P. Szabó Ernő: Egy kicsi együtt repülés (részlet)

Posted on 2014. március 20. csütörtök Szerző:

0


pszabo_egy-kicsi-együtt-bor180»Ne vesszen örökségemből egy nap sem«

Beszélgetés Olasz Ferenccel, a Magyar Örökség díj kitüntetettjével (1994)

Tizedik alkalommal adták át az arra érdeme­sek­nek a Magyar Örökség díjat, amelyet külön­le­ge­sen értéke­sekké az tesz, hogy az elismerést odaítélő húsztagú bírálóbizottság a polgár­tár­sa­ink­tól érkező javaslatokat is figyelembe veszi. Az egyik kitüntetett, Olasz Ferenc fotóművész nem­régiben nagy sikerű tárlaton szerepelt a Vigadó Galériában. A három évre tervezett kiállítás-sorozat Pécsett folytatódott, majd Tihany, Veszprém, Keszthely és jó néhány más vidéki város következik. A hetvenes évek eleje óta Olasz Ferenc közel hetven filmet készített a televízióban műemlékeinkről, népművészetünk nagyszerű alkotásairól. Az utóbbi időben sajnos ritkán tűnnek föl munkái a képernyőn. Miért? A többi között erről beszélgettünk, s még inkább a művészet feladatáról, hitről, emberségről. S persze arról, hogyan látja a rendszerváltozás óta eltelt éveket.

Merre halad a világ? S merre a művész, aki benne él, formálja maga is?
A rendszerváltozás időszakában nagy volt a tolongás a damaszkuszi út elején, de sokan alig hogy elindultak, máris visszafordultak. Megrettentek a hirtelen támadt fényességtől. Elmaradt a szembesülés önmagukkal, a fény okozta vakság azóta is tart, ahogyan elmaradt az igazi rendszerváltozás, az igazi pálfordulás. Pál végigment az úton, a fényességben megvakult, de megszólította az Úr, és meglátta önmagát.

Olasz Ferenc

Olasz Ferenc

Ezt a fényt igyekszel visszatükrözni képeiden? Egyáltalán, mi a művész feladata, amint ott áll és figyeli a damaszkuszi úton haladókat?
Én a szemlélődők közé tartozom, akik a világot egy belső tükrön keresztül figyelik, akik intuitíve közelítenek meg mindent. Először a képi gondolat születik meg bennem, a szavakkal csak nehezen vagy egyáltalán nem leírható kép. Hiszem, hogy képeimből átsugárzik ez a szavakkal ki nem mondható gondolat, és hatni kezd az időben. Mert ezek a képek meditációk, a lélek mítoszai, kérelmek és kiáltások valamennyiünkért egy Isten nélküli világban.

Arcok és kőkeresztek, kérges kezek és horpadt-kopott pléhkrisztusok – mi vonzott a múltból üzenő emberek és művek, archaikus népi alkotások felé?
Ezek az arcok egykoron benépesítették az egész Kárpát-medencét, ma elvétve, mutatóba, ha találunk belőlük. A szakrális emlékek egykoron a falusi, mezővárosi emberek életének fontos részei voltak, meghatározták mindennapjaikat. Faluk szélén, utak mentén, templomkertekben, temetőkben, szőlőhegyek lábánál, gabonaföldeken még ma is, bár egyre fogyatkozón találkozhatunk kőből és fából faragott szobrokkal, bádogra festett Máriákkal és Jézuskákkal. Témájuk: Krisztus a kereszten, az evangélium különböző jelenetei: a halott Krisztust ölében tartó Mária, stációképek, apostol alakok, a szomorkodó Istenfia.

Kik voltak az útszéli keresztek, pléhkrisztusok alkotói?
Tanult kőfaragó mesterek vagy ügyes kezű parasztemberek egyaránt voltak az alkotók között. Ők a névtelen mesterek, a magyarországi művészet nagy névtelenjei. Megragadó az a hit, amellyel műveiket megalkották. Szinte érezni megindultságukat, ahogy az anyagot formálták, igyekezetüket. hogy pontosan azt az igazi Krisztus vagy Máriát ábrázolják, akit az evangéliumból ismertek, akivel szenvedéseiben együtt éreztek, akit szeretnek és akit siratnak. Képeimmel a névtelen mestereknek – a mindenkori névtelen mestereknek – kívántam emléket állítani. Bármiképp vélekedjék is valaki ezekről a mesterekről, törekvésük nemes volt, megérdemlik a tiszteletet és a szeretetet, fogyatkozásaikért a megbocsátást. Többségünk, éppen úgy, mint ők, névtelenül tűnik el, lassan kihullunk az emlékezetből.

Olasz Ferenc kötete: Dicsértessék

Olasz Ferenc kötete: Dicsértessék

Pályád kezdetén szülőfalud parasztembereit fényképezted. Pontosabban arcukat. Mit láttál bennük?
Ezek a portrék tulajdonképpen önarcképek. A magány arcai, az arcok kegyetlen gyűrődései és konok ráncai, amelyek mögött megbújik egy élet, egy elmúlt élet szépsége, titokzatossága – minden hivalkodás nélkül. Olyan emberek ők, akiktől nem idegen az öröm, csak ezerszeresen értékessé lesz azáltal, hogy minden cseppjét egy iszonyú sorstól kellett kicsikarni. Valami fölragyog a végtelenből ezeken az arcokon, ahogy itt állnak útra készen, ahogy búcsúznak maradék életüktől, ahogy visszanéznek rám, hogy örökül hagyják szótlan válaszukat, boldogságukat, a bírni-kell fájdalmas hitét. Arcuk az én arcom is már, részesei életemnek.

Képeid másik csoportja a falu szélén álló kereszttel kezdődik. Mellette vezet az út a faluból távolodóban – s visszafelé is. Meg­kerülhetetlen.
Mintha az életemet jelképezné ez a kereszt. Az emberi lét két pólusa között is ott állnak e keresztek, egy-egy ház előtt a hit, a vágy, a szerelem, a hűség, a remény, az öröm és a fájdalom keresztjei – életünk stációi. Összekötik az eget és a földet, az idő és az örökkévalóság központjai. Állunk keresztjeink tövében és rádöbbenünk: 1100 éves ittlétünk tükrében nem csak magunkkal, de Jézus kereszthalálával és föltámadásával is szembesülnünk kell. Megmaradunk-e, megmaradnak-e keresztjeink, tesszük föl a kérdést kétségeink közepette, a föltámadás reményében. Állunk keresztjeink tövében és imádkozunk, hogy ne vesszen el senki közülünk, hisz oly kevesen vagyunk. Isten népe türelmes és vár. Hallja a gúnyolódók karát is, de látja az új Pálok egyre nagyobb táborát is, és látja, hogy aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, melyet valamikor pusztított.

Mit jelent számodra a tudás és mit a hit? Melyiktől vezet az út a bizonyossághoz?
Szellemi érték a tudás is, a hit is, az ember életében mindkettőnek megvan a sajátos föladata, szerepe. Amikor azonban a tudás a hatalomgyakorlás ideológiájaként tudományos világnézetté vagy pedig a hit csak vallásos világnézetté válik, eltorzulhat mindkettő. S torzzá válhat bármely társadalom, ha a tudomány, a tudás segítségével háttérbe akarja szorítani a hitet vagy fordítva. De igazából akkor sejthetjük meg, mi a vallás és annak jelentősége, ha nem ideológiai szempontból nézzük, hanem nemzetünk, magyarságunk megmaradása szempontjából: Szent Istvántól kezdve jöttek sorra a pusztítások és a pusztulások, jött a török, a tatár, a labanc, a muszka, de mindig magához tért a nemzet, fogyott és újult a magyarság. A megőrzött, megtartott hit egy évezreden át mennyi vesztett háború, mily sok harc, mily nagy nyomorúság, szorongattatás közepette volt népet megtartó erő!

Az újrakezdés fogalma összekapcsolódik az ünnepével. Képeid némelyike az ünnep legfényesebb pillanatait ragadja meg. De tudunk e valójában ünnepelni – újra­kezdeni?
A művész dolga éppen az, hogy a szépségről beszélve, a gonosszal és a cinizmussal szembeszegülve dolgozzon a lélek szabadságáért. Kegyetlen világban élünk, a szeretet, a bizalom, a barátság lassan konzervatív, szinte pejoratív fogalmak lettek, mintha múzeumba száműzték volna őket. Éppen úgy, mint az ünnepeket. Pedig szükség van rá, hogy ünnepet szerezzünk embertársainknak, a szépség és az öröm az, ami az ünnephozásnak örökérvényű értelmet ad. Igaz, amilyen rendkívüli jelentősége van az ünnepnek, olyan nehéz is ünnepet szerezni-teremteni. S ha elmúlik az ünnepi nap? Az Istennel való találkozás akkor az igazi, ha nem egyetlen napra, hanem mindenkorra szól. Az ember bátortalanul arra gondol olykor, hogy valami örökös ünnephez kellene elérkeznünk, máskor azt érzi, hogy egyszerre veszítettük el hétköznapjainkat és ünnepeinket.

Olasz Ferenc Mindörökké című kötetéből

Olasz Ferenc Mindörökké című kötetéből

Az utóbbi évek képei között számos olyan meg­komponált felvétel van, amelynek mondan­dója szavakkal aligha megfogalmazható. Ha­tá­suk inkább a zenééhez hasonlítható.
Európának ezen a táján a zenének sokunk számára gyógyító ereje van, a megmaradásunkat jelenti. Volt idő, amikor egyetlen kapaszkodóm a zene maradt, a zene, amely összekapcsolt a világgal – ugyanazt a lemezt hallgathattam, mint egy angol vagy egy francia –, és ha a lelkem nyitott volt, még szabadnak is érezhettem magam. A zene számomra egy megfoghatatlan szférából hoz üzenetet, ihlet és inspiráció. A zene: földöntúli üzenet, finom érintés, melyet semmilyen mozdulattal nem érhetünk el, amelyhez kevés a kéz, és kevés a szó. A zene a fénynek, a léleknek, a magasságnak az üzenete. Magasság és mély­ség, alázat és könyörgés, menny­dörgés és szivárvány. A zene üzenet az elmond­ha­tat­lanról, égbeemelő kiáltás és mennyekbe igyekvő csönd. Első zenei élményeim a gyermekkorba visznek vissza. Az ének az ünnepek, ritkábban a hétköznapok természetes velejárója, a búzaszentelés, az úrnapi, nagyszombati feltámadási kör­menetek része volt. A templom körül égig érő fák, akác- és gesztenyefák, s mi alattuk vonultunk, megszólaltak a harangok és zengett az ének: feltámadt Krisztus e napon.

Profán fordulat a fentiek után egy másféle nagy felvonulásra terelni a szót: arra, amelynek a Magyar Televízió körül sürgölődők a részesei. Te is televíziós vagy, bár mostanában ebben kevés örömöd leled. Miért?
Jelenkori televíziónk (MTV 1-2.) olyan, mint egy álarcosbál. Nem tudjuk – pontosabban nagyon is jól tudjuk – melyik álarc mögött ki van. De hasonlíthatjuk bármelyik szocialista nagyvállalathoz is: bármeddig vegetálhat, és bármikor fölrobbanhat. Hihetetlen nagy lehetőséget kaptunk a Duna tv-vel a Kárpát-medence és a szétszóródott magyarság összefogására, összetartására. Szomorú, de ma már csak saját maga árnyéka, a leglojálisabb csatorna… S bármelyikről is legyen szó, egyértelmű: bérmunkásokra, cselédekre, uniformizált lelkekre van szükségük, nem egyéniségekre. Utat nyitottak az új szellemi gyarmatosításnak, és bárgyú, szirupos, rózsaszín történeteikkel, a klisék alapján készülő színjátékokkal elárasztották a világot. Valamennyi csatornából ugyanaz a kotyvalék folyik, s lassan pár programigazgatóra lesz csak szükség, akik megbeszélik a stratégiát: ma nálunk, holnap nálatok, holnapután meg tinálatok. Hogy miről szólnak a televíziós Alapító Okiratok és a Médiatörvény? Hitte volna bárki ebben az országban, hogy forgatókönyvek helyett ismét párttagkönyvek döntenek egy-egy film sorsáról, és hogy a háromperháromból varázsige lesz?

Van-e különös oka annak, hogy mostanában ritkán kapsz lehetőséget a bemutatkozásra. Hogy volt ez régebben?
Minden filmem úgy készült, mintha az utolsót csináltam volna. Velem nem kötöttek szerződéseket, filmjeimet a mindenkori fizetésemért készítettem, s ha kicsit dramatizálnám az elmúlt évtizedeket, azt mondhatnám, állandó egzisztenciális bizonytalanságban teltek el. Volt olyan forgatókönyvem, amelyet három művészeti igazgató is elfogadott, de pénz hiányában nem valósulhatott meg, s talán egyszer az is kiderül majd, hogy miért fejezték le Ars Hungarica című sorozatomat a huszadik résznél, úgy, hogy ezzel nemcsak a legszebb munkáim, a Csontváry, Kondor, Makovecz, A Szent Korona, Szárnyasoltárok, Magyar ereklyék, szent jelképek sugárzását, de az új filmek készítését is megakadályozták? Sok mindent megkérdezhetnék, ha két kapura fociznánk, és nem a kispadon ülnék 1994 májusa, a második szabad választás óta. Reménykedtem, hogy a Kodály-évforduló kapcsán megcsinálhatom a Psalmus Hungaricust vagy a Budavári Te Deum-ot – de mindkettőt kiszorította a vetélkedő.

A Magyar Televízió alapító okiratában szerepel a kitétel, mely szerint az „egyetemes és magyar kultúra értékeinek megőrzése és közvetítése a legfőbb feladata a Magyar Televíziónak”. E mondat tükrében még érthetetlenebbnek tűnik az Ars Hungarica című sorozat leállítása…
Két évvel ezelőtt, 1996 Adventján vetettem papírra e sorozat tervét. A cél a magyarországi művészet történetének, tehát az építészet, a képző- és iparművészet, nyelvemlékeink, zene, tánc, mítoszok, mondák és mesék, népdalok, népballadák, misztériumjátékok legszebb értékeinek bemutatása lett volna az Árpádok korától MS mesteren át Kodály Psalmus Hungaricusáig. Egy-egy film 12-25 perc hosszúság között változott volna. A sort a Szent Koronáról szóló film nyitotta volna és 2000. december 31-én a Magyar Te Deum zárta volna. Ezzel szemben 1997 őszén abbamaradt. Hogy miért, máig nem tudom. Mint ahogyan persze azt sem, hogy a Magyar Kultúra Napján miért nem jó a Magyar Televíziónak a Himnusz… Egyelőre csak reménykedem, reménykedhetünk, hogy a „betemetett képek bányájának” mélyéről, a Magyar Televízióból egyszer majd ismét felszínre kerülhetnek elfelejtett, megvalósulatlan álmaink – hiszen az álmok, ha már egyszer megálmodták őket, nem semmisülnek meg.

Mi lesz addig, míg az álmok felszínre kerülnek?
Tudom, az évek óta tartó hallgatás, a néma bírálat csak félmegoldás, mert abból, amit hagy magában megbukni az ember, fáradság lesz, közöny, meddőség, tanácstalanság és elbizonytalanodás. A bőrömön érzem, a satuba szorított idegeimen, hogy az önkorlátozás hosszú távon a lét korlátozása is. Az élet változatos lehetőségeinek megtizedelése. Hogyan tovább? A falumbéli öreg biblia lapjaira feljegyzett sorok, az Ima a hétnek elején sorai jutnak eszembe: „…adjad, hogy életem mindennapja nékem nevezetes és drága legyen, adj kedvet, bátorságot és erőt, hogy mindennap valami hasznosat és jót cselekedjek, hogy ne vesszen örökségemből egy nap sem… Adjad, hogy nyelvem az igazságot mondja és védje, adj reménységet és alázatosságot, hogy a véghez vinni valókat végezhessem. Míg nappal vagyon, addig akarok munkálkodni, mert eljön az éj, hol senki nem dolgozhat.”

P. Szabó Ernő: Egy kicsi együtt repülés – beszélgetések
Pharma Press, 2013