Azok a ,,balfasz titkaink” | Székely Csaba: Bányavirág / Pécsi Harmadik Színház

Posted on 2014. január 31. péntek Szerző:

2


banyavirag_076-állóJeges-Varga Ferenc |

Akkor mondhatja-e magát igazán sikeresnek a drá­ma­író, ha a kritikusok elismerően szólnak róla, vagy fontosabb neki, hogy műveit beválo­gassák a következő színházi évad repertoárjába? Székely Csaba dráma­trilógiájával (Bánya­virág, Bánya­vak­ság, Bánya­víz) számos rangos irodalmi és színházi díjat elnyert, a Magvető Kiadó az elmúlt évben a há­rom színművet Bányavidék címmel könyv­be foglalta. A harmincharmadik évében járó erdélyi író tehát a kortárs magyar drámairodalom legkeresettebb szerzője napjainkban.

A trilógia nyitódarabja, a Bányavirág először Sebestyén Aba rendezésében a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata közös produkciójában hívta fel magára mind a közönség és a szakma figyelmét. A marosvásárhelyiek munkája 2012-ben a POSzT legjobb előadása lett. Azóta pedig mintha divattá vált volna Székely Csaba műve. Műsorára tűzte az Alföldi dirigálta Nemzeti Színház, de emlékezetes előadást készített a Pinceszínház is, Kaszás Gergő és Széles László főszereplésével. Most pedig a Pécsi Harmadik Színház dolgozta fel.

Tamás Éva, a tükörben Bánky Gábor

Tamás Éva, a tükörben Bánky Gábor

De mire föl ez a nagy népszerűség – kérdezhetjük joggal. Székely Csaba a marosvásárhelyi egyetem drámaíró kurzusára házi feladatul írta meg a Bányavirágot, mint Csehov Ványa bácsijának egy erdélyi falu (pardon: község!) miliőjébe adaptált újraértelmezését. Saját elmondása szerint nagy hatással volt még rá az, ahogyan Martin McDonagh ábrázolja az eldugott ír faluban egymásnak feszülő világvégi figurákat a Vaknyugat című darabjában (Varró Dániel fordításában ismerhetjük). S minderre épül rá a mai erdélyi valóság. Nem a székelyharisnyás, a Gyere velem a Hargitára nótát fütyörészős mézeskalács-Erdély, hanem mindaz, ami a hétköznapi embereket is foglalkoztatja a havasok lábánál: a nacionalizmus, a korrupció, az alkoholizmus, az öngyilkosság, a szegénység. Felnagyítva, karikírozva, fanyar humorral, tragikomikusan.

A Bányavirág egy isten háta mögötti székely településen játszódik, ami nem Európa tündérkertje vagy Kelet Svájca, hanem zord időjárású, szürke, rideg vidék. A helyi bánya már régóta bezárt, az itt élők elvesztették megélhetésüket, reményeiket is. Azt mondják, errefelé kétszer több az öngyilkosság, mint Románia egészében. No de miért? Erre kíváncsi a magyar tévé is. De inkább arra, hogy milyen szépen őrzik itt a hagyományokat…

Bacskó Tünde

Bacskó Tünde

Székely Csaba másként látja ezt a hagyományőrzés dolgot. A falusi ház konyha-nappalijába helyezett meséjében inkább arról szól, vajon Vajda Iván miért várja mindennap, hogy öntudatlan édesapja végre örök álomra szenderüljön. Vagy hogy Irma, a szomszéd felesége miért ajándékoz rendszeresen befőttel teli üvegeket Ivánnak. De az is érdekes lehet, hogy Irma férje, Illés képéről miért nem lehet levakarni azt az idegesítő vigyort? Mihály, az orvos meg inkább bárhol másutt van, csak a családjával ne kelljen lennie. Kéne neki az Iván féltestvére, de magának sem meri beismerni, pedig Ilonka biztosan ráállna a dologra. Röviden szólva: kurvára nem találja itt senki a helyét. Csak a pálinkás üveget meg a kupicás poharakat. De azt jó sokszor. Mert – ahogy Iván maga mondja. „az egyetlen hagyomány, amit őrizünk itten, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni.”

Székely Csaba szerint egy rakás nihilista kötekedő alak ezek a székelyek, elszigetelten élnek és teljesen szétitták az agyukat. Próbálnak belekapaszkodni abba, amit a másik mond, de abból is csak baj van. Mintha itt senki sem szeretne senkit. Mindenki csak a saját érdekét nézi és folyton csak „panaszolkodik”. Örökké csak vágyakoznak, de a kisujjukat sem mozdítanák, hogy a sorsuk jobbra forduljon. Esélyük sincs, hogy kikecmeregjenek a posványból. Az élet totálisan kicseszett velük, de ők is rátettek egy lapáttal. Mégis van köztük valami fura összetartozás, amelyet a mélyre temetett érzelmek táplálnak. Székely túloz, de el kell ismernünk, igazán hamis, idealizált kép éppen bennünk él a csíki, gyergyói, kézdivásárhelyi székelyekről.

A Bányavirág a legkevésbé sem vicces, mégsem komor dráma szól hozzánk. Székely Csaba pőrére sikált párbeszédeiből dől a humor. Cifra káromkodásokkal, stilizált nyelvi játékkal oldja a súlyos helyzeteket. Pontos ritmusban váltogatja a tragikus és komikus jeleneteket, az egyik pillanatban még röhögünk, a másikban arcunkra fagy a mosoly.

Színpadi mű esetében általában kevés az irodalmi szöveg puszta ismerete. A teljesebb műértéshez szükségem van arra, hogy a papírra vetett párbeszéd életre keljen. Székely Csaba drámái azonban már olvasva is megelevenednek. A tragédia, a groteszk, a komédia, a bohózat, az abszurd hatáselemeinek hangsúlyváltásai nem engedik ellankadni az olvasó figyelmét.

Ideális környezet ez Csehov vagy McDonagh megidézéséhez, de Székely azzal teszi maivá mondanivalóját, hogy kíméletlenül kiforgatja a hamis nemzettudatot, bohócot csinál a boldogságra képtelen kor embertípusából. Ugyanezt tette a Bányavakságban, lerántva a leplet a magyar–román ellentét ostobaságairól, illetve a papi pedofília tabuját szabadon kitárgyaló Bányavízben.

László Csaba, Bánky Gábor

László Csaba, Bánky Gábor

A Pécsi Harmadik Színház műhelyközösségét az 1980-as évek végén azzal a céllal hozta létre Vincze János a megszüntetett pécsi uránbánya egykori művelődési házában, hogy a magyar drámairodalom klasszikus és kortárs darabjainak fóruma legyen. Kézenfekvő volt tehát, hogy ebben a közegben a Bányavirágot is színpadra kell vinni. A korábbi munkáikat ismerve joggal bízhattam abban, hogy a mű értő interpretálását láthatom majd – azonban a mutatvány ezúttal csak félig sikerült.

A Pécsi Harmadik Színház előadása szomorú példája annak, hogy a kivételes színházi produkciókhoz nem elég a jó irodalmi alapanyag, a sikerhez pontos rendezői elképzelés és fegyelmezett színészi jelenlét kell. A pécsi előadás kicsit visszafogottan kezd, s ezt a tempóvesztést a későbbiekben sem sikerül behoznia. Akad egy-egy remek jelenet, amikor pontosan sikerül megfogalmaznia a mulatságosan groteszk vagy éppen szívfacsaró pillanatokat, de amikor végre megérintene a színpadi játék, rendre leül az előadás.

Korrekt munkát végeznek a játszók, de sokszor rutinból dolgoznak, s hiányoznak a kivételes színészi teljesítmények. Talán ezért éreztem, hogy olvasva nagyobb súlya volt Iván vagy Mihály mondatainak, mint ahogyan a pécsi színészek megszólaltatták.

Nincs az előadásban elég spiritusz. Nagy kár, hogy nem jött létre a színpadon az, amitől annyira sikeres lett a marosvásárhelyiek előadása, amiért sokan emlegetik a Pinceszínház bemutatóját – és amiért én magam is lelkesedtem a széria második részéért, ahogyan azt szintén a vásárhelyiek színpadra vitték. Vincze Jánosék bebiflázták és letudták a házi feladatot, de az erős mezőnyben csak közepes eredményt értek el. Azonban ha tökéletes az irodalmi alap, sosem elégedhetünk meg annak unalmas feldolgozásával.

Mindenesetre a pécsi közönség minden este megtölti a nézőteret, a jegyek elővételben elfogynak. Ki tudja, a többszöri játék talán majd kiforrja azokat a hangsúlyokat, amelyekért a színházkedvelők szívesen váltanak jegyet Székely Csaba drámájához.

Fotók: Tóth László

Székely Csaba: Bányavirág – Pécsi Harmadik Színház
Rendező: Vincze János

Apa, a szomszéd szobában fekszik betegen, sosem látjuk
Iván, a fia: László Csaba
Mihály, orvos: Bánky Gábor
Ilonka, Iván féltestvére: Tamás Éva
Illés, Iván szomszédja: Németh János
Irma, Illés felesége: Bacskó Tünde

Játéktér: Vincze János, Vata Emil
Technikai munkatársak: Adonics Attila, Bódi Adrienn, Hegedűs Róbert, Kolonics Gábor, Szabó Gyula
A rendező munkatársai: A. Bokor Mangi, Muschberger Ágnes

Pécsi Harmadik Színház (7633 Pécs, Hajnóczy utca 41.)
Legközelebbi előadások: 2014. február 6. (csütörtök), 11. (kedd), 18. (kedd)

Posted in: NÉZŐ, Színház