Szubjektív élménybeszámoló | Makszim Vengerov és a Lengyel Kamarazenekar koncertje

Posted on 2014. március 29. szombat Szerző:

0


Makszim Vengerov

Makszim Vengerov

Eszéki Erzsébet |

Amikor először láttam-hallottam az akkor még huszonéves Makszim Vengerov hegedű­művészt a budapesti Zeneakadémia pódiu­mán, pillana­tokon belül elkápráztatta a közönséget bámu­latos virtuozitásával és su­gár­zó személyi­ségével. Március 22-én ismét a Zeneakadémia Nagy­termében játszott, immáron 40 eszten­dősen, ugyanolyan elementáris zeneiséggel.

A két zeneakadémiai Vengerov-koncert között hallgathattam a magával ragadó játékát a Művészetek Palotájában többször is, a pécsi Kodály Központban.

Most, a március 22-i koncert első részében M: D-dúr, majd A-dúr hegedűversenyét játszotta a Lengyel Kamarazenekarral – de mert nem vagyok zenekritikus, kulturális újságíróként legföljebb a zenei élményemet próbálom visszaadni, már amennyire ez szavakkal lehetséges. Ami nekem az első részben a legfontosabb volt: Makszim Vengerov megmutatta, hogy sokkal többféle árnyalat varázsolható elő Mozart műveiből, mint amit a legtöbbször hallunk, nem csak a fiatalos vidámság, játékosság bujkál a Mozart-művekből, nem csak a bájos könnyedség, amelytől olyan szívesen elandalodik a közönség.

A szünet után pedig olyan elementárisan szólalt meg Csajkovszkij Valse – Scherzo hegedűre és zenekarra című műve, ahogy azt így ma talán csak ő, a lelke mélyén ma is orosz hegedűművész tudja előadni. Vengerov a szibériai Novoszibirszkből indult el világhódító útjára. A távoli Szibériában ritka gazdag zenei környezetben nőtt fel, Zakhar Bronnál tanult hegedülni, aki Igor Ojsztrah tanítványa volt. Ahogy 2006-ban, a legelső interjúnk alkalmával mesélt róla: A szülei már ott ismerkedtek meg egymással, akkoriban sok művész költözött Moszkvából Novoszibirszkbe. Nem akartak a központban, szem előtt lenni… Ennek köszönhető, hogy kimondottan pezsgő zenei élet alakult ki a fővárostól távol. Vengerov édesanyja is gyönyörűen énekelt, talán a csodálatos hegedűhang egyik titka is itt keresendő.

0445

Az első interjúnkkor, amikor a szigorú szervezők által engedélyezett öt percből 45 lett, olyan jót beszélgettünk, akkor mesélte például ezt: „A gyökereim sokat jelentenek számomra, ahogy az is, hogy a szibériai Novoszibirszkben születtem, ott voltam gyerek. Különlegesen pezsgő szellemiségű, gazdag zenei hagyományokkal büszkélkedő városban. Oroszországban éltem 13 éven át. Fiatalon eljöttem, régóta Nyugat-Európában élek… De nagyon szoros vonzást jelent számomra az orosz művészet, a zene, az orosz kultúra.”

Később, amikor 2010. december 9-én Makszim Vengerov vezényelte a Pannon Filharmonikus Zenekart a pécsi Kodály Központban, ismét találkoztunk. Mint valami régi, kedves ismerőst üdvözölt, noha négy év alatt többször körbejárta a világot, rengeteg emberrel találkozott. A pécsi próbákon azt érzékeltem: mint ha a zenekar tagjai öt centivel a föld felett járnának. Feszültség helyett sütött mindenkiből a jól végzett közös munka öröme. Vengerov végig derűs és kiegyensúlyozott volt, ha leállította a zenekart, akkor eldúdolta, hogy mire gondol, vagy elővette a hegedűjét, s eljátszotta. A leghalványabb módon se jöttek elő sztárallűrök, a próbákon se volt ingerültség, feszültség, kapkodás, leereszkedő arisztokratizmus. Ez az, ami a koncerteken is sugárzik: Vengerovot nem csak kiugró hegedűművészi tehetséggel áldotta meg a sors, hanem ritka zenei és emberi érzékenységgel is.

Nála az a minimum, hogy valóban ördögi ügyességgel játszik. Közben lenyűgözőek az árnyalatai, az apró csöndek, szünetek, a dinamikai ellenpontozásai, hangsúlyai. Nem csak a technikája tökéletes és egyéni, hanem a művekről alkotott elképzelései is izgalmasak. Mindennek és a személyes varázsának köszönhetően a Zeneakadémia zsúfolásig megtelt Nagytermében is úgy érezhetjük, hogy valami egyszeri, bensőséges, finom burok vesz körül minket.

Volt egy koncertje, amihez foghatót nem éltem át korábban: a 2006-os Tavaszi Fesztiválon, a Művészetek Palotájában a Pannon Filharmonikusokkal játszott, s olyan kirobbanó sikert aratott, hogy 43 percig tartott a tapsvihar és a ráadások sora (ebből most is volt bőven, nagy örömünkre). Akkor Brahms Magyar táncok című darabjánál olyan bravúrosan improvizált, hogy kitört a taps a zenemű közben, noha klasszikus hangversenyen voltunk, nem dzsesszkoncerten, ahol tapssal szokás jutalmazni egy-egy remek szólót.

Időnként előjátszik a zenekarnak

Időnként előjátszik a zenekarnak

A március 22-i koncerten is becsempészett a játékába egy-egy apró, bravúros improvizációt. Nem csoda ez, hiszen volt olyan esztendő, a 2005-ös, amikor alig vállalt fellépést, mert egy új kortárs művet és dzsessz-improvizációt tanult, ami nagyon izgatta. A 2006-os, hosszabb beszélgetésünkkor elmondta: „Amikor Oroszországban gyerekként hegedülni tanultam, nem volt improvizáció óránk. Márpedig nagyon érdekes a rögtönzés lehetősége a különféle stílusú klasszikus zenében, ahogy a dzsesszben és a rockban is. Ehhez viszont nem éreztem elegendőnek a tudásomat. Ezért akartam klasszikus improvizációval foglalkozni, úgy gondoltam, ez elvezet valami máshoz, újhoz.”

Később, a 2010-es pécsi koncert előtt mesélte: „Az én véleményem az, hogy hűeknek kell maradnunk a hagyományokhoz, de a nagy zeneszerzők mind – köztük például Beethoven és Mozart – maguk is improvizáltak… Amikor hétéves koromtól a nagyszüleimnél voltam Moszkvában, a tanárom adott nekem egy nagy halom kottát, én meg kiraktam egyet a kottatartóra, majd szigorú arccal nekiálltam hegedülni. A nagymamámnak annyira tetszett, csodálatos zeneműnek érezte, amit ilyen szépen megtanultam játszani. Senki nem gondolta, hogy csak improvizáltam…”

A szerző társaságában (egy korábbi pódiumbeszélgetés alkalmával)

A szerző társaságában (egy korábbi pódiumbeszélgetés alkalmával)

A legelső beszélgetésünkkor ezt mondta a gyökerekről és a modernitásról: „Tökéletesen meg tudom érteni, ha egy előadóművész így gondolja, ha nem izgatja az, hogy saját maga is komponáljon, akár csak pár másodpercben adja hozzá a magáét a kottában leírtakhoz. Olyan sok jó zeneművet szereztek kitűnő zeneszerzők, hogy joggal föltehető a kérdés: miért van szükség új zenére, miért van szükség arra, hogy valaki újat találjon ki, akár egy régi mű előadása közben, a pódiumon? Hiába van sok remek régi zenemű, új zenére szükség van. Ez a reflexió a mi korunkra… Természetesen nem szabad a régi műveket elfelejtenünk, újra és újra vissza kell hoznunk. Ha nincs erős alap, akkor mire építhetnénk? Nem szabad kidobni azt, ami jó, csak azért, mert régi. Éppen az az érdekes: mi lehet ma is érvényes benne, ébreszt-e ma kérdéseket bennünk? Ezeket kell megkeresni. Ez egyfajta párbeszéd. Be kell hoznunk ismét a rég műveket a mai világunkba. Az improvizáció tanulásához egy élet sem elegendő, de éppen az improvizációval keresni lehet a lehetőséget, hogy párbeszédet folytassunk. A régi elődeinkkel és a mai nézőinkkel is…”

A mi nagy örömünkre.

Fotók: Dobó László

Makszim Vengerov hegedűművész és a Lengyel Kamarazenekar koncertje a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Zeneakadémia, 2014. március 22

Posted in: Koncert, NÉZŐ