Jouvain: Az elveszett közlegény (részlet)

Posted on 2014. április 17. csütörtök Szerző:

0


Jouvain_Az elveszett közlegény-bor180| ELSŐ FEJEZET |

Az egész ott kezdődött, hogy a fiatalember végigsétált Casablanca legsötétebb kikötőnegyedének legsötétebb sikátorán, majd annak is a legsötétebb végében meg­állt, betaszított egy pinceajtót, és belépett a helyi­ség­be, amely a Kávéház és Étterem a Hat Pár Rendőr­csiz­má­hoz nevet viselte.
Belépésének pillanatában három jó erőben lévő cetvadász szó nélkül epeömlést kapott, két kokaincsempész fuldokolni kezdett a torkán akadt falattól, és Pamacs, a zsebtolvaj tel­jesen megzavarodva, életében először a saját zsebébe nyúlt.
Mindezekből a fiatalember megállapította, hogy megjelenése kétségkívül feltűnést kelthetett, és mivel két matrózasztal volt, és ő nem szerette a feltűnést, gyorsan helyet foglalt az egyiknél. Ám mivel ott már minden szék le volt foglalva, előbb helyet kellett csinálnia magának, ettől a két matróz az asztal alá esett, de a fiatalember a fenti okokból nem akart szóváltásba keveredni, ezért a két matróz segítségére siető hajóácsot úgy vágta szájon visszakézből, hogy annak egyik zápfoga a zongorába repült, és leütötte a magas cét.
Eközben a csapos kihúzta a két matrózt az asztal alól, és lefektette a sarokba a hajóács mellé, a három cetvadásznak elmúlt az epeömlése, a két kokaincsempész lenyelte a torkán akadt falatot, Pamacs, a zsebtolvaj pedig kihúzta a kezét a saját zsebéből, és áttette a szomszédjáéba. Ezzel helyreálltak a normális állapotok a Hat pár rendőrcsizmában.
De csak külsőleg. Mert látszatra ugyan mindenki nyugodtan ült a helyén, azonban ez a nyugalom egy kissé különös volt, és a csend, amely a helyiséget beborította, már nem is különös, hanem egyenesen félelmetes és vészjósló volt. Mert az urak és a hölgyek nyugodtan ültek ugyan a helyükön, de ez a nyugalom inkább a mozdulatlanságukban jutott kifejezésre. Tudniillik valamennyi száj eltátva állt a mozdulatlanná meredt ádámcsutkák fölött, és valamennyi szem megbabonázva meredt egy bizonyos pontra, valamennyi egy és ugyanazon pontra… s eközben csend volt, vészjósló és félelmetes csend.
A vak zongorista mindebből semmit sem vett észre, csak azt hallotta, hogy nagy a csend, kipiszkálta hát a zongorából a hajóács zápfogát, és rákezdett a Három hulla meg egy fél, vártalak, de nem jöttél kezdetű eredeti casablancai népdalra, mely az egész műintézetnek, de különösen a Négy fekete lótolvaj asztaltársaságnak a legkedvesebb nótája volt.
Máskor.
Most azonban úgy repült három sótartó és egy söröspohár a zongorista fejéhez, hogy az duzzogva abbahagyta a zenét. És a csend újra átvette az uralmat a Hat Pár Rendőrcsizmában. És a szemek tovább meredtek megbabonázva arra a pontra, arra a bizonyos pontra, a tátott szájakkal és a dermedt ádámcsutkákkal együtt… a helyiségnek arra a pontjára, ahol az imént érkezett fiatalember ült. Monoklival, simára fésült hajjal, tisztára pucolt körömmel, szmokingban.
Igen, szmokingban. A Hat Pár Rendőrcsizmában. Meg kell őrülni.
A Lótolvaj asztaltársaság felől a halálos megdöbbenés nyögései hallatszottak. Port Artúr, a falbontó, reszkető kezekkel kaparta elő belső zsebéből az életbiztosítási kötvényét, és csak akkor nyugodott meg egy kissé, amikor látta, hogy az gutaütés esetére is érvényes. El Hoggar és a Vörös Mullah, a két köztiszteletben álló sivatagi haramia rumos borogatást rakott a fejére. Aztán megtörtént, ami előrelátható volt: a Négy fekete lótolvaj közül az egyik nem bírta tovább a szörnyű látványt, elájult. Erre megint csend lett, lélegzetfullasztó, síri csend.
Ekkor a szmokingos fiatalember körülnézett, cigarettára gyújtott, hátradőlt a székén, és hanyag mozdulattal felrakta lábait az asztalra.
Ezeken a lábakon nem volt harisnya. Ehhez képest a cipő is teljesen felesleges lett volna. Tehát az sem volt. Semmi sem volt. A két elegáns, szmokingnadrágos láb meztelen volt és poros.
E látványra a terem hirtelen hangos örömujjongásban tört ki. Az ájult lótolvaj felült, és barátságosan nézett a fiatalemberre. A sivatagi haramiák levették fejükről a borogatást és lenyalták róla a rumot. A zongorista belecsapott a billentyűkbe, és felhangzott a Három hulla meg egy fél örökszép melódiája. Cápa, az asztaltársaság alelnöke személyesen felállt az asztalától, személyesen odament a szmokingos, ám mezítlábas fiatalemberhez, és bűnbánó arccal a kezét nyújtotta.
– Bocsáss meg, cimbora… de azt hittük, hogy izé… hogy úriember vagy.
A fiatalember mosolygott. Felállt, könnyedén áthajolt a szomszéd asztalhoz, leszakította az ott ülő és kikötői körökben Búvárnaszád Betty néven közismert hölgy kalapjáról a művirág csokrot, és utánozhatatlanul elegáns mozdulattal belenyomta a Cápa feléje nyújtott lapátmarkába.
A Cápa meghatottan mosolygott rá egy kis ideig, látszott rajta, hogy a nem mindennapi ajándék szíve mélyéig megindította, aztán a virágcsokrot hálás mozdulattal a zsebébe gyömöszölve, kissé értetlen arccal visszaballagott asztalához.
Búvárnaszád Betty vegyes érzelmekkel nézett a Cápa zsebében távozó kalapékítménye után. Egyrészt szomorú volt, mert a virágcsokor a kalappal együtt a legkedvesebb emlékei közé tartozott – lévén egy szingapúri hajóskapitány ajándéka, akivel nem sikerült többé találkoznia, mivel az illetőt másnap akasztották –, másrészt azonban jólesett neki, hogy az ismeretlen fiatalember ilyen végtelenül diszkrét és elegáns módon adta tudtára hódolatát, és ezért elhatározta, hogy a nyájas idegent e perctől a kegyeibe fogadja.
A nyájas idegen, mivel sejtelme sem volt a rá leselkedő veszélyről, vidáman mosolyogva ült asztalánál, és szórakozottan húzgálta a fekete keretes monoklijáról lecsüngő kerékpár fékhuzalt.
Igen előkelő tartású és válogatott eleganciával öltözködő fiatalember volt. Casablancában most járt először, de a világ számottevő kikötőiben, Sanghajtól Batáviáig mindenütt kiválóan ismerték, úgy a rendőrök, mint a temetkezési vállalkozók. Márkinak nevezték, éppen feltűnő eleganciája és utánozhatatlanul előkelő modora miatt. Mert valóban, ami igaz, az igaz: a Márki kitűnően öltözködött, mindig nett volt és tetszetős. Szmokingja ugyan látott már jobb napokat is, minden bizonnyal akkor, amikor még az eredeti tulajdonosa viselte, de a nadrágja azért most is gyönyörű gömbölyűre volt vasalva, és különösen jól hatott a kabát gombját helyettesítő, gondosan olajozott anyacsavar. Mint már említettük, fekete keretes monoklija vadonatúj kerékpár-fékhuzalon csüngött, és az volt benne az eredeti, hogy a monokli keretében nem üveg volt, hanem befőttes üvegről való celofán. Ezt a kis fogyatékosságot azonban bőven ellensúlyozta az, hogy szivarzsebében egy szép piros himlőoltási bizonyítvány díszlett, a gomblyukában pedig egy szentjánoskenyér. A Hat Pár Rendőrcsizma férfi vendégei sápadtak voltak a sárga irigységtől, viszont a hölgyek centiméterről centiméterre húzódtak közelebb hozzá, ami, ugyebár, természetes is.
Különösen az előbb említett hirtelenszőke hölgy, a jobb kikötői körökben közismert Búvárnaszád Betty. Mindeme pillanatig rá sem emelte tekintetét egyetlen casablancai férfira se, és ezt mindenki érthetőnek találta, tekintve, hogy szívének szerelme és szerelmének viszonzója Tuskó volt, a világhírű Tuskó… De most, hogy a Márki megérkezett, Tuskónak befellegzett Búvárnaszád Betty szívében. Búvárnaszád Betty forró pillantásokat vetett igen sűrű egymásutánban a Márki felé. Ami, ugyebár, ugyancsak érthető.
Tehát mint fentebb említettük, a Márki mit sem sejtett a Búvárnaszád Betty részéről fenyegető veszélyből, és gyanútlan vidámsággal mosolygott, miközben a monoklijáról lecsüngő vadonatúj kerékpár-fékhuzalt huzigálta. Búvárnaszád Betty, mint a neve is mutatja, nem kedvelte a taktikázó harcmodort. Elve: rajtaütésszerűén meglepni az ellenfelet! Rajtaütött a Márkin. Mire az felocsúdott, Búvárnaszád Betty már az ölében ült, és halkan gügyögve segített neki huzigálni a fékhuzalt.
Ez még nem lett volna nagy baj, de nyílt az ajtó, és teljes életnagyságban belépett rajta a Tuskó.
A jelenet, amely ámuló szemei elé tárult, kissé félreérthető volt. Vagyis nagyon félreérthető. Vagyis egyáltalán nem volt félreérthető. Ezt csak egyféleképpen lehetett érteni. Hogy Bettyt, az egyetlent, a Búvárnaszádot egy ronda idegen ölelgeti. Miként a tenger hullámai: ölelgeti. Egy ronda idegen. Egyáltalán nem idegenül ölelgeti egy ronda. Hát ez már mégiscsak egyáltalán.
A Tuskó felhorkant. A teremben csend lett. Aztán a terem horkant fel, és Tuskóban lett csend. Mert Betty, az egyetlen, úgy is, mint Búvárnaszád, cikkcakkos sikollyal a Márki vállára omlott, mellére bújt, pontosan a gomblyukban díszlő szentjánoskenyér fölé, és elhaló hangon suttogta:
– Vigyázz, szívem… először az orrára üss, arra érzékeny!
Vagyis hogy az idegen vigyázzon. Az idegen a szívem. És hogy az orrára üssön először. A szíve szerelmére. Hogy nem szakad erre a Búvárnaszádra az ég!
Tuskó óriási mellkasa felfúvódott, mint egy akós hordó, és reccsenve szakadt szét rajta az ing. Vállain remegve ugráltak a kötélnyi izomcsomók. Aztán megszólalt, lassan, minden szótagot külön megnyomva, és ez a hang úgy hatott, mint a végítélet.
– Te elfajzott sakál! Te korcs hiéna! Te agybeteg pávián! Hát neked pont az én menyasszonyom kell?! Állj fel, hogy eltapossalak!
– Bocsánat, uram – szólt a Márki, megigazítva félrecsúszott szentjánoskenyerét a gomblyukában –, én itt valami sajnálatos tévedés tényét látom fennforogni. Hogy én az ön kedves menyasszonyát? Inkább a halál!
– Mit…? Hogy…? Micsoda…? – nyögött fel elkékülve Tuskó. – Te nyamvadt csimpánz, te díszmajom! Neked nem kell az én menyasszonyom? Inkább a halál, mint az én menyasszonyom? Egy Búvárnaszád Betty? Egy Tuskó menyasszonya? Neked nem kell?
– Uram, ez a tiszta igazság. Mit tagadjam, nem – felelt a Márki, miközben a hölgyre nézett és megtörölte homlokát a himlőoltási cédulával.
– Hát akkor én most… Most én… Én téged… Téged én…
– Vigyázz, Tuskó! Addig jár a korsó a kútra, míg beverem a fejed.
Tuskó elbődült, hogy a levegő megremegett, és fazéknyi öklével lesújtott. Ha ez az ütés talál… nem, erről jobb nem is beszélni. És felesleges is. Mert nem talált.
Nem talált, mégpedig azért nem, mert a Márki minden valószínűség szerint épp abban a pillanatban akarta illendően üdvözölni a nagy ellenfelet, és e célból könnyedén és finoman meghajolt. A rettenetes csapás pedig elzúgott, éppen csak egy hajszálnyival, de mindenesetre a feje fölött. Tuskó még egyet bődült – és delet ütött: tizenkettőt. A Márki még tizenkétszer hajolt meg tisztelettudóan.
– Na, most majd én próbálkozom – mondta aztán, és meghúzta a kerékpár-fékhuzalt, hogy a monokli jól álljon a szemén.
Aztán tiszta, de tagadhatatlanul erős öklével ütött egyet, és Tuskó keresztülzuhant a zongorán, feldöntött négy asztalt és egy vásári kardnyelőt, leverte a lábáról az italállványt és a két sivatagi haramiát, míg végre magával rántotta a pohárszekrényt, és száznyolc pohárral a fején elnyúlt a vakolatát hullató fal tövében.
Lehet, sőt valószínű, hogy Tuskó agyonverte volna Márkit, ha kimászott volna a romok alól. De nem verte agyon, mert nem mászott ki. Nagyon békésen és nagyon ájultan feküdt ott.
Nem maradt azonban tétlen a vendégsereg. Jó emberek voltak, csak akkor gyilkoltak, ha kenyérre kellett, de ezt már nem nézhették tétlenül. Hogy egy jöttment idegen foltot ejtsen Casablanca becsületén?!
Hárman széket ragadtak, ketten padot, négyen sörösüveget. Gyönyörű csata fejlődött ki. Aki elöl volt, ütött, aki hátul, az hajigált valamit, és valamennyien ordítottak. A hölgyek a gyönyör egészen magas fokú izgalmával figyeltek ki az asztalok alól. A tulajdonos ráült a kasszára, és néha, csak úgy találomra, belevágott egy-egy szódásüveget a tükörbe vagy az ablakokba: hadd fizessen a biztosító.
Minden a legszebben ment, és úgy látszott, hogy kilenc embernek mégiscsak sikerül megvernie egyet, mikor egyszer csak visszatért a színre Tuskó. Kimászott a sarokból, a romok alól, egy pillanatig töprengve nézte a nemes vetélkedést, majd hirtelen támadt ötlettel a küzdők közé hajított egy hatszemélyes asztalt. Aztán a pillanatnyi meghökkenést kihasználva átrobogott a tömegen, és odatoppant a Márki elé. Ránézett, felemelte fazéknyi ökleit, és úgy vágta szájon Port Artúrt, aki éppen egy széklábat akart kipróbálni a Márki fején, hogy a jó házból való falbontó átesett négy emberen, két asztalon, és a harmadikat feldöntve a hölgykoszorú közepén találta magát. Még csodálkozni se volt ideje, máris ott volt a második, majd röviddel utána a hatodik ember, mert a közbeeső három – kalitkából szabadult madárként – egyenesen az utcára repült. Néha érkezett más is a sarokból, például söröshordó, asztalláb, falióra, de a légi utasok legtöbbje mégis kétlábú volt és ordított. Aki nem feküdt a padlón, az az utcán volt, aki pedig nem volt sem a padlón, sem az utcán, az Tuskó volt és a Márki. Az egyetlen épen maradt asztalnál, egy barátságos üveg rum mellett.

Az ősforrás: Rejtő Jenő

Az ősforrás: Rejtő Jenő

– Ugye, megbocsátasz nekem, cimbora – kérdezte Tuskó –, hogy a beleavatkoztam dolgodba? Ne haragudj rám, tudom, hogy ezzel a pár nyavalyással könnyen elbántál volna magad is, de hidd el, ma este olyan hangulatban voltam, hogy okvetlenül meg kellett valakit vernem. Mivel pedig téged nem lehet megverni, kénytelen voltam a többieket. Ugyan, hányan lehettek?
– Vagy kilencen.
– Édes istenem – sóhajtott Tuskó –, mikor találok már egy forgalmasabb kocsmát, ahol valamivel több a vendég? Csak most kezdtem volna belejönni… Hát ez mi?
Bánatos sóhaját ugyanis a kocsmáros érkezése szakította meg, aki szó nélkül egy hatalmas üveget tett az asztalra.
– Egy liter rum és egy liter abszint keverve – adta meg a készséges felvilágosítást a kocsmáros –, az az alak küldi, aki ott ül a különszobában. Tiszteltet benneteket, és valami mondanivalója van. Jöhet?

Jouvain: Az elveszett közlegény
K.u.K. Könyvkiadó, 2014