Szécsi Noémi: Gondolatolvasó (részlet)

Posted on 2014. március 6. csütörtök Szerző:

0


SzécsiN_Gondolatolvaso-bor180Amikor tizenhat éves lettem, apánk értésemre adta, hogy ezentúl húgomnak kell hívnom a nővéremet. A szemembe nézett, úgy mondta – máshogy meg sem értettem volna.

Szerinte immár felnőtt férfivá lettem, s a felnőtt férfinak hajadon nővére nem, csakis húga lehet. Tita elmúlt tizennyolc, férje pedig nincs. Nem értettem, miért mondja ezt nekem. Néztem rá jelentőségteljesen, hátha maga is ráébred a tévedésére. Már megint túlhevült a nevelői feladattól. Én soha nem szólítom nővéremnek a nővéremet. Ezért húgomnak sem fogom szólítani. Nem szólítom sehogyan.

Én ugyanis az a fiú vagyok, akit így mutatnak be az idegennek: „Fülöp egy kicsit süket.”

Nem kicsit vagyok süket. Semmit sem hallok. Legfeljebb az állatias üvöltéseket, a mellettem megkondított harangot, a halálhörgést, a fúriasikolyt. Azt mondják, így születtem. Kétesztendős voltam, amikor kiderült, hogy feladhatják minden hozzám fűzött reményüket. Süket vagyok, néma leszek, oktalan idióta maradok. Homályosan emlékszem azokra az időkre, amikor süketségem kiderült. Akkoriban válogatott kínzásoknak vetettek alá. Folyvást a fülemet gyötörték. Leszíjazva feküdtem egy magas asztalon, torkom szakadtából üvöltöttem. A körülöttem állók nyilván majd belesüketültek.

Oktalan, gyanakvó kis állat módjára éltem le első éveimet.

Akárhová mentünk, orvosi műszerek után szimatoltam. Csak az anyám keze beszélt hozzám. Ha az ujját végighúzta a homlokomon, mire önkéntelenül is be kellett hunynom a szemem, azzal aludni küldött. Úgy ébresztett, hogy a kézhátával megcirógatta az arcomat. A hajamat simogatta, ha nyugtatgatni akart. Ha vigasztalt, hüvelykujjával törölte ki szememből a könnyet.

Mindezeket felidézve újra meg újra arra jutok, hogy ez az idegenek előtt ridegnek és rezignáltnak mutatkozó asszony igenis érzett irántam gyengédséget, fogyatékosságom ellenére is. Az öcsémben persze nagyobb örömét lelte. Sőt olykor még a húgomban is, aki pedig gyakorta felingerelte szeszélyes természetével.

Nem is az a szívfájdalmam, hogy csak egy-két évig tartott, mikor szinte kizárólag magaménak tudhattam őt, mikor én voltam a legkisebb gyereke, dédelgetett kedvence, és betegségemről mit sem sejtve minden szülői reményének valóra váltóját bennem látta, hanem az, hogy csak igen keveset tudok ebből az időszakból visszaidézni.

* * *

Első éles emlékeim egyike, hogy anyám hatalmas hassal, derekát megtámasztva sétálgat a villa kertjében.

Sokáig azt sem tudtam, a sok velünk élő kisdedből melyik a mi fajtánk, melyik nem. A húgomban – akkoriban még a nővérem volt – biztos voltam, születésem óta láttam magam körül. Anyánk egy reggelen egészen apró csecsemőt mutatott nekünk. Különös figyelemmel tüntette ki. Ringatta, keblén táplálta. Tehát ő is hozzánk tartozott.

Aztán egy másik nő is sokat járt közénk. Ő a többi gyereket szeretgette, csókolgatta. Egy harmadik szoptatta őket. Egy negyedik enni adott nekik. Egy ötödik mosott rájuk, pakolt és takarított utánuk.

De utóbbiak egyáltalán nem számítottak. A fontos anyánk volt meg az a törékeny, kis termetű, mosolygós nő. Később az ő nevét is megtudtam. De akkor elég volt annyi, hogy ők az anyáink. Különös módon minden magyarázat nélkül is tisztában voltam vele, hogy ők hordtak ki a hasukban és hoztak a világra bennünket. Minket, hármunkat az anyánk, a többieket a másik anyánk, akinek szinte minden év azonos szakában kezdett növekedni a hasa. Tavasz végére már domborodott, és rendszerint a nyár elmúltával, ősz elején érkezett meg az újabb kisbaba.

Akkor még egyetlen nevet sem ismertem. A sajátomat sem.

A nevem egy bizonyosfajta szájmozgás volt. Egy hívogató intés vagy pillantás.

A többi gyereket magamban eleinte életkoruk, később külső testi jegyeik alapján különböztettem meg. Másik anyánknak öcsémmel egy időben született lánygyermeke, ő lett Homlok. Aztán évről évre egyre szaporodtak. Homlok és Pici. Homlok, Pisze és Pici. Nagyhomlok, Pisze, Kishomlok és Pici. Így bővültek a fejemben az elnevezések. Mire a legutolsó Pici is megszületett, már én is tudtam, miféle neveket adnak igazából a gyerekeknek, de már nem szoktattam át magam.

Szándékosan említem külön a Nagyfiút. Őt nem kellett megkülönböztetni, mert úgy vált el tőlünk, mint fekete a fehértől. Hozzánk tartozott ugyan, de egyik anyánknak sem volt a gyermeke. Kékesfekete hajával, erős szemöldökével, hideg, azúr szemével nem illett a sok szöszke gyerek közé, mint Nagyhomlok, Pisze, Kishomlok, Pici meg a nővérem.

Minden rezzenését figyeltem, mert úgy éreztem, sokat okulhatok belőle saját jövőbeli nagyfiúságomra nézve. Az asztalnál mindig megvárakoztatott bennünket, csak az utolsó pillanatban érkezett, viszont amint végzett az étellel, asztalbontásra sem várva felállt és távozott. Rendszerint az emeleti szobájában olvasott, méghozzá a párkányon ülve, lábát kilógatva. Ha odalentről intettek neki, nem intett vissza, ha szóltak hozzá, nem válaszolt. Amikor azonban leereszkedett közénk, másik anyánk valósággal körülrajongta. Ő pedig egyszerűen csak elrontotta a játékunkat, félbeszakította a legjobb mulatságot, tönkretette a nagyfiúk kezébe már nem való játékszert,aztán megvető mosollyal továbbállt. Mi, kisgyerekek csodálattal néztünk utána.

A villánk egyemeletes épület volt a promenádon. Semmiképp sem nevezném jellegtelennek– pedig valószínűleg az volt–, mert később általában még jellegtelenebb épületekben laktam, és ezek közül egyiknek sem nézett húsz ablaka és kőkorlátos terasza a tengerre. Hálátlanság volna fanyalognom.

A szökőkutat övező kőmeder száraz volt, a kisgyerekek miatt. Nem állíthatom, hogy hallottam a szomorú történetet a szökőkút vizébe fúlt kisfiúról, de élesen fel tudom idézni anyáink felhős arcát, amellyel a vendégeknek mesélik, miért nem hagynak a kőmedencébe vizet tölteni.

Ez már akkor elkezdődött. Hogy biztosra vettem: hallottam egy történetet. Képzeletemben a mesélő hangja is megjelent, a mese minden részletével együtt. Tudtam, hogy a kisfiú, a villa előző bérlőinek kisfia – honnan vettem ilyesmit gyerek létemre? – egy fülledt délutánon egyedül csellengett az udvaron. A víz frissítő párája, megnyugtató csobogása a kőmederhez csalta, és a kisfiú a hűvös vízbe merítette a kezét.

Szerette volna az arcát is megmosni, ezért üggyel-bajjal feltérdelt a meglehetősen magas peremre. Ahogy két kezét a víz fölé hajolva megmerítette, megbillent, és arccal a medencébe zuhant. A cipőfűzője azonban beleakadt a kőpárkány rózsájába, a kisfiú fönnakadt, még kézzel sem ért le a viszonylag sekély víz aljára, hogy lendületet vegyen. Csak rúgott és csapkodott, míg ki nem szenvedett.

Így gondoltam én. Ki tudja, valójában mi történt. A száraz mederben mindenesetre csupán szél tépte falevelek zörögtek.

A magas kőkerítés mentén árnyas fák vették körül a tengerre néző házat, olyan öregek, hogy nagy viharok másnapján a kertész halomba gyűjtögette letört ágaikat. Köteles volt felmászni minden egyes fára és lábával rugózva ellenőrizni a vastagabb ágak tartását. Órákig elnéztem, ahogy szöszmötöl.

Mindez a házban lakó kisgyermekek biztonsága érdekében történt. Ne essen bajunk, ha felmászunk a fára vagy ott játszunk alatta.

Akár miattam is tehát, bár én nem másztam, nem mászhattam fára, mert anyánk nem engedte. Igyekezett gyávának nevelni, hogy egy fontos érzékszerv híján ne legyek vakmerő.

Soha nem engedte, hogy kipróbáljam mindazt, amit az ép hallású kisfiúk megtehettek. Magához láncolt, lefogott, visszatartott.

Mindhármunkat akaratunk megtörésével nevelt, bár a nővéremmel több dolga volt, mint velem vagy az öcsémmel.

Talánegyetlenegyszer voltam vele igazán engedetlen.

Egy délután egy erősen kifestett, vörös szájú nő jelent meg nálunk. Máskor is jött, de rendszerint este érkezett, mikor minket már aludni tereltek. Szemlátomást mindig anyánktól akart valamit.

Akkor még nem hívtuk sehogy, de évekkel később a nővérem a vörös ajka miatt Mádám Rúzsként emlegette, ezért én is így említem, noha akkoriban a kutyás nőként élt a fejemben. Amolyan elvirágzott nő volt, aki egykori szépségének romjain áll és tapos, és már csak ezzel kelt feltűnést. Mivel a nagy meleg miatt ritkán viselhetett szőrmét, ezért egy szép vörös szőrű kutyát hordozott a karján. Talán a tükör előtt gyakorolta ki, hogy áll neki a legjobban a vörös hajához. Akkoriban én ezt egyáltalán nem találtam különösnek.

Másik anyánk ugyanilyen ebet tartott a gyerekek mulatságára.

A nő letette a földre a kutyát, és hátrált pár lépést.

Lélegzet-visszafojtva figyeltük, ahogy a spánielek gyanakodva körbeszagolgatják egymást. Később eltűntek a kert mélyén, és csak uzsonna után kerültek elő. A nő hazafelé már nem vette karjára az ebet, kosarat kért, abban vitte haza. Bizonyára poros lett szegény állat szőre a nagy hancúrozásban, gondoltam gyerekfejjel.

Hónapokkal később mi látogattunk el a kutyás nő villájába. Az oda vezető útra nem emlékszem, az uzsonnára nem emlékszem – pedig vendégségek alkalmával legfeljebb a sütemény és a tea kárpótolt az idegenekkel való találkozás gyötrelméért –, csak arra, hogy térdemre tett kézzel guggolok egy kosár mellett,és tátott szájjal csodálom az egyhetes ebeket. Az anyakutya ingerülten szoptatta az öt mohó szőrgombolyagot, vagyis csak négyet, mert az ötödik – amelyik gyengébbnek, fejletlenebbnek látszott – nem fért oda, testvérei fején mászkálva igyekezett magát minden megnyíló résbe bepréselni.

Egy darabig figyeltem a küzdelmét, aztán kicsiny kezeimmel addig lökdöstem a kölyköket, míg a legkisebbnek is helyet nem szorítottam.

Csakhamar újra kitúrták. Fél szemmel láttam, amint anyáink induláshoz terelik össze a gyerekeket. Felvettem a kicsit, és magamhoz szorítottam, hogy jelezzem: szeretném hazavinni.

A kutyás nőre sandítottam, aki jóságosan, beleegyezően mosolygott. Neki bizonyára négy kutya is kellően széles választék, ha dekorációnak kell. Aztán anyáinkra néztem; szemükben mélységes elutasítással találkoztam. Anyánk kitépte a kutyát a kezemből, és visszadobta a kosárba.

Az esetre érettebb fejjel visszagondolva arra jutottam, hogy anyáink talán azt nem szerették volna, ha a kis szuka később az apjával kezd párosodni. Persze ez sem valószínű, hiszen kompromisszumképpen választhattak volna nekem egy kant is.

Én mindazonáltal tovább szívóskodtam. Ahogy megindultunk, lemaradtam, aztán sarkon fordulva megint felkaptam a kiskutyát, és szaladni kezdtem vele, el a gyerekek hosszú sora mellett, ki a már megnyitott kapun, le egészen a tengerpartra, amerről jöttünk.

Biztosan önkéntelenül is olyasmiket rikoltottak utánam, hogy állj meg, vagy hozd vissza, tedd le. Hátrapillantva láttam az ordításra nyitott szájakat. A kutya lüktető kicsi szívét a saját dobogó szívemen éreztem, ettől valósággal megmámorosodtam, és még gyorsabban rohantam.

Az első pillanatokban szinte lebénította őket esztelen cselekedetem. Amint azonban anyáink magukhoz tértek, hamar utolértek, és együttes erővel tepertek le a part homokjára.

A földön hanyatt fekve szorítottam magamhoz az apró jószágot. Rémületében levizelte az ingemet. Abban a pillanatban még jól is esett a hasamon szétterjedő meleg nedvesség.

Anyánk szétfeszítette kutyát ölelő karjaimat, másik anyánk pedig letépte rólam az állatot, hogy visszavigye az alomba.

Nem –mondta anyám a szemembe nézve.

Ez volt az első szó, amit megtanultam szájról olvasni.

Olyan pontosan azonosítottam a hozzá tartozó szájmozgást, hogy később a folyóbeszédből is jól kivettem a tagadószavakat.

Amúgy hiába figyeltem a beszélő ajkakat, azonosítani csak azokat a szájmozgásokat tudtam, amelyek folyton visszatértek, és éles emlékekhez kötődtek, vagy amelyekhez kézmozdulatok is társultak. Magától senki nem tanulhat meg szájról olvasni. Én a szájak helyett már akkor is inkább az arcokat figyeltem. Mikor fordulnak mosolyogva felém, mely cselekedetem vált ki bosszúságot. Arcokra pillantva tanultam meg rossznak és jónak lenni. Anyám arcát figyeltem leginkább.

Ő bontotta le nekem a világot először jelekre. Azelőtt minden egybefolyt, a színek, formák, szagok ömlesztve áradtak felém, nem tudtam egyiket a másiktól elválasztani. Anyánk különítette el és emelte ki a masszából mindazt, amit egy háromesztendős süket kisfiúnak ismernie kell.

Kis kártyákat készített nekem. Az egyik könyvemben még ma is őrzöm őket. Ha néha előveszem az egyesével, kézzel megrajzolt képecskéket, belesajdul a szívem a saját hálátlanságomba. Hogyan is mondhatok bármi rosszat az anyánkról? A villa nagy szalonjában ültünk kettesben, hogy semmi se vonja el a figyelmemet. Az ablakon át lenéztem az udvaron játszó gyerekekre, de nem irigykedtem rájuk. Anyánk ilyenkor órákig csak velem játszott, és ez nekem sokkal többet ért, mint holmi szertelen rohangálás a niszi napsütésben.

Az első kártyákra színeket, számokat, valamint egytől tízig pöttyöket rajzolt. A minket körülvevő világban meg kellett találnom annak az elemnek a megfelelőjét, amit éppen felmutatott. Ha sárga lapocskát tartott fel, letéptem a vázába állított napraforgó egyik szirmát. Ha négyzetet, akkor mentem, és a játékszerek ládájából előtúrtam egy építőkockát. Ha a négy kis pontot ábrázoló kártyát tette elém, magamra és az odalenn hancúrozó kicsikre mutattam. Ezért külön megsimogatta a fejem. Bizonyára nagy teljesítménynek vélte, hogy nem üveggolyókat gurítok elé. De nekem ez könnyebben ment, mint négy tárgyat összekeresgélni. Az apró pontokban azt láttam, ahogyan uzsonnaidőben körbeüljük az asztalkát: a nővérem, az öcsém, Nagyhomlok és én.

Anyánkkal néhány egyszerű jelet is használtunk egymás között:jöjj és menj, evés és ivás, kérem és köszönöm, helyes és helytelen és így tovább. Talán attól rettegett, hogy ha nem csiszolja az elmémet, akkor afféle falu bolondja lesz belőlem, aki nyálcsorgatva hol hörög, hol vihog. Mintha mindannyiszor megkönnyebbülés áradt volna szét az arcán, amikor megértettem vagy alkalmaztam egy jelet.

Egyébként úgy kezeltek, mint egy tárgyat. Aki előtt minden elhangozhat, mert akkora hatással lesz rá, mint a falitükörre vagy az éjjeliszekrényre.

Honnan voltam ebben bizonyos? Létezik egy gyermekjáték, a nevét nem is tudom, amikor a fogó szemét bekötik, ő pedig a kezével tapogatja ki a körülötte csalogatón éneklőket.

Mivel a kendő miatt nem lát, csakis a fülére hagyatkozik.

Anyánk annyira félt attól, hogy egyszer vakmerőn kipróbálom és a játszadozók közé állok, szememet bekötik és megpörgetnek, hogy ilyenkor mindig magához vont, szinte kivonszolt a gyerekek köréből. A teaasztalnál ölébe kapott, és elém tolta a süteményestálat, mint amikor a kutyát egy finom falattal terelik el a nyomról.

Azt sem bánta, hogy kivájom a kuglófból a mazsolát, mert minden figyelmét másik anyánknak szentelte. Ha már megettem a mazsolaszemeket, és az asztalon csupán a kalács kifurkált roncsa maradt, én is másik anyánkra szegeztem tekintetemet.

Arca elfelhősödött, könnyek gyűltek a szemébe, az égre nézett. Anyánkat kérdezgette, de nem várt választ. Azaz valódi választ nem várt. Csak reményért könyörgött.

Anyánk átkarolt engem, teste rezgéseiből éreztem, hogy beszél. Persze abban az időben még akkor sem értettem volna a monológját, ha szembefordulok vele.

Eleinte tudomásom sem volt róla, hogy az apák is részei a gyermekek életének. Velünk nem éltek férfiak, ha azt az egy kertészt leszámítom. Mindig így voltunk együtt: gyermekek, anyák és gondozószemélyzet.

Másik anyánk férje csak akkor toppant be, ha a felesége komolyan lebetegedett. Ez rendszerint évente egyszer következett be, úgy a tél közepén.

A férfi az értesítést követve egy-két héten belül megérkezett, hogy tanúja legyen, a neje hogyan tartja be a legszigorúbb orvosi utasításokat. Kedvesen és készségesen viselkedett, a promenádon kísérgette gyengélkedő feleségét, akinek állapota rohamosan javult. Színe lett, felszedett pár kilót. Napról napra vidámabb életet éltünk. Uzsonnák, vendégségek, kirándulások következtek. Másik anyánkat nevetni láttuk. A gyerekek körülzsongták az apjukat, aki mindenkit a gondtalan élet illúziójával ajándékozott meg.

Csak ketten nem szóltunk hozzá. Az egyik természetszerűleg én voltam, a másik Nagyfiú. Családegyesítések idején még az étkezésekhez sem jött le, a szakácsnő vitt fel neki hideg sültet, kenyeret és egy pohár tejet.

Szécsi Noémi (Fotó: Székelyhidi Balázs)

Szécsi Noémi (Fotó: Székelyhidi Balázs)

Egy hónapnál soha nem tartott tovább a férj önként vállalt rabsága. Azokon a reggeleken szinte a levegőben lehetett érezni a gyászt, ami lassan a házra ereszkedett. A nagy gyerekhálóban – ami valójában két, egybenyíló szoba volt – szinte egyszerre ültünk fel ijedten reggel az ágyban, mintha ugyanazt álmodtuk volna: elment. Hiába sütött át a reggeli nap a promenádra néző ablakokon, hiába lengette tengeri szellő a muszlinfüggönyt, hiába takarta a testünket selyemfodros, csipkeszegélyes ágynemű, még így is elfacsarodott a szívünk.

A mindig fájdalmas eseményt azonban megnyugtató ismerősséggel visszatérő események követték. A családfő eltűnésével Nagyfiú ismét csatlakozott az étkezésekhez, Damamó hasa pedig lassan növekedni kezdett.

Szécsi Noémi: Gondolatolvasó
Európa Könyvkiadó, 2013