Décsy Eszter: Helló Miszter, áj láv jú! (részlet)

Posted on 2014. március 28. péntek Szerző:

0


Décsy E_Helló-Miszter-bor180Az első kis kiruccanás – Pacitan

Már két hete megérkeztem, de még el sem hagytam Solot egyszer sem, holott amióta beléptem Indonéziába vártam, hogy láthassam végre az óceánt. Ezt végül pont a Yogya előtti hétvégén sikerült összehozni, igaz csak röviden: két nap, egy éjszaka. A cél a hegyek között megbúvó kisváros, Pacitan volt, a maga hosszú, homokos partjával. Szombat hajnalban indultunk, hogy még az 5 órás buszon zötykölődés után is legyen időnk fürdeni és napozni, mielőtt besötétedik. Indonéziában ugyanis az év minden napján pontosan ugyanakkor kel és nyugszik a nap. Ez közép Jáván hajnali negyed ötöt és délután fél hatot jelent. Soloból kifelé csak lassan haladtunk, de nem csak a dugó miatt, a pénzszedő ember (kalauznak vagy jegykezelőnek nem nevezném, jegy ugyanis csak ritkán akad) az ajtóban állva kiabált kifelé még több utas reményében. Mi viszont aludni próbáltunk, személy szerint ezt hamar feladtam, nagyjából lehetetlen volt. A busz felépítése erre teljesen alkalmatlan és folyamatosan az volt az érzésem, hogy bármely pillanatban széteshet.

Ráadásul minden falu elején felpattant pár ember, elhagyni azonban eszük ágában sem volt azt. Őket három fő kategóriába lehet sorolni és megbízhatóbban érkeznek, mint maga a busz.

1 – a zenész: gitárral érkezik, zenél, fülbe, hangosan, némi aprópénzt remélve. Volt, aki még hangfalat is hurcolt magával a „jobb” akusztika reményében.

2 – az éhségtől megmentő: asszonyok, mindenféle étellel megpakolt műanyag lavórral.

3 – az egyszerű koldus: mezítlábas kéregetők, elég sokfélék.

Ez a három típus mindenhol előkerült, más buszokon sincs ez másként. Később olyannal is találkoztam, aki dobozolt fánkot és műanyag tollat árult teleshopos stílusban. Annak ellenére, hogy ezek az emberek nyilvánvalóan a kéregetésből vagy apróságok eladásából élnek szegényen, valójában boldogok így. Mindemellett pedig igen szórakoztatóak tudnak lenni, mindig meg tudják lepni az embert fura kacatokkal. Néha még az is előfordul, hogy a zenészek kellemes dallamot játszanak.

Útközben félálomban, a melegtől kómásan lestem a tájat. Tökéletesen lakatlan terület alig akadt a falvak közt. Az elsuhanó táj legfőbb eleme a csontig száradt rizsföldek voltak, amiket vad banán és kókuszpálmák tagoltak. A növényzet gyér, enyhén zöldellő, kiáltott a már régóta várt esőért. Idegen fák, idegen formájú hegyek tudatosították bennem újra meg újra, hogy más világban járok. Ezt az érzést még hosszú hónapok távlatából sem tudtam igazán megszokni.

Végül csak megérkeztünk olyan dél körül, égető melegben és a partot is megtaláltuk. Már a buszon megéreztem az óceán illatát, néhány kanyarból még látszott is, de ekkorra ott álltam szemben a hatalmas hullámokkal, a szél arcomba fújta a sós-párás levegőt, amit mélyen a tüdőmbe szívtam újra és újra, nagy élvezettel. Voltam én már tengerparton persze, a Földközi-tenger különböző pontjain, de ez maga volt a végtelen óceán! Két éve már, hogy sós víz nem érte a bőrömet. A látvány és az illat olyan izgatottá tett, mintha megint öt éves lennék és megszólalt a csengő, hogy szabad kibontani a karácsonyi ajándékokat. Ledobtam a holmimat a homokba, semmivel és senkivel nem törődve gyorsan beleugrottam a fürdőruhámba, és szaladtam a vízbe. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hátha hideg lesz, ez mégis csak az óceán, de ezen a ponton már nem volt az a jeges hullám, ami megakadályozhatta volna, hogy beleugorjak! De a víz nem is volt hideg, pontosan tökéletes. Nagy és erős hullámok söpörtek a part felé, ringattak, lökdöstek, pezsgésük simogatta minden porcikámat. A többiek is jöttek mind, ugráltunk a hullámokban, arcunkon széles vigyorral. Több mint egy óráig meg sem untuk a hűs vizet, aztán fáradtan dőltünk bele a homokba.

Ja, igen, a mind: természetesen Ines, Lydia és jómagam, valamint Ivana, Dragana, Ogi és Danijel Szerbiából (Danijel már második évét tapossa a UNS-en, politológiát tanul, maga sem tudja pontosan, hogy miért). Ott volt még Indre Litvániából és Gaori, a három maláj szomszédlány egyike. Lilla nem jött, ő Balira indult a volt barátjával, akivel együtt jöttek Indonéziába, de Gábor Malangban tanult. Nem is szándékoztak visszatérni legalább két hétig.

Décsy Eszter (Fotó: Zsiga Pál)

Décsy Eszter (Fotó: Zsiga Pál)

A nap hamar lebukott a horizont alá, a helyét a hold vette át, s olyan erősen világított, hogy az öblöt körül ölelő hegyek körvonala tisztán kivehető volt. A homok néhol megmozdulni látszott, előbújtak az apró tarisznyarákok odújukból, hogy nekilássanak az éjszakai lakmározásnak. Korán tértünk nyugalomra a puszta homokban, hálózsákokba bújva, közel egymáshoz, hátha hideg lesz a hajnal. Én a csapat legszélére vackoltam magam, sokáig néztem még a hullámokat, mígnem ritmusuk mély álomba ringatott. Egy olyan legendáról álmodtam, amit még angol földön kutattam ki. Néha megébredtem egy kicsit arra, hogy a pici rákok a hálózsákomon vagy a hajamban szaladgálnak, pár percig még a napfelkeltét is láttam. Olyan reggel nyolc körül tértem teljesen magamhoz, kócosan dörzsöltem ki az álmot a szememből, hogy szétnézzek. Az éjszaka folyamán félig eltűntünk a homok alatt, a part pedig tele volt a tarisznyarákok millióinak lábnyomával. Iszonyatosan jó érzés a tenger vagy óceán hangjával és látványával ébredni!