Szinetár Mikós: A második pályázat (részlet)

Posted on 2014. január 30. csütörtök Szerző:

0


Szinetár_Második-pályázat-bor180Kedves Tanár Úr!

A Pályázat című könyvét sokan olvasták, és a leveleinkből különböző következtetéseket vontak le. Mindenesetre a visszhang tanulságos. Amikor elbuktam a színigazgatói pályázatot, azzal fejezte be a levelezésünket: Folytatjuk?! Igen, tett utána egy kérdőjelet meg egy felkiáltójelet is. Azóta nem váltottunk levelet, és én elgondolkoztam, hogy a kérdőjelet vagy a felkiáltójelet vegyem komolyan. Mivel kellőképpen önző vagyok, ezért inkább a felkiáltójelben akarok hinni, azt mondom, levelezzünk tovább! Miért is?

Szeretnék magától további tanácsokat meg úgynevezett életbölcseleteket kapni. Ez persze csak ürügy. Az az igazság, hogy én szeretném leírni mindazt, amit gondolok, hátha valamilyen formában megmarad.

Nyissak egy blogot az interneten? A fene tudja, az is jó, de azért nagyon hamar elszáll. Amit viszont megírok, az legalább magánál megmarad, és hátha így hosszabb élete lesz. Mert végül is szemérmetlen módon mindnyájan valamilyen kis halhatatlanságra törekszünk. Fát ültetünk, gyereket nevelünk, vagy írunk valamit, hogy ne felejtsenek el.

A dolog persze reménytelen, mert úgyis elfelejtenek. Vagy talán mégsem, hiszen korábbi levelezésünk arról is szólt, hogy sok-sok isten van, meg szellemek, akik mindig jelen vannak az életünkben, sőt még tán azután is. És gondolom, Tanár Úr is azért írt nekem, hogy okítson meg segítsen, na de hát talán ez is ürügy volt, mert az is a szándéka lehetett, hogy a gondolatai fennmaradjanak. Nemdebár?

Ahogy magát ismerem, erre azt fogja válaszolni, hogy „dedebár”. És akkor máris van értelme a levelezésünknek – ugyebár.

Ami az én elmúlt két évemet illeti, nyilván tudja, hogy eljöttem a színháztól. Az új igazgató kirúgott, vagy finomabban szólva nem tartott igényt a munkámra. Ezt nagyon tárgyilagosan adta elő. Nem volt semmi vidékies heherészés, se panaszkodás, hogy neki is milyen nehéz meg miegymás, egyszerűen közölte, hogy korszerű színházat akar, és a korszerű színházban nincs szerződtetett rendező. Vendégeket fog hívni a világ minden tájáról, és persze itthonról is, úgyhogy még nekem is leeshet valami. Elbúcsúztunk egymástól, a büfében még megittam egy kávét, a büfésnő sírt, a színészek riadt pofával mászkáltak, hiszen tudták, hogy a későbbiekben ebbe a korszerű színházba nemcsak a státusos rendező, hanem a társulat se fér bele. Így aztán náluk is, mint a legtöbb mai színházban, „fortélyos félelem igazgat”.

Az egész amolyan tájkép csata után. Sok-sok állástalan színész, színházi ember, filmgyári szakember, televíziós, kifizetetlen sárga csekkekkel, gyerekkel, családdal, adóssággal. És hát az esztéták és színikritikusok, akik miközben az emberek küzdenek a puszta létükért, egyre csak a korszerű színházi formanyelvről és úgy általában a művészetről papolnak.

Eljátszottam a gondolattal, hogy pályát módosítok. Például a szomszédban egy kamasznak olyan cipője van, amire rá van szerelve a görkorcsolya. Na, ilyet kéne behozni pár százat, mert ez nálunk még új. Vagy a Karinthy-féle bili, aminek belül van a füle, az is jó. De hát nincs alaptőkém, azonkívül még hívnak ide-oda rendezni, úgyhogy nem az egzisztenciám van veszélyben, hanem a lelkiállapotom, ami attól olyan pocsék, amit magam körül látok.

De pillanatnyilag Szentpéterváron vagyok. Már harmadszor hívtak meg. Most a Madame Pompadour előkészítésén dolgozom. Úgyhogy erről mesélek majd, na meg közben változatlanul olvasok az istenekről meg a vallásokról, és talán erről is beszámolok.

Csak mielőtt válaszol, még egy kérdés: A múltkori levelezésünknek volt egy tétje, hogy vajon megnyerem-e a színigazgatói pályázatot. Most mi legyen a tét? A minket körülvevő világot nézve bizony pesszimista vagyok, és már nem tudnék semmi jóra fogadni. Mégis hát mi legyen a végcél, ami felé levelezésünk haladhat?

*

Kedves János!

Köszönöm, hogy nem felejtett el! Ezek szerint nem bánta meg, hogy a pályázattal kapcsolatos levelezésünket nyilvánosságra hoztam. Voltak, akik kedvelték, és hízelgett a hiúságomnak, hogy még azt is kérdezgették, hogy „Jó, jó, ennek a kitalált Jánosnak a pályázata nem sikerült. De mi történt és történik a Tanár Úrral, vagyis az íróval?” Hát igen, a dolgok még velem is történnek, bármennyire hihetetlen ez az én koromban. Igyekszem is róluk beszámolni, de ha folytatjuk a levelezést, inkább János történeteit várom.

Hogy mi a tét? Szóval magának is, mint a regények olvasóinak, folyton kell valami cél, aminek az eléréséért izgulni lehet. Egy színigazgatói állás, vagy egy rejtély megoldása, vagy valami csata kimenetele, hogy a könyv olvasása közben rögtön ugrani lehessen a végére, az eredményre. Mint a videón rögzített meccs esetében, ahol elég a gólokat megnézni meg azt, hogy ki győzött… Mert ugyebár minden történetet győztesként szeretnénk átélni: a CÉL megvalósulását akarjuk látni. De hát szerintem a dolog lényegét Madách fogalmazta meg: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az élet célja e küzdés maga.” Éppen ezért új levelezésünknek nincs olyan konkrét tétje, mint egy színház igazgatói állása… Azazhogy mégiscsak lehet!

Ugyanis felkértek egy újabb könyv írására, és a Pályázat sikerén elszemtelenedve vállaltam. Természetesen azért, mert az ember, hiú módon, fenn akar maradni, még akkor is, ha tudja, hogy ez csak nagyon keveseknek sikerül.

Mert nem valószínű, hogy itt és most éppen én keltsek érdeklődést – a sokszázezer könyv és újság, a milliónyi chat és blog között… Elmúltak az idők, amikor minden nyilvános jelentkezés nagyon fontos volt. Mert hál’ Istennek az is elmúlt, amikor egy kritika vagy vezércikk emberek, intézmények sorsát döntötte el – bár vannak erre ma is kísérletek. Néha még tudnak is ártani, de a befolyás után ácsingózó írások hatása többnyire annyi, mint a falfirkának, hogy: PISTI HÜJE.

Akkor hát mégis miért próbálkozom? Talán csak az írás öröméért… Mindig csodáltam és irigyeltem az írókat – nemcsak az elérhetetlen magasságban levő nagyokat, hanem azokat is, akik újságban rögzíthetnek valamit a világról. Írtam én is, vagy inkább csak írogattam néhány cikket, operáról meg színházról – dühömben vagy örömömben –, és társadalmi tapasztalataimról is ezt-azt… bevallom, abban a halvány reményben, hogy akad majd, akit meg tudok szólítani.

Kezdjük hát el ismét. De most én is kérem a reflexiókat és a tanácsokat. Mert írok én a minket körülvevő világról, ezek azonban egy nyolcvanon túljutott ember gondolatai, és nem tudom, hogy magának – vagy most már tegeződjünk –, Neked… a negyvenéveseknek, a mai derékhadnak mondanak-e még valamit. Írjál hát a kalandjaidról, és én is küldöm az írásaimat.

Szinetár Miklós (Fotó: Godzsa Zoárd)

Szinetár Miklós (Fotó: Godzsa Zoárd)

Hanem még egyszer arról a bizonyos tétről! Azért talán mégis van egy, a mi sorsunknál nagyobb és fontosabb cselekmény, amit ha figyelemmel követünk, akkor mégiscsak izgulhatunk. Adjunk magunknak egy határidőt! Lássuk, hogy egy évad alatt hova jutunk, hova jutott a világ, ezen belül a mi kis országunk, ezen belül az, amit kultúrának neveznek. És kössünk egy fogadást, tudod, mint a 80 nap alatt a Föld körül szereplői. Arra fogadjunk, hogy a dolgok jól vagy rosszul alakulnak. Én világéletemben optimista voltam, ezért arra fogadok, hogy a dolgok – mint mindig – végül jóra fordulnak. Ez nekem azért is könnyű, mert én már kívül állok, és ha néha benne vagyok is valamiben, bármikor kiléphetek. Te meg azért lehetsz inkább pesszimista, mert küzdesz, dolgozol, és közelebbről látod a valóság rémes darabjait. Jobban benne vagy a dolgokban, ezért időnként elkeseredsz, és nem látsz biztató perspektívát.

Kezdjük el értékelni azt, amit átélünk, és a saját teljesítményünket is. Azután meglátjuk, hogy mire jutunk. Bár lehet, hogy ezen a fogadáson csak annyit nyerünk, hogy némi tanulságokkal léphetünk tovább. Várom az első levelet!

Szinetár Mikós: A második pályázat
Európa Könyvkiadó, 2013