Siketek közt | Szécsi Noémi: Gondolatolvasó

Vámos Miklós |

Az ifjú kolléganőt Szécsi Noéminek hívják, és nem tudom megítélni, milyen mértékben ismert a neve e lap* olvasói között. Talán hallottak róla, amikor 2009-ben sokak meglepetésére elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, 33 ország pályakezdőit győzve le, öregbítve a magyar irodalom hírnevét külföldön. Ha mégsem, jegyezzék meg most.

Gyorsan két számozott megjegyzés, melyek kikívánkoznak az elejére: 1. Az Európa Könyvkiadó szerzője vagyok, immár ötödik éve. Újabban Szécsi Noémi is itt jelenik meg. Akárcsak Konrád György és Háy János. Amikor én odaszerződtem, még magányosnak éreztem magam, mert az Európa fő profilja a külföldi irodalom volt, plusz a drága Szabó Magda, aki addigra sajnos már meghalt. Meg néhány ritkán publikáló költő, mint Lator László és Várady Szabolcs. Boldoggá tesz, hogy egy újabb műhely látszik szerveződni hazai kortárs prózaisták számára, s remélem, ezt rajtam kívül mások is érzékelik.

2. Új könyve, a Gondolatolvasó borítójának hátoldalán láthatjuk Noémi írónőt, amint ódon könyvtári helyiségben üldögél (vélhetőleg az Egyetemiben, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél), szívfájdítóan cirádás fémcsigalépcső előtt, U-alakú asztal öblében. Várúr leányára emlékeztet, aki a könyvtárszobába menekült egy kínos kérő látogatása elől. Szemét lesüti. Nem néz ránk. Mint aki tőlünk is tart. Szerintem ideje, hogy fölemelje tekintetét, és elhiggye, nincs mitől félnie.

Aki olyan könyvekre vágyik, amilyeneket már olvasott, az ne az ő új regényét válassza. Abból meglepően friss szelek fújdogálnak. Recenzióban ilyenkor szokás summázni az ismertetett mű történetének velejét, én ezt megspórolom önöknek. Nem csak azért, mert akadnak olyan prózadarabok, amelyeknél a cselekmény hordozza mindazt, amit az írójuk ki akar fejezni, más szövegekben (ez a kisebbség) a lényeg nem a sztoriban lakozik. Azért sem mesélem el, mert aki az én ajánlásomra veszi a kezébe, annak minek rontanám el az olvasás eredendő izgalmát? A regény mindenesetre egy érzékszervi hibás fiúról szól, olyan hitelességgel, hogy ha nem ismerném futólag Szécsi Noémit, föltételezném, hogy ő sem hall. Süket. Vagy inkább siket. Nem csak a nagyot nem hallja, a kicsit sem. A könyv egyetlen fontos kérdést tesz föl: MI LESZ VELE? Valamennyi jelenet, gondolat, fejezet voltaképp a válasz keresése, áttételesen, vagy a szó szorosabb értelmében.

Szécsi úgy formáz meg egy kitalált históriát, hogy amennyiben elfogadjuk a játékszabályokat, vérvalóságként fogadjuk el a teremtett figurákat és élethelyzeteket. Annak ellenére, hogy erősen alultájékoztatottak – olykor szándékosan tévútra vezetettek – vagyunk. Időbe telik, mire a földrajzi pontokat azonosítjuk a térképen valóban létezőkkel, s a cselekményt el tudjuk helyezni az egyetemes idő koordináta-rendszerében. Úgy is mondhatnám, a szürreális nekibuzdulás ez esetben realistább eredménnyel jár, mint az aprólékosan adatolt tényirodalom. Én soha nem írnék így, mégis megemelem a kalapom a teljesítmény előtt. Ostobaság volna azt várnom más szerzőktől, hogy az én módszereimet alkalmazzák. Arról nem is beszélve, hogy azt mennyire unnám. E hozzáállás olvasóként is a sajátom, értékelem, ha meglepnek. Az irodalom leggyakrabban úgyis önmagából táplálkozik, sok régebbi könyvből párlódik sok újabb, ritkán van új a nap alatt.

Az 1976-os születésű (Szentes) írónő első kötete, a Finnugor vámpír 2002-ben jelent meg. Követte két olyan vallomásféle, melyeket a szülés és az anyaság élményének köszönhetett (A kismama naplója, A baba memoárja.) A Kommunista Monte Cristo egy vegetáriánus hentesről szól, aki amúgy kommunista. Az Utolsó kentaur a budapesti lázadó ifjúság kalandregénye. A Nyughatatlanok pedig az 1848-49-es forradalom és szabadságharcot követően Európában kóválygó emigránsoké. Az ő leszármazottjuk a Gondolatolvasó-beli fiú. Egy készülő trilógia második darabja ez, tudható az interjúkból. Ami azért meglepő, mert az említett családi vonalat leszámítva, a két könyv szinte alig kapcsolódik egymáshoz.

„Semmi bizonyítékunk nincs Tita tehetségére – azokat, akik tehetségesnek mondják, a szépsége, bája, fiatalsága bűvölte el. A családon belüli vélemény pedig nem számít – jelentette ki apánk.” Tita a siket fiú nővére, akit apjuk egy időpontban arra utasít (a regény legelső mondata szerint), hogy ezentúl húgának kell szólítania. Ebbe ne menjünk bele. Abba viszont igen, hogy miért számítana jobban a családon kívüli vélemény? Absztrahálva: jobban hihetünk-e azoknak, akik adott kérdésben (vagy műalkotásról) úgy alkotnak véleményt, hogy semmi közük hozzá? Kétlem. A terepen jártasak (szakemberek?) ítélete megbízhatóbb, még akkor is, ha valamelyest elfogult. A közömbös szemlélő álláspontját fogadjuk fenntartással, akár pozitív, akár negatív – ez az én házi szabályom.

Szécsi művei eléggé szabálytalanok ahhoz, hogy érdemes legyen őket megvenni vagy hazahordani a könyvtárból. Bizonyára ennek köszönhető, hogy vannak lelkes olvasói. E ténynek pedig az a folyománya, hogy akadnak gyanakvó kritikusai. Be nem vallott bírálói nézet Magyarországon, hogy a magas irodalom a magas példányszám ellentéte. Szerző képes fokozni a vele kapcsolatos ítészi zavarodottságot, Szécsi kolléganő többször hangsúlyozta, hogy ő nem a „rendes” versenyben evez, inkább a lektűr vizein. Hiába szánta poénnak, némely kritikus humorérzékének meglétére nincs megbízható forrás. Egyikük imigyen szóla: „Szécsi még mindig elkeseredetten keresi a lektűr és a magas irodalom közti vékonyka rést, ahová be tudná préselni magát. Ha létezik is ez a rés, még nem találta meg. Ahhoz mindenekelőtt tehetséges íróvá kellene válnia.” Siketek közt nagyothalló a király? Örkény István arra tanított, hogy kritikussal soha nem szabad vitatkozni. Betartom. De most nem az én kritikusomról van szó. Hölgyeim és uraim, vesszek meg, ha Gondolatolvasó bármelyik részében vagy sorában érezhető, hogy a szerző elkeseredetten keresne bármit. Egyetlen szótagban sem találtam olyan törekvést, hogy bárminő résbe akarna begyömöszölődni. Ő csupán elmesél egy történetet, nem azért, mintha olyan fontosnak találná, hanem azért, mert egyszerűen összeállt, mindazokból a valóságforgácsokból, melyeket gondos könyvtárazással összehordott írói anyagraktárába. Szerintem azt érdemes latolgatni, hogy kihozta-e saját maximumát a témából, vagyis sikerült-e olyan fényesre kovácsolnia, amilyenre jelenlegi adottságaival képes, és amennyit a tárgy lehetőségei megengednek. Válaszom: IGEN. Köszönöm, csak ennyit akartam mondani.

Az írás eredetileg a *Figyelő Online Olvasni arany rovatában jelent meg.

Szécsi Noémi: Gondolatolvasó
Európa Könyvkiadó, 2013
256 oldal, teljes bolti ár 3200 Ft
ISBN 978 963 079 6729

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ez hát a szerelem, gondoltam undorral, már csak ez hiányzott. Újabb hiábavaló szenvedés az eddigiek tetejébe.

És ez még nem is volna baj. Hiszen a tizenkilenc éves Fülöp szeret szenvedni. Kétéves volt, mikor a szülei rájöttek, hogy nem hall – azóta megtanulta, hogyan viselje méltósággal a süketségét. Az iskolában elsajátította a jelbeszédet, és ha összpontosít, szájról is olvas. Minden tanára nagy tehetségnek tekinti. Vajon jobban értené kiszámíthatatlanul viselkedő családtagjait, ha hallaná is őket? Öntörvényű, mártír anyját és szilaj, konok apját? Távol lévő és megfejthetetlen szüleivel szemben Fülöp életének egyetlen biztos pontja színésznőnek készülő nővére, Matild. Kettejük sorsa néha különválik, de többnyire együtt alakul mediterrán tengerparti villáktól magyarországi birtokokon és siket internátusokon át egy ostromlott világvárosig. Mindeközben Fülöp abban reménykedik, hogy embertársaink legtitkosabb gondolatait akkor ismerhetjük meg igazán, ha nem halljuk, mit beszélnek.

A Gondolatolvasó a 2011-ben megjelent 1848-as emigránsregény, a Nyughatatlanok folytatása, egy tervezett trilógia második darabja. Számos ott megismert szereplőt viszontláthatunk benne, bár ez a regény az előzményektől függetlenül is kerek és magával ragadó história. Történet az idegenségről, a saját gondolataink börtönében kavargó ellentmondásos érzésekről és a felnőtté válásról. Meg a szerelemről.