóta, hogy Arman a fiára hagyta az antikváriumot. Az újítások közül a legfeltűnőbb az a másfél méter széles galéria volt, amely majdnem egy emelet magasságban futott körbe a négy falon. Nem telt bele sok idő, hogy a törzsvásárlók elnevezzék „a Mennyországnak”, mert itt tartották üvegvitrinekben kiállítva az antikvárium legféltettebb kincseit: a legértékesebb, legritkább köteteket.

Mielőtt Luca fölsétált volna ide is, visszament a pulthoz, hogy újabb pohár konyakot töltsön magának, majd elindult az üzlet végébe, ahonnan csigalépcső vezetett fel a galériára. Bár a rozoga faszerkezet baljóslatúan nyikorgott a lába alatt, Lucát ez sem tántoríthatta el attól, hogy fokról fokra feljebb haladjon, míg végül fel nem ért a lépcső tetejére. Itt aztán megfordult, és körbejáratta a szemét a bolton. A polcok innen, fentről, némi jóindulattal egy franciakert gondosan megnyírt bokrokból álló labirintusára emlékeztették a szemlélőt, ám Luca túl jól ismerte a terepet ahhoz, hogy eltévedjen, ezért a tekintete egyből tovább is siklott, míg végül megakadt a bejáratnál felejtett bőröndökön.

Mikkel Birkegaard

Mikkel Birkegaard

A férfi ráncos arca elkomorodott, és bár barna szemét mereven a bőröndökre szegezte, rá volt írva, hogy gondolatban valahol messze jár. Szájához emelte a konyakos poharat, beleszürcsölt az italba, aztán a galérián álló vitrinek felé fordult.

A tárolószekrényekbe szerelt lámpák aranyló fénybe vonták a köteteket. Egyes könyveket, mintha csak kiállítási tárgyak lennének vagy értékes remekművek, kinyitva tartottak a vitrinben, hogy láthatóvá váljanak a színes, fantáziadús illusztrációk. Más könyvek becsukva támasztották a polc falát, hogy az érdeklődő tekintetek megcsodálhassák a borítójukat vagy bőrből készült míves bordázatukat.

Luca óvatosan lépkedett a galérián, egyik kezével a korlátba kapaszkodva, másikkal a konyakospoharat tartva, így imbolygott végig a vitrinek mellett, a könyvekben gyönyörködve. Itt nem volt valami nagy a változás, kevesen engedhették meg maguknak, hogy innen válogassanak, és ha választottak is, csak egy-egy kötetet vettek meg a gazdag kínálatból.

A boltnak ebbe a részlegébe csak nagyon ritkán kerültek újonnan vásárolt kötetek. Az itt látható könyveket többnyire hagyatékokból, esetleg aukciókon szerezték be.

Ezek után nem csoda, ha Lucának majdnem leesett az álla, amikor a tekintete megakadt egy számára ismeretlen köteten. Összeráncolta a szemöldökét, a poharát óvatosan letette a korlát párkányára, majd előrehajolt, úgy vizsgálgatta az új szerzeményt. A könyvet fekete bőrbe kötötték, a borítóján aranybetűs felirat díszelgett, sőt a papírlapok oldalát is bearanyozták. Luca szeme csak akkor kerekedett el igazán, amikor elolvasta a címét és a szerző nevét. A könyv Giacomo Leopardi Operette morali című művének átdolgozott kiadása volt, kiváló állapotban, ráadásul eredeti nyelven, vagyis olaszul, Luca anyanyelvén.

A férfi elérzékenyült arccal letérdelt, hogy kinyissa a vitrin üvegajtaját. Remegő kézzel előhalászta inge zsebéből a szemüvegét, majd az orrára illesztette. Óvatosan, akár a vadász, aki nem akarja elijeszteni a prédát, előrehajolt, aztán két kézzel hirtelen megragadta a könyvet. Büszkén emelte fel, hogy közelebbről is megcsodálhassa a gyönyörű kötetet. Aztán váratlanul kiegyenesedett, a homlokán mély barázdák jelentek meg, miközben idegesen körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki titokban meglesi ebben a rendkívüli pillanatban. Majd, amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, tekintetét az értékes kincsre szegezte, és az első oldalon felütötte a könyvet.

A címlapról kiderült, hogy egy első kiadást tart a kezében, és hogy 1827-ben nyomtatták. Ezek az adatok is azt bizonyították, hogy különleges kincsről van szó. A papír kiváló minőségű volt, Luca élvezettel húzta végig az ujját a lapokon. Majd az orrához emelte és megszagolta a könyvet. Különös illata volt, babérlevélre emlékeztette.

Nagyon óvatosan továbblapozott a kötetben, és csak az első réznyomatnál állt meg. A halált ábrázolta, kezében kaszával, vigyorgó ábrázattal. Luca értő szemmel vizsgálta át a képet, de nem talált rajta hibát. Bár a réznyomattal nehéz volt dolgozni, mégis elterjedt technikának számított a tizenkilencedik században, aminek az a magyarázata, hogy sokkal részletesebb és finomabb ábrázolást tett lehetővé, mint akár a legjobb fametszet. Ha a rézlemezre nyomást gyakorolnak, az alatta lévő papírlap belenyomódik a barázdákba, és a barázdákban lévő festék a papírra tapad.

Luca növekvő lelkesedéssel lapozta tovább a könyvet, az összes nyomatot külön-külön megcsodálva benne. Az utolsó oldalnál aztán megint ráncolni kezdte a homlokát, mert az újonnan vásárolt kötetekbe mindig ide tették be az árcédulát, amely soha nem volt nagyobb egy névjegykártyánál. Csakhogy a cédula most nem volt sehol. Először még csak azon lepődött meg, hogy Iversen a megkérdezése nélkül megvett egy ilyen értékes könyvet. De ha ettől el is tekintünk, miért tette ki az eladandó könyvek közé anélkül, hogy beleírta volna az árát? Ez nemcsak a szokásaikkal állt ellentétben, de Iversennek azzal a tulajdonságával is, hogy mindig tökéletességre törekedett.

Luca még egyszer körbenézett a helyiségben, mintha még mindig azt remélné, hogy hirtelen felbukkan egy fogadóbizottság a félhomályból, és felfedi előtte a könyvvel kapcsolatos titkokat, de az utazásáról és arról, hogy mikor tér haza, csak nagyon kevés ember tudott, ők pedig mind tisztában voltak vele, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom az ünneplésre.

Úgyhogy nem volt mit tenni. Luca felcsapta a könyvet a közepén, és hangosan olvasni kezdett. Minden szorongása eloszlott, örömmel töltötte el, hogy az anyanyelvén olvashat. Ettől felbátorodva egyre nagyobb hangerővel olvasott, míg végül a hangja betöltötte a könyvespolcok közötti teret.

Rég nem olvasott már hangosan olaszul, így beletelt egy kis időbe, mire ráérzett a szöveg ritmusára. Kétségtelenül élvezte a helyzetet, az arca ragyogott az örömtől, ami szöges ellentétben állt a szöveg melankolikus hangulatával.

Lelkesedése azonban csak néhány percig tartott. Az arcáról hirtelen eltűnt a mosoly, a homlokát meglepődve összeráncolta, hátrahőkölt, majd beleütközött a vitrinbe. A szemét egy pillanatra sem vette le a szövegről, csak olvasott tovább, észre sem vette, hogy a szemüvege időközben lejjebb csúszott az orrán. A pupillái egészen kitágultak, a csodálkozás helyébe riadalom lépett, és olyan görcsösen szorította a könyvet, hogy az ujján kifehéredett a köröm. Megtántorodott, majd lassú, merev léptekkel elindult a galéria korlátja felé. Amikor odaért, kezével véletlenül meglökte a párkányon álló konyakos poharat, ami tompán koppanva ért földet a szőnyegen, és darabokra tört. Luca hangja továbbra is erőteljesen csengett, de kizökkent a ritmusból, és az olvasása szakadozottá, egyenetlenné vált. A homlokáról patakokban folyt a víz, az arca egészen kivörösödött a megerőltetéstől. Néhány izzadságcsepp végigcsurgott az arcán és lecsöppent a könyvre. A vastag papír gyorsan felszívta a nedvességet, akár a száraz föld az esőcseppeket.

Luca tekintetét szinte fogva tartotta a könyv, olvasás közben még csak nem is pislogott, még akkor sem, amikor a szemébe belefolyt a verítéke. Mintha megbabonázták volna, kitágult pupillákkal követte sorról sorra a szöveget, és hiába is akarta volna, többé már nem tudta felemelni fejét a könyvről, csak úgy, ha azt is a mozgás irányába emelte. Egész testében remegett, az arca eltorzult a fájdalomtól. A mindig barátságos tekintetű Luca egészen kifordult önmagából. Úgy nézett ki, mint egy elmeháborodott, vagy mint egy beteg, aki epilepsziás rohamot kapott.

Mindezek ellenére sem hagyta abba az olvasást, a hangja továbbra is betöltötte a teret. Néha egy lélegzetvétel erejéig szünetet tartott, de csak hogy utána ismét szabadon áradhasson belőle a szó. Viszont egyre gyakrabban kizökkent a ritmusból, a mondatai darabokra hullottak, mert többé nem tartotta be a grammatika szabályait, összekuszálódott a szavak hangsúlya, ahogy egyre gyorsabban darálta a szöveget. Amikor levegőt vett, sípoló hang szakadt fel a torkából, mely egy pillanatra eltorlaszolta a szavak és mondatok folyamként feltörő áradatát.

A teste olyan erősen rázkódott, hogy a galéria faszerkezete is remegni, majd hangosan recsegni kezdett. Már patakokban folyt róla az izzadság, az inge több helyen átnedvesedett, a szőnyegen kis tócsákba gyűlt a verejtéke.

Mikkel Birkegaard

Mikkel Birkegaard

Aztán hirtelen elapadt a szóáradat, Luca már nem remegett, bár továbbra is megbűvölten bámulta a kezében tartott könyvet. A tekintetéből eltűnt a páni félelem, a vonásai ellágyultak, és az arcán végtelen nyugalom áradt szét. Nekitántorodott a korlátnak. Reszkető kezéből kiesett a könyv, és szárnyaszegett madárként lehullott a földre. A korlát fenyegetően imbolygott az öreg testsúlya alatt, majd nagyot reccsenve eltört egy darabon. A padlót elborították a faszilánkok. Luca egy pillanatig még megdermedve állt a galéria peremén, majd lezuhant. Zuhanás közben nekiütődött a teste egy polcnak, és jó néhány könyvet magával rántva nagy csattanással ért földet.

A férfi holtan hevert a por, a faforgácsok és a temérdek könyv alatt.

Fordította: Szöllősi Adrienne

Mikkel Birkegaard: Libri di Luca. A Felolvasók Társasága
Libri Könyvkiadó, 2013