Denis Avey, Rob Broomby: Szökés Auschwitzba (részlet)

| 12. fejezet |

Közeledett az este. Tudtam, hogy a brit hadifoglyok hamarosan gyülekezni kezdenek, hogy visszatérjenek az E715-ösre.

Körülbelül ötven yardnyira lehettünk a csíkosoktól. Láttam, hogy a zsidó munkakommandók menetoszlopba rendeződnek, ők is visszafelé indultak a táborukba.

Rengetegen nyüzsögtek körülöttem. A műszak végére jellemző zűrzavart kihasználva határozott léptekkel az építési vállalkozó udvarán álló fabódé, a Bude felé indultam. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Az asztalokkal és egyszerű padokkal berendezett kopár helyiség ismerős volt már, hiszen időnként ide szorultunk be enni vagy pihenni. Odabent lehúztam lábamról a nehéz csizmát, és felvettem a durva facipőt, melyet előzőleg már odakészítettem. Hans távolról figyelt, és amikor látta, hogy bemegyek a kunyhóba, nyomban utánam jött.

Láthatóan izgatott volt. Amire készültünk, az elsősorban rá nézve volt veszélyes, de nem tehetett másként. A biztonságosabb éjszaka és a kicsivel több élelem esélye megérte a kockázatot. A válla felett ideges pillantást vetett hátra, miközben elreteszelte az ajtót, aztán egyenesen odasietett hozzám, tekintetét a földre szegezve, mintha így akarná megőrizi a titkunkat.

Társalgásra nem volt idő. A gyorsaságon múlott minden: ha nem végzünk egy perc alatt, észreveszik az eltűnésünket.

Hans lehúzta tetvektől hemzsegő zubbonyát, és felém nyújtotta. Én is átadtam vastag katonai zubbonyomat. Felhúztam kék csíkos rabruháját: szenny és a beteg emberi testek kipárolgása áradt a textilből, és máris láttam a ruharedők között tanyázó apró lakótársakat, melyek friss vérre éhesen bújtak elő a hajlatokból. Nem izgattam magam különösebben, a sivatagban és az olasz hadifogolytáborban megtanultam együtt élni a tetvekkel. Egyelőre kisebb gondom is nagyobb volt náluk. A tífusz veszélyére akkor nem gondoltam.

Katonai ingemet a barakkban hagytam, zubbonyom alatt csak egy atlétatrikót viseltem. Ha bármiféle inget húzok a zebracsíkos zubbony alá, gyanút kelthetek vele, hiába volt leborotválva a fejem és összemaszatolva az arcom, hogy megviseltnek nézzek ki.

Régi identitásom minden kellékétől megváltam. Milyen sokat számít az uniformis, gondoltam, mikor végignéztem Hanson, aki immár az én ruhámat viselte. Jól gondoltam: nagyjából ugyanolyan magasak és hasonló testalkatúak voltunk, és az ő bőre is világos volt.

Odaadtam azt a pár cipőt is, amit előre elrejtettem a Budében. Egy brit hadifoglyon azonnal kiszúrták volna a klumpát. A katonai csizmámat már azelőtt elrejtettem, hogy Hans megérkezett. Nem mertem volna rábízni senkire, egyetlen éjszakára sem.

Amikor befejeztük a ruhacserét, gyorsan elismételtem Hansnak a tervet. Nem szabad, hogy izgatottnak lássák, egyáltalán, semmivel sem szabad felhívnia magára a figyelmet. Mozogjon nyugodtan, határozottan, s ami a legfontosabb: ne fusson. Egyébként kétlem, hogy lett volna hozzá ereje. Mikor kilépett a barakkból, senki sem tudta volna megkülönböztetni a többi brit katonától. Indult, hogy megkeresse Billt és Jimmyt, ahogy megbeszéltük.

Vártam egy kicsit, aztán felvettem a bűntudatos arckifejezést, amit megfigyeltem a foglyokon, előreejtettem a vállam, tekintetemet a földre sütöttem, és kiléptem a kunyhó ajtaján. A zsidó menetoszlop felé vánszorogtam, amely már kezdett összeállni. Beálltam a sor közepébe, és köhécselni kezdtem, készen arra, hogy rekedtséggel álcázzam az akcentusomat, ha valaki megszólítana.

Jó érzés volt, hogy megint átvettem a kezdeményezést, és többé nem voltam pusztán kívülálló szemlélő. Maga a tény, hogy sikerült kijátszanom az ellenség éberségét, diadalérzéssel töltött el.

Hirtelen új veszélyre ébredtem rá. Lopva végigtapogattam a pizsamára emlékeztető zubbony elejét, föl egészen a gallérig, hogy szorosan be van-e gombolva a nyakamnál. Ez fontos volt, mert egy hiányzó gomb vagy a szabadon hagyott nyak miatt kékre-zöldre verhetnek a kápók. Akkor pedig tűrnöm kellett volna a verést, ha nem akarok lebukni. Ha lelepleznek, ott helyben agyonlőnek, efelől nem volt kétségem. Lélekben felkészültem a harcra, de kifelé gyengének és szolgálatkésznek kellett mutatkoznom.

Adrenalin öntötte el az agyamat, amikor a háttérből meghallottam a ritmikus számolást: „Eins, zwei, drei, vier…”

Az élők számolták a holtakat, akiknek a tetemei halomban hevertek a térség szélén. Akinek a fejét a földön látták, azt a kápók halottként könyvelték el, akár valóban halott volt, akár élt még. Amíg a számok stimmeltek, addig nem érdekelte őket.

Ha a kápó hibázott, a foglyokra kellett kennie a dolgot, hogy mentse a bőrét. A következmény legalábbis egy pofon volt, de alaposabb verés is lehetett belőle. Ha egy SS is közbelépett, a puskatussal ütött, vagy ennél is keményebb büntetést rótt ki. Elég nagy nyomás nehezedett a kápókra, amit a foglyokon toroltak meg. Ez volt a rend, ennyit még a viszonylag biztonságos hadifogolytáborból is sikerült leszűrnöm. Szívemből utáltam emiatt a kápókat.

Amikor végeztek a számolással, a biztonság kedvéért újrakezdték. A menetoszlop mindkét oldalán SS-ek álltak fegyverrel a kézben. Az egyik kápó végigjárta a sorokat, ujjaival hadonászva végezte a számolást. Tekintetem már az udvaron túl húzódó utat pásztázta, igyekeztem felmérni a lehetséges veszélyforrásokat.

A sor közepéről, a hajlott hátú testek között szorongva, melyek holnapra talán maguk is a gyülekezőtér szélére dobva végzik, nem sokat láttam az egymásra hajított hullákból. Szennyes rongyhalmoknak tűntek inkább, melyek távolról emberi alakra emlékeztetettek ugyan, mégis mintha a föld félig már magába is szívta volna őket.

Sokuk számára kétségtelenül megváltás volt a halál: a tudatuk kihunytával a szenvedés is megszűnt. A zsidó Häftlingeket sokszor munka közben érte a halál, némán rogytak össze, és senki sem hallotta, amikor utolsó leheletükkel elszállt belőlük az élet; folyt tovább a munka, mintha ott sem lettek volna.

A foglyok egy csoportja most hirtelen buzgón tevékenykedni kezdett a halom körül: a csontvázzá soványodott testeket átvonszolták a telepen, és vékony deszkákból eszkábált saroglyákra dobták őket. Az arcuk semmiféle érzelmet nem árult el. A halott nem volt más, mint újabb teher, ezúttal csontból és bőrből való, és aki felemelte őket, annak a végtagjai reszkettek a teher alatt. Nem volt elég saroglya, ezért némelyik holttestet a kezénél-lábánál fogva vagy az elnyűtt ruhát megmarkolva cipeltek odébb. Ha elejtették, verést kaptak a késlekedés miatt, a sérülés pedig a lágerben gyors legyengülést hozott, és siettette a halált.

A szállítók kettesével-hármasával dolgoztak. Az emberi találékonyság itt is működött: az egyikük kötelet vetett a válla köré, átvezetve a fasaroglya alatt, hogy csökkentse a sorvadt izmaira nehezedő terhet. Tudták, hogy minden felesleges erőkifejtés megrövidíti az életüket.

Miután lerakták a hullákat, a hordozók visszatértek a sorba. A veszéllyel együtt járó adrenalinfröccs gondoskodott arról, hogy érzelmileg ne engedjem túlságosan hatni magamra a látottakat. Védekező mechanizmusom működésbe lépett. Nem a gondolkodásra, hanem a cselekvésre koncentráltam. A túl sok gondolkodás eltéríthetett volna a célomtól, és veszélybe sodorhatott volna. Ha folyékonyan akarsz beszélni egy nyelven, akkor azon a nyelven kell gondolkodnod, és így volt ez velem is, ott, azok között a megtört, árnyékszerű lények között. El kellett fogadnom, ami velük történt. Úgy kellett cselekednem és gondolkodnom, ahogy ők tették.

A tervezgetésnek és forgatókönyv kidolgozásának a hetei után ezen állt vagy bukott a tervem. Hideg fejjel tudtam összpontosítani, mint annak idején a sivatagi felderítésen. Ezredmásodperceim voltak arra, hogy felmérjem a helyzetet, és cselekedjem. Meg kellett őriznem az éberségemet, máskülönben golyót röpítenek a fejembe.

A testtartásom reménytelenséget sugárzott, pedig hevesen vert a szívem. Ez most nagyon más feladat volt, mint amikor harcolni kellett, de feladat volt ez is. Tanúságot kellett tennem, és most már semmi sem állhatott az utamba.

Végignéztem a menetoszlopon, és észrevettem, hogy az egyik holttest éppen lecsúszni készül a saroglyáról. Ha leesik, valaki nagy bajba kerül.

Az egyik fogoly odalépett, és villámgyorsan, ám minden kapkodás nélkül visszabillentette a holttestet. Szétvetette a lábait, úgy, hogy azok lelógtak a saroglya két oldalán. A két lábfej a föld felett himbálózott, megakadályozva, hogy a lassan merevvé váló test lecsússzon a deszkáról. A halott saját magát tartotta meg a helyén. Így segítette reszketeg koporsóvivőit az utolsó útján, amelynek a végén nem volt temetés.

Végül nagy nehezen megindult a menet. Ha volt egyáltalán olyan pillanat, amikor még meggondolhattam magam, az a pillanat elmúlt. Hátrahagytam a bajtársaimat, és velük együtt gyorsan távolodott minden, ami ismerős és kiszámítható volt. Az ormótlan facipő lötyögött a lábamon, erősen kellett markolnom a lábujjaimmal, nehogy leessen. A lábamra tekert rongyok valamelyest védelmet nyújtottak, de a durva lábbeli így is kegyetlenül törte a bőrömet, aminek megvolt az az előnye, hogy tökéletesen utánoztam a foglyok vonszolódását.

Alig léptünk ki a gyár kapuján, máris lökdösődés kezdődött valahol a menet élén. Megálltunk. Megpróbáltam megőrizni a hidegvéremet, legalább annyira, mint a többiek, de látni akartam, mi történik. Persze nem kíváncsiskodhattam feltűnően. Kiabálást hallottam: az őrök ütöttek valakit. Fojtott izgalom futott végig a sorokon. Társaim sokszor láttak már ilyet, ahogy én is, csakhogy most nem egyszerű megfigyelő voltam, hanem egy a soraikból. Amíg ezt az öltözéket viseltem, fogvatartóim szemében az életem egy lyukas garast sem ért, bármikor elfújhatták, mint a gyertyalángot. A küldetéstudat vezérelt, amikor kieszeltem ezt az egészet; úgy éreztem, a kezembe vehetem a kezdeményezést, pedig valójában éppolyan kiszolgáltatott voltam, mint a többiek. Tudtam, hogy csakis a szerencsémben bízhatok.

Továbbindultunk. Nem volt különösebben hosszú menetelés, inkább a kényelmetlenség és a letargikus légkör tette azzá. A körülöttem lévők számára minden egyes lépés erőfeszítést igényelt. Halálraítéltek módjára bilincsbe verve, a rájuk váró éjszaka rossz előérzetével araszoltak előre. Igyekeztem beleolvadni a tömegbe. Ismeretlen terepen lépkedtem.

Menet közben az előttem haladók válla felett megint a saroglyán heverő halottakra láttam. Egy kar ernyedten himbálódzott. Egy láb a földet súrolva minden lépésnél rúgott egyet. A halottszállítók alig bírták már, hátuk ívben meghajlott, botladozva haladtak, göcsörtös ujjaik kétségbeesetten markolták a terhet. Az egyikük minden figyelmeztető jel nélkül előregörnyedt, és a holttest, amit cipelt, a földre zuhant. Irtózatos dühkitörés következett: öklök csattantak az elgyötört testen, a puskatus tompa puffanásaitól kísérve.

A terhet egy másik Häftling vette át, és ismét megkezdődött a reménytelen csoszogás, amely mintha sosem akart volna véget érni. Négyszer álltunk meg az út során, és minden alkalommal hallottam a vállakon és bordákon puffanó ütéseket.

Akkor már láttam a célt, amely felé igyekeztünk: a zsúfolt tábort a magas, dupla szögesdrót kerítéssel körülvett alacsony barakkokkal. A két drótkerítés között húzódott a magasfeszültségű vezeték. A szabályos közönként felállított őrtornyokból éjjel-nappal figyelték a területet, a kerítésen kívül SS-járőrök rótták köreiket. Letértünk az útról a bejárat felé. Tehát ez az a hely, ahol a rövid életük telik, ahol egy darab kenyérhéjért taszigálják egymást.

Még világos volt, amikor áthaladtunk a kapun, úgyhogy még láthattam a kegyetlen jelmondatot: „Arbeit macht frei” – a munka megszabadít. Akkor még nem tudtam, hogy ez a cinikus mondat évtizedre bevésődik az emberi lelkekbe. Ez volt Auschwitz III-Monowitz.

Lassan leszállt az este. Valahol magasan a fejünk felett lágy fény ragyogott az égbolton. Nem néztem fel, de tudtam, éreztem, hogy ott van. Egész idő alatt nem láttam a kék eget, amíg ott voltam azon az istenverte helyen. Nem akartam látni, ahogy nem voltam hajlandó elolvasni az anyám leveleit sem a sivatagban. Attól tartottam, hogy a felettem lévő szépségre vetett pillantás elterelné a figyelmemet és veszélybe sodorna. A világ és a szabadság végtelenségére emlékeztetne, és lehet, hogy eltérítene a célomtól.

Parancsszó harsant, és mi lekaptuk a fejünkről a sapkát. Kihúztam magam, ahogy a többiektől láttam. Letöröltem arcomról a bűntudatos kifejezést. Tudtam, hogy az SS-tisztek most azt figyelik, hogy ki az, aki másnap is képes munkába menni, és ki az, aki nem. Már ki is húztak valakit a sorból. Kérésnek, könyörgésnek vagy tiltakozásnak nem volt helye. Akit kiszedtek a sorból, annak általában már ereje sem volt ehhez. Néha úgy éreztem, némelyik annyira legyengült már, hogy szinte örül a végnek. Sose láttam, mi történik velük, de tudni tudtam: felültették őket a Birkenauba induló teherautóra, és vitték a gázkamrába.

A kapun átjutva igyekeztem áttekinteni a hitvány barakkokból álló láger alaprajzát.

A barakkok közt lengedező szél a távoli krematóriumok édeskés, kísérteties szagát sodorta felénk. Orrom, garatom tele lett az émelyítő bűzzel, amelyhez a mocskos, sokféle betegségtől szenvedő emberi testek kipárolgása keveredett.

A láger belső körletében akasztófán lógó, borotvált fejű férfi holttestét pillantottam meg. Kitört nyakcsigolyával, féloldalasan himbálózott a kötélen. Hogy a keze meg volt-e kötve, arra már nem emlékszem, ahogy arra sem, hogy lógott-e tábla a nyakában, ami elárulta volna, mi volt a bűne.

Addigra már hozzászoktam a holttestek látványához, de a haláltusa kínja, amelyről az egész alakja tanúskodott, megrázott. Testét figyelmeztetésül hagyták az akasztófán. „Aufpassen” – óvakodj, kiáltotta a néma test. Rettenetes volt. Hiszen mindannyiunk torkán ott volt a hurok. Akkor szorították meg, amikor csak akarták.

A hullaszállítók megint munkához láttak. Beesett orcájukra mély redőket vésett a fáradtság, amint utolsó erejüket megfeszítve felvették a terhet. A csont és bőr tetemeket a földre billentették. Egyenként csúsztak le a saroglyáról, szinte hangtalanul. A szállítók felegyenesedtek, és még egyszer átszámolták a halottakat.

Nem akartam megszökni, nem azért voltam ott, hanem hogy megfigyeljem az ottani életet, hogy felderítsem a tábor alaprajzát, hogy kijáratokat keressek, amelyet sosem tudok majd használni. Futni értelmetlen lett volna. Ha az ember egyszer bekerült ide, nem volt kiút. Ha leleplezik a csalást, a halál fia vagyok. „B terv” nem volt.

Ahogy rongyos menetoszlopunk felsorakozott az Appelplatz földre rajzolt jelei mentén, valami furcsa hang ütötte meg a fülemet. Az alakulótérről a recsegő parancsszavak hátterében, a csoszogás és köhögések zaján túl zenefoszlányok úsztak felém. A láger fogolyzenekara játszott.

Denis Avey, Rob Broomby: Szökés Auschwitzba
Fordította: Getto Katalin
Alexandra Kiadó, 2013

• Recenziónk: Ki itt belépsz…