Harlan Coben: Hat év (részlet)

Posted on 2014. február 25. kedd Szerző:

0


Coben_Hat-év-bor180| Első fejezet |

A templom utolsó padsorában ülve néztem, ahogy életem szerelme hozzámegy egy másik férfihoz.

Natalie, természetesen, fehér menyasszonyi ruhában volt, és káprázatosan nézett ki, még jobban megforgatva ezzel a tőrt a szívemben. Törékenysége ellenére mindig volt valami rendíthetetlen a szépségében, és most, ahogy az oltár előtt állt, szinte nem is evilági teremtménynek tűnt.

Beharapta az alsó ajkát. Hirtelen bevillantak azok a ráérős reggelek, amikor szerelmeskedtünk, majd magára kapta az egyik kék ingemet, és lementünk a városba reggelezni. Az asztal mellett ülve elolvastuk a reggeli újságokat, végül elővette a vázlatfüzetét, és rajzolni kezdett. Koncentrálás közben ugyanúgy beharapta az alsó ajkát, mint most.

Két jeges kéz ragadta meg a szívemet, és egy határozott mozdulattal kettétépte.

Miért jöttem el az esküvőjére?

Hisznek abban, hogy létezik szerelem első látásra? Én sem. Abban viszont hiszek, hogy létezik nagyon erős – nem pusztán fizikai – vonzalom első látásra. Hiszek abban, hogy nagy ritkán – egyszer, talán kétszer az életben – olyan elemi erővel, olyan ösztönösen és azonnal vonzódunk valakihez, mintha mágnes rántana minket egymáshoz. Pontosan ez történt velem és Natalie-val. Néha ennyi az egész. Néha tovább növekszik, és kezdetét veszi az a csodálatos pokoljárás, amelyről tudjuk, hogy valódi és örökké tart.

Néha pedig az ember átveri önmagát, és összetéveszti az elsőt a másodikkal.

Naivan azt gondoltam, hogy mi örökké együtt leszünk. Soha nem hittem az életre szóló elköteleződésben, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lerázzam magamról a béklyóit, Natalie-ról azonban rögtön – vagy legalábbis egy héten belül – tudtam, hogy életem hátralévő részében minden áldott reggel mellette akarok ébredni. Ő volt az a nő, akiért hajlandó lettem volna feláldozni az életemet, hogy megvédjem. Ő volt az a nő – igen, tudom, mennyire giccsesen hangzik –, aki nélkül semmire sem vágytam, aki a leghétköznapibb eseményt is ünneppé varázsolta a jelenlétével.

Rosszabb vagyok, mint a legnyálasabb romantikus film, igaz?

A kopaszra borotvált lelkész beszélni kezdett, de a fülemben doboló vértől egy szavát sem értettem. Szótlanul bámultam Natalie-t. Azt akartam, hogy boldog legyen. Ez nem csak üres frázis volt a részemről, hiszen legtöbbször, ha a szerelmünk már nem kíváncsi ránk, boldogtalannak akarjuk látni, nem igaz? De én komolyan gondoltam. Ha valóban azt hittem volna, hogy Natalie boldogabb lenne nélkülem, akkor elengedem, bármennyire fáj is. De nem ez volt a helyzet. Nem gondoltam, hogy boldogabb lesz nélkülem, függetlenül attól, amit mondott vagy tett. Persze lehet, hogy ez is csak egy újabb hazugság volt, amivel önmagamat próbáltam nyugtatni.

Natalie nem nézett felém, de láttam, ahogy enyhén összeszorítja az ajkát. Tudta, hogy én is a templomban vagyok. Szemét jövendőbeli férjére szegezte. Nemrég tudtam meg, hogy Toddnak hívják. Utáltam ezt a nevet. Todd. A barátai valószínűleg Toddynak becézték.

Todd haja túl hosszú volt, négynapos borostáját egyesek talán menőnek találták, én azonban legszívesebben behúztam volna neki egyet. Önelégülten pásztázta a násznépet, míg végül a tekintete megállapodott rajtam. Néhány másodpercig csak bámult, majd úgy döntött, inkább nem foglalkozik velem.

Miért ment vissza hozzá Natalie?

A koszorúslány Natalie húga volt, Julie. Két kezében egy-egy csokrot tartva, arcán élettelen, gépies mosollyal állt az emelvényen. Sosem találkoztunk, de láttam róla fényképeket, és hallottam őket telefonon beszélni. Julie-t láthatóan ugyanúgy meglepte ez a fejlemény, mint engem. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nem nézett rám, valami távoli pontot bámult.

Ismét Natalie arcára pillantottam, és úgy éreztem, mintha apró bombák robbannának a mellkasomban. Bumm, bumm, bumm. Rossz ötlet volt idejönni. Amikor a vőlegény tanúja elővette a gyűrűket, elszorult a torkom. Nem kaptam levegőt.

Elég!

Azért jöttem el, hogy a saját szememmel lássam. Legalábbis azt hiszem. Apám öt hónappal korábban halt meg szívrohamban. Soha nem voltak szívproblémái, minden szempontból jó kondícióban volt. Eszembe jutott, ahogy ültem a váróteremben, majd behívtak az orvos irodájába, és közölték a tragikus hírt. Megkérdezték tőlem ott, majd a ravatalozóban is, hogy akarom-e látni a holttestet. Mindkétszer nemet mondtam. Nem akartam, hogy az legyen róla az utolsó emlékem, amint egy hordágyon vagy egy koporsóban fekszik. Úgy akartam megőrizni az emlékezetemben, amilyen valójában volt.

De ahogy telt-múlt az idő, egyre nehezebben tudtam elfogadni a halálát. Életvidám, egészséges férfi volt. Két nappal a halála előtt elmentünk egy New York Rangers hokimeccsre – apának bérlete volt –, hosszabbítás lett, és mi végig ott kiabáltunk meg szurkoltunk. Hogyan lehetne akkor halott? Azon kaptam magam, hogy elméleteket gyártok, hátha tévedés történt, vagy valami nagyszabású összeesküvésről van szó, és talán mégsem halt meg. Tudom, hogy ennek semmi értelme, de a kétségbeesés gonosz dolgokra képes az emberrel. Ha megérzi, hogy van mozgástere, megtalálja a maga alternatív válaszait.

Ennek részben az volt az oka, hogy nem láttam apám holttestét. Nem akartam ugyanezt a hibát még egyszer elkövetni. De hogy a metaforánál maradjak, most már láttam a hullát. Semmi értelme nem lett volna ellenőrizni a pulzusát, megbökdösni vagy tovább maradni annál, mint ameddig feltétlenül szükséges.

Igyekeztem feltűnés nélkül távozni. Ez nem könnyű, ha az ember százkilencvenöt centi magas, és – Natalie szavaival élve – olyan az alkata, mint egy favágónak. Nagy kezem van. Natalie imádta a kezemet. A sajátjába fogta, és végighúzta ujjait a tenyeremen lévő vonalakon. Azt mondta, olyan a kezem, mint egy igazi férfié. Le is rajzolta, mert szerinte benne van ez egész élettörténetem – hogy a szüleim kétkezi munkások voltak, hogy egyetemi éveim alatt kidobóként dolgoztam egy helyi éjszakai klubban, és valamiképpen az is, hogy most ugyanazon az egyetemen, a Lanfordon én vagyok a legfiatalabb tanár a politikatudományi tanszéken.

Kibotorkáltam a kis, fehér kápolnából a meleg nyári levegőre. Nyár. Tényleg csak ennyi lett volna az egész? Egy nyári kaland? Mi nem két izgalomra vágyó kölyök voltunk egy nyári táborban, hanem két magányt kereső felnőtt egy művésztelepen – ő festett, én a politikatudományi disszertációmat írtam. De a történet ugyanaz: megismerkedtünk, egymásba szerettünk, és mire eljött a szeptember, mindennek vége lett. Az egész kapcsolatunkban volt valami valószerűtlen, mindketten kiszakadtunk a hétköznapi életünkből, és eltávolodtunk az azzal járó dolgoktól. Talán éppen ez tette olyan fantasztikussá. Talán a tény, hogy ebben a realitásoktól mentes buborékban találkoztunk, jobbá és intenzívebbé tette a kapcsolatunkat. De az is lehet, hogy mindezt csak bebeszélem magamnak.

Éljenzés és taps szűrődött ki a templom ajtaján. A hang visszarántott a jelenbe. A szertartás véget ért. Todd és Natalie mostantól Mr. és Mrs. Borosta. Hamarosan elindulnak vissza a padsorok között. Eltűnődtem, vajon megdobálják-e őket rizzsel. Todd valószínűleg nem örülne neki. Összekócolódna a haja, és a rizsszemek beleakadnának a borostájába.

Megint rám tört az érzés, hogy nincs itt semmi keresnivalóm.

Éppen abban a pillanatban indultam el a fehér kápolna háta mögé, hogy eltűnjek az útból, amikor kitárult a kápolna ajtaja. A tájat néztem. Nem volt ott semmi, csak egy tisztás. A távolban fák. A faházak a domb túloldalán álltak. A kápolna is ahhoz a művészek számára létrehozott alkotótáborhoz tartozott, ahol Natalie lakott. Az enyém, az írók tábora néhány kilométerrel odébb volt. Régi vermonti farmok, amelyeken még mindig termesztenek ezt-azt.

– Szia Jake.

Az ismerős hang felé fordultam. Velem szemben, alig három méterre tőlem, ott állt Natalie. Gyorsan a bal keze gyűrűsujjára pillantottam. Mintha csak olvasna a gondolataimban, felemelte a kezét, és megmutatta vadonatúj jegygyűrűjét.

– Gratulálok – mondtam. – Örülök a boldogságodnak.

Elengedte a füle mellett a megjegyzésemet.

Harlan Coben

Harlan Coben

– Nem hiszem el, hogy itt vagy.

Fordította: Illés Róbert

Harlan Coben: Hat év
Jaffa Kiadó, 2013