Berki Judit: Ülök a matracon (részlet)

Posted on 2014. február 15. szombat Szerző:

0


BerkiJ_Ülöka-matracon-bor180*A szövegben a nevek és az idegen nyelvű szövegek pontatlan és eltorzított helyesírása szándékos!* (A szerk.)

(…) Szerencsére másnap Lepke végre hazajött Skandináviából, ahonnan már hetek óta olyan üzeneteket küldözgetett, hogy segítség, foglyul ejtette egy gigantikus Fjörle kanapé, ám most kiderült, hogy ez volt élete turnéja, és most haladéktalanul el akarja mesélni. Több okból is nagyon örültem neki, mert Lepke nemcsak a másik legjobb gyerekkori barátom volt a Dóra mellett, hanem a legszórakoztatóbb ember, akit ismertem. Tízéves korunkban ismerkedtünk meg Siófokon, a pedagógusok ötös számú SZOT-üdülőjében, ahol mind a ketten anyukánkkal nyaraltunk, és nap mint nap együtt ebédeltünk a második turnusban. Lepke akkoriban feltűnően sovány kisfiú volt, gyerekszínész és magántanuló, mert negyedikre az összes hatodik kerületi iskolából kirúgták, annak ellenére, hogy anyukája magas pozíciót töltött be nemcsak a kerületi tanácsban, hanem a Hazafias Népfronton belül is. Mindig nagyon elegánsan, fehér térdzokniban, fekete kantáros rövidnadrágban és frissen vasalt fehér ingben járt, magázta a gyerekeket, és kisztihanddal köszönt a kislányoknak. Én voltam az egyetlen, aki cserébe nem rugdostam meg, hanem mindennap több órán keresztül hallgattam rögtönzött operett- és bábelőadásait, mert amíg én például edzésre jártam, és E. T.-s és Csillagok háborújá-s kártyákat, naptárokat és egyéb ereklyéket gyűjtöttem, mint minden normális gyerek a nyolcvanas években, addig az ő ideálja Honti Hanna és Latabár Kálmán volt, falát pedig egy sétapálca, egy lornyon és a Csárdáskirálynő című film részletei díszítették. Zenei ízlése az elkövetkező évek során mit sem változott, ahogy a korhoz sem került közelebb, amiben tévedésből a világra jött, így amikor egy Dave Gahan-rajongó egyszer megkérdezte tőle: „Mode-os vagy?”, azt válaszolta, hogy nem, nem vagyunk gazdagok. Akkor nagyon megverték, így azóta szókincsének bővítése, illetve naprakészen tartása is feladataim közé tartozott. Sajnos nem mindig vagyok én sem elég naprakész, így a múltkor is nagyon megszidott, hogy nem tájékoztattam a „becsípődött” ige jelentésmódosulásáról, mert akkor az egész beszélgetés alatt nem azt figyelte volna, hogy partnerének vajon mije fájhat, a dereka vagy a csigolyája, és ráadásul miért bólogat egyfolytában, és teszi hozzá mindig, hogy oké, rendben.

Lepke élete bizonyos szempontból megvalósult gyerekkori álom, hiszen most is ugyanazt csinálja, amit anno, bábozik, operettet énekel, és legfontosabb mértékadó forrása továbbra is én vagyok, bár építő jellegű tanácsaimon rendszerint halálra sértődik. Mindehhez pedig egy hiperaktív, diktatórikus vonásokat felvonultató, végtelenül önző személyiséggé vált, aki saját és környezete idejét általában percnyi pontossággal beosztja. Ebből gyakran támadtak konfliktusaink, ma azonban kifejezetten hálás voltam, amikor délelőtt felhívott, és ismertette a programot, hogy akkor ma délután pontban 15:30-kor átjön hozzám. Először beszél kicsit magáról, elmeséli részletesen a turnét, és a mappáját is hozza, rajta az elmaradhatatlan pillangómatricával, ami a kocsijától kezdve mindenét díszítette, benne pedig az ünneplő újságcikkekkel és dicshimnuszokkal, hogy lássam, nem holmi dali társulattal, ahogy a múltkor fogalmaztam, hanem a Zauber der Operettével és a Krakkói Szimfonikusokkal járta többek közt Hankot, Porvoot, Kotkát és Kokkolát. Ezekben a legalább Miskolc méretű nagyvárosokban pedig mindenhol kirobbanó siker és ünneplő tömeg fogadta őt és az olyan nemzetközi hírnévnek örvendő művészeket, mint például Angelika Wolf, Wojtek Philipp vagy Jadviga Duda a két kutyájával, akik minden turnén ott ülnek vele a buszban, a nézők pedig nem a helybeli öregek otthonának a lakói voltak, ahogy azt meglehetősen rosszindulatúan előrevetítettem, hanem a helyi Scalák és Burgtheaterek törzsközönsége. Miután pedig elegendő figyelmet szenteltem művészetének, és beláttam, hogy van akkora tehetség, mint a Dóra, és kellően elszégyelltem magamat azért, hogy őt ennek ellenére semmiben nem nézem meg, Dórát viszont mindenben, megoszt majd velem még egy nagyon fontos titkot, amit a telefonban nem mondhat el. Végül pedig néhány apróbb feladatot kell teljesítenem, amelyeken a jövője és a boldogsága múlik, és ha nem haragszom, akkor nálam alszik, mert elromlott a fűtése, és a lakásában jelenleg mínusz nyolc fokot lehet mérni.

Nem szóltam semmit, örültem, hogy az elkövetkezendő tíz-tizenkét órában egyáltalán nem kell majd önmagammal foglalkoznom, épp csak megemlítettem, hogy valamikor feljön a Bóna egy könyvért, és megkérdeztem, hogy miért nem 15 óra 22 perckor érkezik, a feltoluló kommentárokat viszont, úgymint hogy Miskolc mióta nagyváros, vagy hogy nem beszélek finnül, úgyhogy részemről bármit tartalmazhat a helyi kritikai visszhang, magamba fojtottam. Azt a kérdést sem feszegettem, hogy valóban, Dórát tényleg mindenben megnézem, aminek legfőbb oka az, hogy olyan darabokban játszik, amik egyébként is érdekelnek. Viszont, ha jól emlékszem, már őt is számtalan alkalommal láttam haknizni, többek közt a Mozart hajón, általában húsz rémült tekintetű osztrák nyugdíjas között, akiket sikerült becsalogatni az ungarisches folklórprogramra, és akik aztán halálra vált tekintettel nézték, ahogy a hatvan év körüli, Döbrögi uram testalkatú, sztreccsnadrágba préselt szólótáncos nagy fújtatások közepette be tudja-e fejezni a csárdást, vagy ott a helyszínen kap szívrohamot. A kettőjük a színházhoz és a színészethez való viszonyulásának különbségeire sem hívtam fel a figyelmét, hogy amíg a Dóra folyamatosan olvas, görcsöl, szorong, kísérletezik, vizsgálja, keresi és feszegeti önmaga határait, egyszóval ő maga a két lábon járó Sztanyiszlavszkij-módszer, ami nem mondom, hogy időnként szintén nem tud elviselhetetlen lenni, addig ő még arra sem feszi a fáradságot, hogy mondjuk eljárjon énektanárhoz, vagy szerény, tizenöt éve változatlan repertoárját egy-két új dallal bővítse. A Dóra ráadásul sosem elégedett magával, akkor sem, ha a közönség és a kritikusok céhe is a tenyerén hordozza, ellentétben vele, akinek szilárd meggyőződése, hogy operettet csak egyféleképpen lehet énekelni, szegény megboldogult Rátonyi Róbert legrosszabb pillanatait idéző stílusban.

Lepke pontban fél négykor be is csöngetett, beszélt kicsit magáról, és megmutatta a képeket, ahol arcára fagyott mosollyal áll, mint Joker a Batmanből, néhány, az átlagnál termetesebb táncosnő között, akik állítólag a vilniusi Operaház címzetes magántáncosai. Finoman érdeklődtem, hogy a turné előtt megoperáltatta-e a sérvét, és gyúrt-e kicsit, mert emlékeim szerint annak idején azért rúgták ki az Interoperettből, mert ahelyett, hogy a partnernőjét a lába között forgatta volna könnyedén és elegánsan, a földön görgette, és a szubrett eltorzult arccal sziszegte felé aközben, hogy „Légy csókom, szerencsém, légy a takaros menyecském”, hogy „a kurva anyád baszd szájba, te geci”. Lepke erre az apró epizódra egyáltalán nem akart szót vesztegetni, inkább elmondta, hogy most mindenütt telt ház fogadta őket, és a finnek tombolva hallgatták a Gräfin Mariza, a Fledermaus vagy a Zigeunerbaron részleteit, és kifejtette azt is, hogy lehet, hogy a Dóra éjszakai, nagyon alternatív felolvasószínháza érdekel egy-két retkes lábú bölcsészlányt és néhány csimbókhajú hippit, a népnek azonban az kell, hogy Juliska die Mariska aus Buda-Budapest, arról nem is beszélve, hogy Honvéd banda mit Trompeten.

Valahogy megint kibírtam, hogy ne szóljak semmit, csak annyit kérdeztem, hogy nem voltak-e nyelvi nehézségei, mivel legjobb tudomásom szerint mint diszlexiásnak a nyelvtanulás alól mindig felmentése volt. Azt mondta, egyáltalán nem, sőt már perfekt német, és két nap után önállóan ki tudta fúrni a menedzserüket, akinek előadásonként harminc eurót kellett volna perkálni a semmire, úgy, hogy odament a turné vezetőjéhez, és elmagyarázta neki, hogy das Impresszario nicht arbeite, das Impresszario grosze Holiday, úgyhogy zurück zu Hause, méghozzá schnell, és valóban, másnap már pakolt is.

Miután Lepke úgy ítélte meg, hogy kellő képet kaptam immár Európa-szerte közismert munkásságáról, megragadta mind a két kezemet, alig tudtam kirántani, és olyan modorossággal kezdte mesélni a titkot, hogy többször rá kellett szólnom, ez itt most nem a mosoly országa, beszéljen normálisan, vagy legalábbis próbáljon meg. Kiderült, hogy szerelmes, megtalálta az igazit egy huszonnyolc éves lengyel klarinétművész, bizonyos Katarzyna Kozaczyk személyében, és máris nyitotta ki újra az albumát egy jellegtelen vonásokkal megáldott, seszínű hajú, vázatestalkatú, rémült tekintetű lány képénél, aki ráadásul legalább két fejjel magasodott fölé, és az egyik képen kertészfarmert, a másikon kertészfarmerszoknyát, a harmadikon kertészfarmersortot viselt. Jó, csattant fel Lepke, mielőtt bármit mondhattam volna, az öltözködésén lesz mit csiszolni. Hát azon lesz, feleltem. Nem gyönyörű, fuvolázta, maja ptíca, maja cerdca. Tessék, kérdeztem. Kismadaram, kisszívem, válaszolta Lepke ingerülten, legyek szíves, ne tegyek úgy, mintha nem érteném, mert ez így van oroszul is, vagy legalábbis hasonlóan. Gratulálok, mondtam, de mi ebben a titok, semmi, felelte, csak úgy izgalmasabban hangzik, viszont segítenem kell Katarzyna meghódításában, mert ő egy igazi tudós, zenetörténetből doktorál vagy mit csinál, a buszon egyfolytában olvasott, tehát majdnem olyan intelligens, mint én. Még mindig nem egészen értem, mondtam, mit akar tőlem, zenében komoly lemaradásokkal küzdök, és különben is, már megint összetéveszti az intelligenciát a műveltséggel.

Mindegy, felelte, azt szeretné, hogyha most azonnal megírnék egy körmönfont, angol nyelvű e-mailt a számomra ismeretlen lánynak, amiből kiderül, hogy ő is milyen intelligens, és milyen széles körű ismeretekkel rendelkezik a lengyel kultúráról. De hát ő nagyon intelligens, mondtam, nálam sokkal, de sokkal jobban kezeli a váratlan helyzeteket, viszont miért akar rögtön hazugsággal indítani, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy olvasni nem szokott, gyerekkorában is csak a Cilike-történeteket szerette. Igaz, pár éve megpróbálkozott A világ legnagyobb… sorozattal, de csak a vonatrablásokig és a tragikus szerelmekig jutott, a tengeri katasztrófákhoz már nem volt türelme, filmekből pedig csak a színes, szinkronizált, szélesvásznú, lehetőleg egy szálon futó történeteket szereti. Amellett pedig miért írnánk angolul, hiszen épp az előbb említette, hogy az elmúlt hónapban a némettudását nulláról perfektre sikerült felfejlesztenie, és már szépen halad a lengyellel is.

Lepke kommentárjaim nagy részét megválaszolatlanul hagyta, viszont úgy érezte, gúnyolódom rajta, ezért megkért, hogy válasszak, mit mondjon el, a hét vezér történetét, a Der sieben Ungarishe Führert, a Falu végén kleine pab sein, aber spiele die zimbalistot, vagy pedig csillogtassa meg drámai vénáját, és szavalja el Attila Joseftől a Nicht habe Vater, nicht habe Muttert. A röhögést pedig legyek szíves, és azonnal hagyjam abba, és inkább soroljam fel, mi jut eszembe Lengyelországról, mert ő csak annyit bírt mondani, hogy Lolka és Bolka, arról is kiderült, hogy Lolek und Bolek. Mondtam, az antiszemitizmus, na, de komolyan, szólt rám, komolyan, feleltem, és már láttam, hogy Lepke éppen újra megsértődni készül, amikor csöngettek, és megjött a Bóna a könyvért, így Lepke rögtön letámadta, hogy azonnal mondja meg, mi az első, ami eszébe jut Lengyelországról.

Berki Judit

Berki Judit

Az antiszemitizmus, válaszolta a Bóna, de aztán összeszedte magát, és elkezdte sorolni a listát, Lepke pedig rám förmedt, hogy ugye jegyzetelek, hogy a kozákok, meg a Hmelnickij Bogdán és a vérengzések, Jaruzelski, Szolidaritás, Zbigniew Boniek, Grzegorz Lato, Bem apó, Bogusław Linda, A márványember, fehér sportzokni, Három szín: kék, Mészáros Márta, átható, édes aftershave-szag, János Pál-kép a falon, Radio Maryja, Gazeta Wyborcza, vodka, még több vodka, kurva sok vodka, szép arc, nagy segg, oldalt elválasztott szőke haj, szex szövetpapucsban, Tata Kazika, kurwy, kispolski, nagypolski, oroszellenesség, németellenesség, zsidóviccek, gettólázadás, mindenekelőtt pedig Polak, Węgier, dwa bratanki. (…)

Berki Judit: Ülök a matracon
Scolar Kiadó, 2013