Paletták színei | P. Szabó Ernő: Egy kicsi együtt repülés

Posted on 2014. március 20. csütörtök Szerző:

0


pszabo_egy-kicsi-együtt-bor180Péter Zsuzsanna |

Egy kicsi együtt repülés címmel jelent meg P. Szabó Ernő művészettörténész, művészeti író interjúkötete, amelyben 108 beszélgetést olvas­hatunk képző- és ipar­művészekkel, építészekkel, műgyűjtőkkel, galériá­sok­kal, hazai és külföldi művészeti szakemberekkel. A legkorábbi interjú 1979-ből datálódik, az utolsó tavaly novemberben született. A könyvből – két beszélgetés kivételével – a rendszerváltás évtizedeinek kulturális életéről, annak problémáitól, tendenciáiról kaphat képet az olvasó.

„A könyvnek sok erénye és sok értéke van – mutatta be a kötetet Pataki Gábor művészettörténész, egyébként meg a szerző kollégája az Új Művészet szerkesz­tőségében. – Megismerhetjük az alkotók pályáját, ars poeticáját, amelyek közül talán a legszebb az akkor 90 éves festő, Lossonczy Tamás hitvallása a művészet szépségéről és fontosságáról. Olvashatunk nagy ívű, de – mi már tudjuk – soha meg nem valósuló tervekről, tiszavirág életűnek bizonyuló kezdemé­nyezésekről.”

Pataki mellbevágónak nevezte, hogy az interjúk hosszú sorából igen rossz hangulat olvasható ki. A rosszkedvű kulturális közélet okát a nyilatkozó művészek azzal a szellemi igénytelenséggel magyarázzák, ami a rendszerváltást követően terjedt el, s amivel együtt jár, hogy például tévécsatornák felhagynak kulturális műsoraikkal, csökkenek az állami támogatások, önkormányzati kiállítótermek zárnak be. Pataki szerint még ennél is elszomorítóbb, hogy az interjúk tanúsága szerint a művészeti életben is kialakult az a megosztottság, ami egész szellemi közéletünkre jellemző, és hogy a táborok között egyre kevésbé van lehetőség értelmes, előre mutató dialógusra.

„A kötet legfőbb erőssége a párbeszédre és megértésre való igény – emelte ki a művészettörténész –, az, hogy minden interjúalanyhoz egyforma nyitottsággal és kíváncsisággal fordul a szerző. P. Szabónak van véleménye, amit nem rejt véka alá, néha provokál is, de leginkább a legjobbat igyekszik kihozni interjúalanyaiból.”

Honnan származik a kötet címe, és hogyan állította össze? – kérdeztem P. Szabó Ernőtől, a Vízivárosi Galériában tartott bemutatót követően.
1983-ban készítettem interjút az ismert képzőművésszel, Wahorn Andrással, nem mellesleg az akkor igen népszerű underground zenekar, a Bizottság zenészével. Annak a beszélgetésnek volt a címe az egyébként egy Bizottság-szám címe is: Egy kicsi együtt repülés. Nemrég a kezembe került az a régi Új Tükör, amiben a cikk megjelent, és azóta a fejemben zümmögött a cím. Az elmúlt évtizedekben sok száz interjút készítettem rendkívül érdekes emberekkel. Van, amelyik egész életpályát mutat be, van, amelyik problémákat vet fel, és olyan is, ami egy konkrét esemény köré szövődik. Ezek a cikkek napilapokban, folyóiratokban jelentek meg, amiket általában nem őriz meg az ember. Arra gondoltam, hogy érdemes lenne összegyűjteni az interjúkat, egymás mellé tenni ezeket a nagyon különböző, de egyaránt értékes embereket. Nagyon elszomorítónak tartom ugyanis, hogy az emberek, közöttük a művészek jó része nem kíváncsi a másikra, főleg nem a másként gondolkodóra. Pedig csak akkor tudunk előre haladni, ha megismerjük a sokféle értéket, nézetet és gondolkodásmódot. Ezeknek a találkozásából sülnek ki azután a jó dolgok. Mivel erre az életben mostanság kevés esélyt látok, legalább a könyvemben szerettem volna, ha megvalósul „egy kicsi együtt repülés”.

Kiket válogatott a kötetbe?
Végig kellett gondolnom, hogy az elmúlt évtizedekből kik a számomra meghatározó művészek, melyek a jelentős témák. Vannak olyanok, akikkel több interjú is bekerült a könyvbe, mert olyan fontosnak éreztem személyüket vagy az általuk felvetett kérdéseket. Huszonhat fejezetbe, huszonhat témakör köré válogattam a beszélgetéseket, és amelyik kimaradt – például az általam igen tisztelt Finta Józseffel vagy Paizs Lászlóval készült interjú – az vagy nem illett egyik fejezetbe sem, vagy már túl sok lett volna ugyanahhoz a témához. Talán ezek bekerülhetnek egy következő kötetbe.

A kötet bemutatóján a Vízivárosi Galériában (Fotó: Eisenmann József)

A kötet bemutatóján a Vízivárosi Galériában (Fotó: Eisenmann József)

Négy évtizednyi beszélgetésből kirajzolódik egy ív, egy tendencia, hogy merre tart a kortárs magyar művészet?
Ha csak a képzőművészetet nézzük, azon belül is nagy gazdagságot, sokszínűséget tapasztalhatunk. Az egyik fő vonulat a „festészet állhatatossága”. Ennek egyik kulcsfigurája volt Lossonczy Tamás, aki a negyvenes-ötvenes évektől kezdve egészen a legutóbbi időkig fontos tényezője volt a magyar művészeti életnek, aki elősegítette a régi és az új avantgárd találkozását. A klasszikus tradíciók megújulásának másik fontos személye Klimó Károly, akinek gesztuális expresszív festészete új, egyéni hanggal viszi tovább a hagyományokat. Tehát a megőrzés és megújítás szándékának együttes megjelenése egy lényeges tendencia, erről az Ipartervesek című fejezetben is sok szó esik. A hatvanas évek második fele kulcsidőszak volt a kortárs magyar művészetben, akkor az ipartervesek főleg a külföldi tendenciákra figyeltek, azokra reagáltak.
A másik vonal a Szürenon-csoport, élén Csáji Attilával, aki a magyar hagyományokat a technika vívmányaival keltette új életre, nevéhez fűződik a fényművészet több jelentős alkotása. Egy harmadik irány a „másféle realizmus”, amit például a Vajda Lajos stúdiósok képviseltek, közülük Wahorn Andrással, ef Zámbó Istvánnal is olvasható beszélgetés a könyvben, ahogyan stúdiótársukkal, a konstruktív szentendrei törekvéseket képviselő Aknay Jánossal illetve a mindannyiuk által tisztelt mesterrel, Deim Pállal. Többfajta, több irányú megújítási szándék vezette tehát a művészeket az ezredforduló felé.
Ma sokszor úgy beszélnek a kultúráról, mintha a kilencvenes évek előtt itt nem léteztek volna értékek. Ez nem igaz. A mára jelentőssé vált életművek jó része a hatvanas, hetvenes években alakult ki, a diktatúrával, az egypártrendszerrel, a három T rendszerével szemben álló, a rendszerváltozást előkészítő művészek műtermeiben. A kilencvenes években indult művészek bár egy sokkal nyitottabb világban, de sokkal zűrzavarosabb körülmények között kezdték pályájukat. Van, akit szinte megrészegített a rengeteg benyomás és információ, és nem tudott igazán elmélyülni, a sokféle hatás kioltotta egymást, és van, aki mindezt talminak ítélte, és teljesen befelé fordult. A rendszerváltáskor nagyon pozitív folyamatok indultak el a művészeti életben, amelyek egy része sajnálatos módon az ezredforduló után leállt.
Az a remény, hogy a művésztársadalom egy demokratikus, sokszínű világgá válhat, mára megfakult. A kilencvenes években tucatjával alakult művésztársaságok nem kis része anyagi források hiányában a megszűnés határához érkezett. Alakulnak persze új csoportok, létrejönnek új szervezeti formák, ilyen például a Magyar Művészeti Akadémia, amely egyelőre kezdeti lépéseit teszi, hogy hogyan, arról némi képet kaphatunk abból az interjúkból is, amelyeket az akadémia elnökével, Fekete Györggyel, illetve az akadémia tagjaival készítettem.

A nehéz gazdasági helyzet a művészvilág rákfenéje?
Magyarországon túlnyomórészt egy forrásból, a Nemzeti Kulturális Alapból támogatják a művészvilágot, a magán mecenatúra még csak újraalakulóban van. S ahol az egyetlen kút – a víz, az éltető forrás – esetleg kiapad, ott mindenki szomjazik, mert máshonnan nem tud vizet szerezni. A másik probléma, hogy amíg a rendszerváltás éveiben nagy érdeklődés mutatkozott külföldön a posztszocialista országok művészei iránt, ma csupán egy ország vagyunk a többi európai között, amelynek művészei inkább konkurenciát jelentenek, így nehéz betörniük, kevésbé vannak jelen a kortárs művészet jelentős nemzetközi fórumain, központjaiban.
Ehhez hozzájárul, hogy valódi párbeszéd nélkül folyik az identitáskeresés, ami megosztja a magyar művésztársadalmat, nehézzé teszi a választ a kérdésre, hogy kik vagyunk, hová tartozunk. Az is baj, hogy Magyarországon nem alakult ki igazi műgyűjtő- és galériás háttér, ami jól jelzi, hogy nálunk nincs fizetőképes kereslet műtárgyakra. Van persze egy pénzes réteg, de a pénz sajnos ritkán párosul a műalkotások iránti nyitottsággal és a kellő tájékozottsággal. Sajnos ezt a kulturális igénytelenséget tapasztaljuk a médiában is.

Lehetünk még optimisták a művészeti élet jövője kapcsán?
Erre a kérdésre nem mernék, nem is szeretnék nemmel válaszolni. Biztos vagyok benne, hogy tehetséges fiatal művészeink rátalálnak útjukra, és nemcsak alkotnak, de alkotásaikat meg is tudják mutatni. Berlinben, Londonban, Párizsban és New Yorkban erre sok jó példa van, és sok fiatal, nyelveket beszélő magyar művész él is az ottani lehetőségekkel. Szeretném remélni, hogy Budapest is olyan hely lesz valamikor a művészek számára, ahol érvényesülhetnek, műtermet tudnak fenntartani, művészeti élményeket szerezhetnek, egyszóval pezsgő kulturális élet veszi őket körül, s maguk is hozzájárulnak, hogy ez az élet még pezsgőbb, még vonzóbb legyen.

A Budai Polgár 2014/5. számában megjelent interjú szerkesztett változata

A kötetben szereplő művészek:
Somogyi Győző (festőművész, grafikus) (1942–)
Makovecz Imre (építész) (1935–2011)
Csete György (építész) (1937–)
Jurcsik Károly (építész) (1928–2009)
Csáji Attila (festőművész) (1939–)
Haris László (fotóművész) (1943–)
Szemadám György (festőművész, író) (1947–)
Stefanovits Péter (képzőművész) (1947–)
M. Novák András (festőművész) (1944–)
Schéner Mihály (festő, grafikus, szobrász) (1923–2009)
Karátson Gábor (író, festőművész) (1935–)
Kárpáti Tamás (festőművész) (1949–)
Deim Pál (festőművész) (1932–)
Aknay János (festőművész) (1949–)
Prutkay Péter (képzőművész) (1947–)
Melocco Miklós (szobrászművész) (1935–)
Kő Pál (szobrászművész) (1941–)
Farkas Ádám (szobrászművész) (1944–)
Lugossy Mária (szobrász) (1950–2012)
Csikszentmihályi Róbert (szobrászművész) (1940–)
Hager Ritta (textil-képzőművész) (1931–)
Olasz Ferenc (fotográfus, filmrendező) (1943–)
Balla András (fotográfus) (1945–)
Török László (fotóművész) (1948–)
Keserü Katalin (művészettörténész) (1946–)
Fekete György (belsőépítész) (1932–)

PSzabó_6408-eisenmann.240px

P. Szabó Ernő (Fotó: Eisenmann József)

P. Szabó Ernő: Egy kicsi együtt repülés – beszélgetések
Pharma Press, 2013
508 oldal, teljes bolti ár 3600 Ft
ISBN 978 963 899 4400

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ezt az interjúkötetet, amelynek anyagát több évtized beszélgetéseiből válogattam, Lossonczy Tamás festőművész (1904–2009) szavaival ajánlom az olvasónak: »Csak két dolog létezik: a szeretet és a gyűlölet. Az előbbiből lesz a gyerek, az utóbbiból a gyilkosság. A művészet alapja a szeretet. Aki nem tud szeretni, egy jó képet sem tud megfesteni, nem szolgálhatja a művészetet. Hiszen a cél: közelebb hozni az embereket, nem pedig eltávolítani őket egymástól… Sokféle művész, sokféle tehetség van. Én olyan művészetet szeretnék, amely olyan, mint egy hatalmas virágkosár. A rózsa akarjon rózsa lenni.«

Milyen szépen összecsengenek ezek a mondatok azzal, amit Vörösváry Ákos és Gyökér Kinga, az Első Magyar Látványtár alapítói, egyébként egy névtelen népi mester tükröséről másolva a szavakat, a Látványtár első kiállítása címéül adtak: »Mindenkinek kenyér és rózsa!«