Vannak vidékek… | Székely Csaba: Bányavidék

Posted on 2013. április 8. hétfő Szerző:

2


Székely_Bányavidék-bor180Írta: Tóth Zsuzsanna

Igen, ma is aktuális a csehovi életérzés. Lefokozott, re­mény­telen Ványa bácsikká öregedő férfiak görgetik el­visel­hetetlen sorsukat, tehetetlenül vergődve minden­féle csapdákban, az alkoholizmus igénytelenségében, mégis elvágyódá­sokkal a lélekben.

Székely Csaba hősei ilyen emberek. Bányavidék címmel megírt dráma-trilógiája az isten háta mögé kalauzol minket, a remény­telenség nagyon is létező vidékeire. Történetesen fiktív a falu, amely a helyszínt adja – de lehetne egészen konkrét is, például Hargita megyében, ahol (ahogyan azt mostanában egyre többet hallani, meg olvasni is Vadas Gyula és Veress Albert: Az ördög cimborája című könyvében) léteznek olyan falvak, ahol az öngyilkossági ráta kirívóan magas. Székely Csaba mai, fiatal íróember – nehezen tud elszakadni az apák nemzedékétől, foglalkoztatja a jóság és a bűn gondolata, amely a rendszer-hazugságok fényében, és a körülmények fojtásában lefokozott emberi érzéseket és kapcsolatokat produkál. Hősei ugyanakkor szerethető, vagy legalábbis együttérzésünket kiváltó figurák. Talán ez is oka annak, hogy első drámáival, rádiójátékával azonnal sikereket ért el. A kötetben megjelent drámák közül az első kettőt nagy sikerrel mutatták be idehaza is.

A Bányavirág 2011-ben megkapta a POSzT-on megrendezett Nyílt Fórum Vilmos-díját, a Látó nívódíját, és szerzője lett a legígéretesebb pályakezdő, s a Szép Ernő-jutalom tulajdonosa, 2012 őszén pedig a színikritikusoktól elnyerte a legjobb drámának járó díjat.

A Bányavakságot felolvasó-színházi formában ismerhették meg a 2012-es Nyílt Fórumon az érdeklődők. A Bánya-trilógia záró darabja a Bányavíz, az Örkény Színház drámapályázatán a legjobb darab díját nyerte el.

Ezek a drámák – erdélyi drámák. Ám ha az ember nem ismeri a szerzőt, nyugodtan hiheti, legalábbis egy darabig, hogy szereplői valamely magyarországi falu kilátástalan lakói, mivel a drámákban semmi, de semmi nincs a vágyott, tiszta levegőjű, idilli (közhelyes) Erdélyből, s a beszédhasználatban sem leljük nyomát az ismert ízeknek. Sőt. A világ, amelybe bepillantunk, ismerősen sivár, reménytelen, a tiszta források pedig régen elapadtak. Székely Csaba cyranói bátorsággal, groteszk humorral ábrázolja hőseit, a bányavidéken rideg kapcsolatokban, magányosan didergő lelkeket. Kicsit olyanok ők, akár a pálinkásüvegben úszó gyümölcsdarabok (hogy a darabokban központi státuszú pálinkával mint hasonlattal éljek): meghatározhatatlanok, aszottak. Lebegnek, látszólag rejtélyes módon, örökre bezárva, az üvegből kivehetetlenül. Mert máshová át nem helyezhető a legtöbb Székely-figura. Belenőttek a falujukba, otthontalanok lennének bárhol másutt, miközben ez a hely, a gyűlölt otthon sem ad számukra menedéket. Megnyomorított emberek. Mégis, olykor mulatságosnak látszik a felszín, a helyzetek, az élet hétköznapi, jellemző kicsinyességei…

A sivárság ezen fokát egyszerre könnyű és nehéz olvasni, távolinak tűnik, ám később megüli a lelket. A helyzetekben nincs semmi erőltetett, a hiteles élőbeszédként hangzó mondatok erős ábrázoló erejűek, s olykor hihetetlenül mulatságosak. És minden vulgaritás ellenére mentesek az alpáriságtól. Másokkal egyetemben, olvasva a drámákat, magam is úgy vélem, hogy Székely Csaba kivételes tehetségű, kreatív író, aki képes újraértelmezni a valóságot. Kifejezetten erősek a figurái, élesen rajzolódnak ki, mintegy erős reflektorfényben a sötét háttér előtt. Pár vonással rajzolja meg szereplőit, Székely nem vacakol velük túlságosan sokat, mégis lélekmélyig hiteles minden megszólaló. Ebben az életmocsárban mindenek dacára erős költőiség is megmutatkozik, s nem csupán a szövegek szintjén, de az emberi viszonyokban is. A kötet három darabját egy-egy szereplőre való utalás köti össze, egyébként kapcsolódásuk laza. Összekötő elem természetesen maga a félig már kiürült falu, ahol az emberek munka és igazi célok nélkül, kapcsolattalanul, vagy elcseszett kapcsolatokban, többnyire szegénységben, és az alkohollal ápolt szoros barátságban élik, tengetik napjaikat. Jók és rosszak, gonoszak és önzők, kapzsik és nagylelkűek.

Székely hősei elvakart sebeket hordoznak, az egymásrautaltság és egymás mellett élés során szerzett fájdalmas sérüléseket. Begyűrűzött hozzájuk az értéktelen hitványság, a korrupció, élő probléma a fiatalok elvándorlása és a különféle nációk egymás mellett létezése. Ami egyértelműen Erdélyre mutat – megjelenik benne a mindkét oldalon élő nacionalizmus is, a megosztottság, legalábbis a Bányavakságban. Székely Csaba hősei kocsmába és templomba járnak, bár az egyház sem feltétlen a vigaszt adó, keblére ölelő egyház, hát még képviselői. A vallásgyakorlás is sokkal inkább a rutin, mintsem a valódi hit szintjén manifesztálódik. Ezt a világot, az ebben honos embereket mutatja be nekünk a nagy reményekre jogosító író, sok humorral, iróniával, groteszk és mégis kristálytiszta, pontos, karcos drámáiban. Valódi kiteljesedésük nyilván az, amikor újra emberi dimenziókban, a színpadról köszönnek, csillognak ránk ezek a bányavirágok. [A bányavirág: karszt-kristály.] Ám nagyon érdemes elolvasni is ezeket a drámákat.

»Iván: Milyen vagyok én? Olyan. Olyan vagyok, mint ez a bánya itten. Berobbantották a bejáratát, s nincsen már benne semmi, csak koromsötétség. A nagy semmi. Ha valaki beletekintene, megrémülne az ürességtől, amit ott lát. (Csend.)
Irma: Én szerintem akinek van szeme hozzá, az meg tudja látni, hogy nem annyira üres az, amilyennek lefested. A bányák mélyén, a repedésekben, eldugva mások elől, bányavirágok vannak. (közelebb ül) Ha azokat valaki felhozná a felszínre… csillogni kezdenének.« (részlet a Bányavirág című drámából)

Székely Csaba: Bányavidék. Drámatrilógia.
Magvető Könyvkiadó, 2013

»Székely Csaba: Bányavidék  – megvásárolható a polc.hu webáruházban«