Jo Nesbø: Police (részlet)

Posted on 2014. február 14. péntek Szerző:

0


Nesbo_Police-bor180| Első fejezet |

Hosszú, meleg szeptemberi nap volt. A fény olvasztott ezüstté varázsolta az Oslo-fjord vizét, és lángba borította az alacsony dombokat, amelyek már megízlelték az ősz első esőcseppjeit. Az oslóiak az ilyen napokon kezdenek rendre esküdözni, hogy soha, de soha nem költöznek el a városból. A napkorong lassan lebukott Ullern városrész mögött. Az utolsó sugarak végigsimították a tájat, a város szerény múltjáról tanúskodó szegényes bérházakat, a pazar, teraszos penthouse lakásokat, melyek az országot hirtelen a gazdagságba röpítő olajról meséltek, és a narkósokat, akik a Stensparkenben heverésztek, a rendezett, kicsinek számító főváros kebelén, ahol többen haltak meg túladagolásban, mint az akár nyolcszor nagyobb európai városokban. Végigcirógatták a kerteket, ahol a védőhálóval körülvett trambulinokon a gyerekek a használati útmutató előírásaihoz híven nem ugráltak háromnál többen egyszerre. És a várost körülölelő hegyeket és erdőket, melyek félúton belevesztek az úgynevezett Oslo-katlanba. A nap nem akarta elereszteni a várost, úgy nyújtogatta felé sugárujjait, mintha egy vonat ablakából kihajolva akarná meghosszabbítani a búcsút.

A reggel hideg és tiszta volt, s olyan éles fénnyel indult, amilyet a műtőlámpák árasztanak. Napközben a hőmérséklet emelkedett, az ég kékje egyre mélyebb árnyalatokat öltött, a levegő pedig bársonyos lett, ami a szeptembert az év legkellemesebb hónapjává teszi. És amikor puha és óvatos léptekkel megérkezett az alkonyat, a Maridalsvannet felé elnyúló hegyoldalak villanegyedeiben alma és napmeleg lucfenyő illata úszott a levegőben.

Erlend Vennesla az utolsó magaslat tetejéhez közeledett. Érezte az izmait égető tejsavat, helyette azonban inkább arra koncentrált, hogy függőlegesen nyomja le a klipszes pedálokat, és a térde enyhén befelé nézzen. Mert a helyes technika elengedhetetlen. Különösen, amikor az ember kimerült, és az agya szívesen parancsolná olyan testhelyzetbe, amelyben ugyan kevésbé fáradt, de egyúttal kevésbé hatékony izmokat terhel. Érezte, ahogy a merev bicikliváz minden wattnyi teljesítményt elnyel és felhasznál, amelyet beletapos, majd azt is, hogyan gyorsul fel, amikor sebességváltás után állva kezd pedálozni, miközben ugyanazt a fordulatszámot próbálja tartani, ami mintegy kilencven tekerést jelent percenként. A pulzusmérő órára pillantott. Százhatvannyolc. A fejlámpa fényét a kormányra erősített GPS kijelzőjére irányította, amelyet Oslo és a környék részletes térképével, valamint aktív nyomkövetővel láttak el. A kerékpár és a tartozékok többe kerültek, mint amit egy frissen nyugdíjba vonult gyilkossági nyomozó szigorúan véve megengedhetett volna magának. De fontos, hogy formában maradjon, most, hogy az élet más kihívásokat tartogat számára.

Kevesebb kihívást, ha egészen őszinte akar lenni.

A tejsav a combjába és a lábszárába mart. Fájdalmas volt, de egyben kecsegtető ígérete is annak, ami következik. Endorfinmámor. Izomláz. Nyugodt lelkiismeret. Egy sör a feleségével az erkélyen, ha a levegő nem hűl le túlságosan naplemente után.

És egyszer csak odafent volt. Az út kiegyenesedett, és ott feküdt előtte a tó, a Maridalsvannet. Lassított. Vidéken volt. Tulajdonképpen abszurd, hogy egy európai főváros központjából indulva mindössze tizenöt percnyi megfeszített kerékpározás után hirtelen gazdaságok, mezők, sűrű erdők és az este sötétjébe vesző túraösvények között találja magát az ember. A fejbőre viszketett az izzadságtól a koromfekete, Bell márkájú kerékpáros sisak alatt, amely annyiba került, mint a gyermekkerékpár, amelyet unokája, Line Marie hatodik születésnapjára vásárolt. Erlend Vennesla azonban nem vette le a sisakot. A kerékpárosok körében a legtöbb haláleset fejsérülések miatt következik be.

Újra a pulzusmérő órára pillantott. Százhetvenöt. Százhetvenkettő. Egy kellemes fuvallat távoli ujjongást sodort magával a város felől. Az Ullevaal Stadionból jöhetett, nemzetközi mérkőzést játszottak az este. Szlovákia vagy Szlovénia ellen. Erlend Vennesla néhány másodpercre elképzelte, hogy az üdvrivalgás neki szól. Jó ideje nem kapott már tapsot. Utoljára akkor, amikor nyugdíjba vonulásakor a Nemzeti Nyomozóirodánál, a Kriposnál búcsúztatták odafent a Brynön. Torta és Mikael Bellman főnök beszéde, aki azóta meg sem állt a rendőr-főkapitányi székig. Erlend pedig örömmel fogadta a tapsot, az emberek szemébe nézett, köszönetet mondott, és még a torka is elszorult kissé, amikor belefogott az egyszerű, velős és tényeken alapuló köszönőbeszédbe, ami az idők folyamán már hagyománnyá vált a Kriposnál. Gyilkossági nyomozóként végzett munkája során bőven voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, a nagyobb baklövéseket azonban sikerült elkerülnie. Legalábbis amennyire tudta, hiszen az ilyesmire soha nem kap százszázalékos választ az ember. Azaz most, hogy a DNS-elemzések technológiája ilyen fejlett lett, és a vezetőség jelezte, hogy a régi esetek némelyikében is alkalmazzák majd, fennállt a veszély, hogy mégis megkapja az ember a válaszokat. Az új válaszokat. A megoldást. Mert amíg felderítetlen esetekről volt szó, addig teljesen érthető ez a törekvés, az azonban nem fért Erlend fejébe, miért akarják az erőforrásokat olyan ügyekre pocsékolni, amelyeket már rég lezártak.

Az utcai lámpák ellenére majdnem elhajtott az erdő irányába mutató fatábla előtt az egyre sűrűsödő sötétben. Pedig ott volt. Pontosan úgy, ahogy emlékezett. Az útról letérve egy ösvényre jutott. Olyan lassan tekert, amennyire csak bírt, nehogy elveszítse az egyensúlyát a puha erdei talajon. A sisakra erősített fejlámpa fénye az ösvényt pásztázta, a kétoldalt sorakozó lucfenyők képezte sötét fal azonban megálljt parancsolt neki. Ijedt, sietős árnyak nyargaltak előtte, alakot váltottak, és eltűntek a szeme elől. Így képzelte ezt akkoriban is, amikor megpróbálta beleélni magát a lány helyzetébe. Egy zseblámpával a kezében menekült, miután három napon keresztül fogva tartották, és megerőszakolták.

És amikor Erlend Vennesla megpillantotta a lámpát, amely előtte gyulladt fel a sötétben, egy pillanatig arra gondolt, hogy a lány zseblámpája az, hogy a lány rohan ott az ösvényen, és ő a motorbiciklis üldöző, aki elkapja. A fény ide-oda villódzott, majd egyenesen Erlendre szegeződött. Erlend megállt, és leszállt a bicikliről. A fejlámpa fényét a pulzusmérő órára irányította. Már száz alatt járt. Nem is rossz.

Kioldotta az álla alatt a csatot, levette a sisakot, és megvakarta a fejét. Atyaég, de jólesik! Lekapcsolta a fejlámpát, a sisakot a kormányra akasztotta, és a zseblámpa fénye felé tolta a kerékpárt. A kormányon himbálózó sisak a csuklójának ütődött. Megállt a zseblámpa előtt, amelynek a fénye hirtelen felfelé mozdult. És miközben az erős fénysugár elvakította, arra gondolt, hogy már nem kellene ennyire zihálnia, mivel a pulzusa már egészen alacsony. Váratlanul valami mozgást érzékelt: valami felemelkedett a remegő fénykör mögött. Halk, fütyülő hang ütötte meg a fülét, és ebben a pillanatban különös gondolat furakodott az agyába. Nem lett volna szabad levennie a sisakot! A kerékpárosok körében a legtöbb haláleset…

A gondolat felbukkanásával mintha pillanatnyi zavar támadt volna az időben, mintha a vizuális kapcsolata a világgal egy másodpercre megszakadt volna.

Jo Nesbø

Jo Nesbø

Erlend Vennesla elképedve bámult maga elé, miközben egy meleg izzadságcsepp csordult le a homlokáról. Mondott valamit, de a szavaknak nem volt értelmük, az agya és a szája közötti összeköttetés mintha felmondta volna a szolgálatot. Újra hallotta a halk fütyülést. Azután a hang elhalt. Minden egyéb hanggal egyetemben, már a saját lélegzetét sem hallotta. Azon kapta magát, hogy térdre esett, és a szeme sarkából látta, hogy a kerékpár lassan az árokba borul. Aztán amikor az izzadságcsepp elérte az orrnyergét, majd a szemébe folyt és elvakította, az előtte táncoló sárga fény is eltűnt. Ekkor értette meg, hogy nem izzadság volt.

A harmadik ütés olyan erejű volt, mintha egy jégcsap fúródott volna a fején és a nyakán keresztül a testébe. Minden megfagyott.

Nem akarok meghalni, gondolta, és megpróbálta felemelni a karját, hogy védje a fejét. Ám amikor egyetlen tagja sem engedelmeskedett az akaratának, tudta, hogy lebénult.

A negyedik ütést már nem érezte, de a nedves talaj illata elárulta neki, hogy a földön fekszik. Sűrű pislogás után az egyik szemére sikerült visszanyernie a látását. Közvetlenül az arca előtt egy pár mocskos bakancsot pillantott meg a sárban. A cipő sarka megemelkedett, és kissé elszakadt a földtől. Azután visszazökkent. Majd az egész megismétlődött. Mintha az, aki megütötte, ugrálna. Lendületet vesz, hogy nagyobb erőt fejthessen ki, amikor lesújt. Az utolsó gondolat pedig, ami átfutott Erlend agyán, az volt, hogy nem felejtheti el, hogy hívják a kislányt, az unokáját. Nem veszítheti el a nevét.

Fordította: Petrikovics Edit

Jo Nesbø: Police
Animus Kiadó, 2013